Hogyan lehetséges, hogy hatvan év sem volt elegendő arra, hogy elcsituljanak az indulatok?

Nehezen varasodnak egy nemzeti közösség sebei egy polgárháború után. Hiszen, bár erről kevesebbet beszélünk, 1956 nem csak forradalom volt, polgárháború is zajlott: magyarok torolták meg fegyverrel és erőszakkal magyarokon azt, hogy az egész nemzet érdekében és javát kívánva léptek fel. A sebek begyógyítása hosszú és fájdalmas folyamat. Nem történt ez másképpen az 1848-as forradalom után sem. Évtizedeket vett igénybe, míg közmegegyezés született arról, milyen nagyszerű dolgokat vittek végbe a reformkori és a ’48 márciusi generációk. De ha megvizsgáljuk például azt, hogy a második világháború utáni huszonöt évben hány náci párttag dolgozott a német közigazgatásban, láthatjuk, hogy ezek a folyamatok másutt sem mentek könnyebben vagy gyorsabban. Igaz, nálunk megnehezítette a gyógyulást, hogy azok, akik a bűnösök oldalára álltak, minden erejüket latba vetették a Kádár-rendszer 33 éve alatt, hogy 1956-ról ne lehessen beszélni. És bizony a rendszerváltoztatás után is megmaradt a hatalmuk arra, hogy megakadályozzák a szembenézést és az igazságszolgáltatást. A tíz évvel ezelőtti szörnyűségek, a 2006-os demonstrációk vérbe fojtása is azt mutatja: a szocialista Magyarország maradványembereinek viszonya 1956-hoz a mai napig is enyhén szólva ambivalens. De jönnek az új generációk, amelyek, ha megismerik a forradalom utáni évek igaz történelmét, a megtorlás módját és mértékét, el fognak borzadni. Nekik már nem lesz érdekük, hogy a szüleik vagy nagyszüleik esetleges szennyesét takargassák. Megengedhetik maguknak az őszinteséget az 1956-os forradalom és a megtorlás értékelésében.

Az emlékév fontos része volt az a közmédiában sugárzott sorozat, amelyben a megkérdezettek személyes élményeiket mondták el a nézőknek a forradalom napjairól, a fegyveres harcokról. Ez a lélek gyógyulását szolgálta, vagy a történetek hoztak új ismereteket is az eseményekről?

Egy nemzet történelme személyes történetek sokaságának összessége. Ma már mindenki el meri mondani mindazt, amit annyi évtizeden át titkolni kellett. Ha ez a sok személyes, családi szál összefonódik, abból közös történelmi élmény és tapasztalat születik. Az utóbbi években nagy lépéseket tettünk, jó úton haladunk, és a hatvan év megfelelő távlatot ad a történtek megítéléséhez.

Még ma is sok legenda kering, például arról, hogyan kerültek az utcára a fegyverek, ki lövetett a Kossuth téren. Tényleg mindent tudunk már arról, mi történt valójában, hogyan befolyásolták az események alakulását a külső körülmények?

Minden fontos információ a rendelkezésünkre áll, és ha még vannak is kisebb nyitott kérdések, az ezekre adható válaszok az összképhez képest már jelentéktelenek. Inkább azzal foglalkozzunk, amit tudunk! Azzal, hogy a magyaroknak elegük lett a hazug életből, amit rájuk kényszerítettek, és mintegy varázsütésre, szembefordultak a kommunista hatalommal. Amikor pedig november 4-én a függetlenségét kikiáltó, forradalmi Magyarországra támadt a szovjet hadsereg, akkor a fegyveres ellenállást választották, vállalták az élet-halál küzdelmet.

Azt értjük, hogy például az MSZP a mai napig nem tudott dűlőre jutni önmagával abban a kérdésben, hogyan is kellene viszonyulnia az évfordulóhoz, a nemzeti egységhez, ők a saját szavazótáboruknak beszélnek ilyenkor. Azt azonban nem értjük, amikor a történészek esnek egymásnak végletes megosztottságot mutatva.

1956 jelentőségének megítélésében, fontosságának elismerésében nincs vita a történészek között. A viták a különböző nézőpontokról szólnak, arról, hogy ki mit tart fontosabbnak vagy hangsúlyosabbnak az események láncolatában. Az érvek mindegyike hozzáad valamit a közös történethez. Én örülök neki, hogy vannak viták. Átéltünk elég sok évtizedet, amikor ezeket csírájukban elfojtották.

