Kertész Imre Nobel-díjas író megkapta az első és egyben utolsó figyelmeztetést

A svéd akadémia az irodalmi Nobel-díjat 2002-ben Kertész Imre magyar írónak ítélte oda írói munkásságáért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár tényével szemben.

Magyar író még soha nem kapott irodalmi Nobel-díjat. Az ország ujjongott, Kertész sztár lett. Heteken át még a kereskedelmi televíziók ügyeletes kedvenceinél is nagyobb figyelem középpontjába került. Voltak persze fanyalgók, akik lekicsinyelték írói kvalitásait, mások a magyar nemzet iránti elkötelezettségét kevesellték. De ezek a kellemetlen mellékzöngék sem tudták elrontani azt az örömöt, amit Kertész műveinek ismerői és újonnan szerzett tisztelői éreztek.

2003. június 13-án azonban a gondolat-ellenőrzés letéteményese, az Élet és Irodalom úgy döntött, hogy most már üzennie kell Kertész Imrének. Ez a lap arra szakosodott, hogy azonnal és kíméletlenül lecsapjon minden gondolatbűnre, és ne tűrje el, hogy valaki akár csak jottányit is eltérjen az éppen érvényes, politikailag korrekt irányvonaltól. Ezt a fontos, komoly elkötelezettséget, megbízhatóságot és értő figyelmet igénylő munkát sokáig a Béke és Szocializmus látta el, napjainkban pedig az ÉS viszi tovább a nemes hagyományokat. Minden héten megmutatja, hogyan és kire kell lecsapni. Mert az ÉS több mint ÉS. Nem véleményt mond. Véleményt diktál. Sok tévelygő értelmiségi tanulta már meg belőle, hogyan legyen véleménye. „Olvass ÉS-t, és lesz véleményed!” Figyelj az ÉS-re, és tudni fogod, mit kell gondolnod arról, ha a Nobel-díjas író megtévedne, és különös nyilatkozatokra adná ősz fejét, mint legutóbb is.

Kertész Imre több televíziós interjúban, írásaiban, sőt Stockholmban, a Nobel-díj átvételekor elmondott beszédében is hangoztatta lesújtó véleményét a Kádár-rendszerről. Megbocsáthatatlan hiba, amit Stockholmban el lehet nézni, de Pesten nem. Kertész még azzal is tetézte (gondolat)bűnét, hogy minden alkalmat megragadott arra, hogy egyszerre kétfajta diktatúráról szóljon, ami a kötelezően előírt kettős mérce alkalmazásának ismételt figyelmen kívül hagyását jelentette. Komoly vétek ez is. A gondolatkommandó mindezt gondosan feljegyezte, de mostanáig nem avatkozott közbe, mert úgy vélte, Kertész még így is többet használ, mint árt az „ügynek”. Amit tudtak, megtettek: például gondosan nem idézték soha Kertésztől a renitens mondatokat. Például azt, amit 1990-ben mondott egy előadáson. Így szól: „Végezetül, és ezt a szörnyű mondatot sajnos sem magam, sem az önök számára nem takaríthatom meg: még mindig nem lehetünk százszázalékosan bizonyosak felőle, hogy a bolsevik táborokról valóban befejezett múlt időben beszélhetünk.” (A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt 1998, Magvető, 73. o.)

Legutóbb Kertész merészségében túlment minden határon, és ezért az ÉS, a hivatott, utolsó figyelmeztetésben részesítette a Nobel-díjas írót, és felszólította: a jövőben saját érdekében hagyjon fel az önálló gondolkodással, lehetőleg ellenőriztesse hozzáértőkkel, amit mondani készül, mert még egy kisiklást nem fognak elnézni neki.

Kertész az ÉS 47. évfolyamának 22. számában nyilatkozott Rádai Eszternek. Az interjúban, amelynek már a címe is blaszfémia – A Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írtam –, Kertész többek között arról beszélt, hogy milyen szörnyű, szellemileg, lelkileg elviselhetetlen volt neki a Kádár-rendszer, amibe majdnem belepusztult. Felidézte, milyen tudatosan tartotta magát távol az „irodalmi élettől” és mindenfajta közélettől, mert úgy érezte, ha közülük valóvá válik, „akkor vége van az embernek”.

„A Sorstalanságot a Kádár-rendszer alatt írtam – mondta –; aki a hetvenes évek Magyarországán élt, annak azonnal észre kellett vennie, hogy aki ezt a könyvet írta, az ismeri a jelent és gyűlöli. Egy olyan alkalmazkodási folyamatot írtam le ugyanis, amely minden elemében a magyar történelem 1956 utáni korszakára emlékeztetett.”

Nyilvánvaló, hogy 2003-ban politikailag nem korrekt a hetvenes éveket gyűlölni. Hiszen a hetvenes években korunk hősei már a rendszerváltozás előkészítésén munkálkodtak. A KGB ellen harcolva, a titkosszolgálati fronton, a pártközpontban, a külügy, illetve a cenzúra harcmezein.
„Ez az 1956 után szerzett élmény – kérdezte hüledezve a riporternő – magának fontosabb, aktuálisabb és fájdalmasabb volt, mint a lágerélmény (vagyis Auschwitz – Sch. M.)?”

„Igen – válaszolta Kertész. – Igen. Mert ettől fuldokoltam, naponta ettől undorodtam, ebben ébredtem fel rab módjára, tehát írni is a jelenről akartam. (…) Rossz nyomon jár, aki a Sorstalanságot holokausztregénynek fogja fel.”

Ez a mondat maga a par exellence gondolatbűn. Ilyenkor szokott az ismert író felkiáltani, hogy: „Európában így nem beszélnek!” Ennél kevesebbért is kirekesztés, kitoloncolás jár a szalonképesek egyre fogyatkozó táborából. Hogy merészeli Kertész így értelmezni a saját könyvét? Hát már mindent lehet? Hová vezet ez? És miután az ÉS hibázott, amikor nem volt elég éber, és leközölte ezeket a megengedhetetlen mondatokat, úgy helyes, ha a korrekció is az ÉS-től jön. De milyen formában? Olvasói levélben. Ősi, ötvenes évekbeli módszer ugyan, de eddig még mindig bevált (például anno Déry esetében is). A véletlenek különös egybeesése következtében valaki – Vári György – írt is egy éppen megfelelő levelet, amit a kellemesen meglepett szerkesztők a 2. oldal elején helyeztek el.

„Kertész Imre május 30-i ÉS-interjújában azt nyilatkozta, hogy a Sorstalanságot voltaképpen a Kádár-rendszerről írta. (…) A könyv szerzőjének állítása annyira bizarr, hogy vitatkozni se igazán lehet vele. (…) A Kádár-korszak és Auschwitz felcserélhetőségének lebegtetését, mi tagadás, nem Kertész Imrétől vártam. Egyébként ha komolyan gondolja, amit mondott, akkor – mivel teljes mértékben félreértették életművét – önérzetesen vissza kellett volna utasítania a Nobel-díjat” – írta Vári György, a nép hangja. A főszerkesztő pedig leközölte a Nobel-díj visszautasítására való állampolgári felszólítást (lásd még: jogállam, az ÉS-nek adott toleranciadíj stb.). Íme az egyszerű olvasó, aki felelősségre vonja Kertészt, és kétségbe vonja azt a jogát, hogy íróként meghatározhassa saját alkotása tárgyát. Ehhez képest mit számít az, hogy meg is fenyegeti? „Auschwitz lebegtetésével” Kertész veszélyes terepre tévedt, a holokauszt összehasonlítása bármilyen más népirtással önmagában kimeríti a gondolatbűn fogalmát, a Kádár-rendszerrel való összevetés pedig az előbbiekben részletezettek miatt különösen súlyos kihágásnak minősül.
 
Voltak már olyan fórumok, ahol Kertész Nobel-díját zsidó voltának, illetve annak a ténynek tulajdonították, hogy a holokausztról írt. Az ő érvelésük köszön vissza a liberális oldalon, amikor Kertész írói életművét, nagyszerű teljesítményét semmibe véve azt állítják: ha Kertész főműve, a Sorstalanság nem Auschwitzról, illetve nem csak és kizárólag arról szól, akkor Kertész érdemtelenül kapta meg az irodalmi Nobel-díjat.

Kertész tehát figyelmeztetve lett. Jó lesz, ha vigyáz, hiszen annak ellenére, hogy nem volt brancson belüli, felemelték, sztárolták, elismerően írtak róla. Ez azonban pillanatok alatt megváltozhat. Nobel-díj ide vagy oda, ha kell, ha a hivatottak úgy döntenek, egy pillanat alatt ejthetik. Stockholm messze van.

Helyes tehát, ha Kertész a figyelmeztetést komolyan veszi, mert ők – és ezt Kertész is nagyon jól tudja, hiszen évtizedeken keresztül saját bőrén tapasztalhatta – nem tréfálnak.

Most még így írnak: „Azt javaslom, tekintsük ezeket a mondatokat egy kitűnő és szellemes író kevésbé sikerült bonmot-jának.”
De ez az utolsó figyelmeztetés. Utána…

Schmidt Mária