Vannak azonban olyan polémiák, amelyek sebeket szaggatnak fel. Ilyen volt a Tóth Ilonka-ügy. Iszonyú indulatok támadtak történészek között, sőt akadt színház, amely úgy ünnepelte az ötvenedik évfordulót, hogy a színészek térdig jártak a piros festékben, bizonyítandó: a hős medika véreskezű gyilkos volt.

Igen, a történészek vitatkoznak, egyikük így érvel, a másik úgy. Ám ’56 egészének jelentőségét egyikük sem vitatta, ebben kialakult a közös álláspont. A nézetkülönbségekben nyilván szerepe volt szakmai hiúságnak, féltékenységnek is. Ha valaki alaposan áttanulmányozza a Tóth Ilonkára vonatkozó dokumentumokat, beláthatja, hogy a vádirat szerinti gyilkosság úgy, ahogyan ott áll, nem történhetett meg. Ráadásul nem volt holttest sem, ami azért egy gyilkosságnál eléggé fontos szokott lenni. Szerintem a viták lassacskán nyugvópontra fognak jutni, és a századik évfordulón már egyetértésben fogják ünnepelni a magyarok a forradalom felemelő emlékét.

Csakhogy a forradalmat a kegyetlen megtorlás évei követték. Tudunk már mindent a felelősökről?

A felelősöket személyről személyre, arcról arcra ismerjük. Inkább az a probléma, hogy nem beszélünk eleget róluk. Ráadásul az utóbbi 26 évben nem tettünk eleget annak érdekében, hogy a felelősségre vonás megtörténjen azok esetében, akik még köztünk élnek. Ezt megbocsáthatatlan mulasztásnak tartom, mert a személyes elszámoltatásra már nem látok esélyt. A bűnök kimondására, a felelősök megnevezésére azonban még igen. A teljes gyógyuláshoz pedig fontos, hogy a bűnösöket a nemzeti közösség nyílt megvetése sújtsa. Ez egészen biztosan meg fog történni, ez nem is kérdés.

Tíz éve Gyurcsány Ferenc a maga jellemző modorában tette fel a kérdést a Nagy Imre-szobornak: „mondd, Imre, te mit tennél az én helyemben?” Ennek ellenére hatvan évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a Kúria kimondja a Nagy Imre-perben született ítéletek semmisségét.
Hogy van ez?

Ez már az utolsó láncszem volt. Hiszen ezeknek a pereknek a semmissé tétele megtörtént régen. Nem is értem, miért csak most adták ki ezt a nyilatkozatot, hiszen tulajdonképpen már az összes jogi lépés megtörtént, csak ezt az utolsó formaságot nem rendezték el. De ne felejtsük el azt a shakespeare-i pillanatot sem, amikor a Legfelsőbb Bíróság perújrafelvételi tárgyalásán kézről kézre járt a cédula, rajta két szó: „meghalt Kádár”. Az élet néha rátromfol a legnagyobb drámaírókra is.

A most kiadott bírósági nyilatkozat azonban mégis felvet bizonyos kérdéseket…

Én nem vagyok jogász, de a bíróságok működése kapcsán valóban sok a kérdőjel. A Biszku-per például komoly kérdéseket vet fel arról, hogyan működik nálunk a jogszolgáltatás gépezete. A kérdőjelek pedig megmaradnak mindaddig, amíg nem tisztázódik egyértelműen, miben állt az ügyészség és a bíróságok felelőssége abban, hogy a bűnösök elszámoltatása elmaradt.

Még ma is sok családi történet szól azokról a tízezrekről, akiknek az ügyében a perújrafelvétel elmaradt, sőt akiknek az élete per nélkül is tönkrement, s akik arra ítéltettek, hogy hetedíziglen bűnhődjenek. A szétszakadt családokra, az utódok füstbe ment egyetemi tanulmányaira gondolok.

Szép lassan azért haladunk előre, és remélem, előbb-utóbb minden család megtalálja a maga igazságát, és őszintén, büszkén élheti át, hogy egy heroikus történelmi esemény részese volt. Ezt az érzést pedig átadhatja a gyermekeinek, unokáinak is: a büszkeséget újabb és újabb generációk élhetik át és tarthatják életben. Ez a hatvanadik évforduló legfontosabb üzenete: büszkék vagyunk rájuk és köszönjük nekik.

In: Demokrata, XX. évf. 43. szám