M. Kiss Sándor esszéinek, tanulmányainak, előadásainak válogatását adta közre Közelítések 1956 címmel. A kötetben szereplő húsz írás többek között arra a kérdésre keresi a választ, hogyan állt helyt Magyarország politikai és szellemi elitje az elmúlt évszázad sorsfordító óráiban. Felismerte-e azokat a kihívásokat, amelyeket a nemzetközi feltételek változásai és a nemzeti meghatározottságok által kijelölt mozgástér a számára megszabott? Sikerült-e ezt a sokszor nagyon is behatárolt tartományt ˝bejátszania˝? Képes volt-e ez az elit arra, hogy honfitársaink számára képességeik maximális kibontakoztatását lehetővé tegye? Más szóval: jól sáfárkodtak-e politikai és szellemi vezetőink a nemzet bizalmával?

˝Abban mindnyájan megegyezünk, hogy ma a magyarság legnagyobb kérdése: megmaradni.˝
Veres Péter, 1942

˝A tér, ahol élünk, kicserélhető. Mi is. Csak a történelem nem. Kapaszkodjunk hát, s tanítsunk kapaszkodni.˝
M. Kiss. Sándor, 2008

Magyarország a múlt század folyamán többször is súlyos, nemzeti létét fenyegető válsághelyzetekbe került. Rögtön az első világháború mindent megváltoztató, egész Európa és ezen belül a magyarság számára új feltételeket teremtő kényszerpályáival kellett szembenéznie. Úgy nyertük el évszázadok óta áhított függetlenségünket, hogy közben az országot a társadalmi békétlenség annyira kiszolgáltatottá tette, hogy alkalmatlanná vált nemzeti érdekeink védelmére. A Magyarországra oktrojált trianoni békeszerződés alapvetően behatárolta - és behatárolja ma is - hazánk mozgásterét, sokkal szűkebbre szabva azt, mint amilyen a nagy háborút megelőzően volt. Szomszédjaink a tőlünk elparancsolt területekkel gazdagodva, jelentős magyar lakosságot kisebbségi sorsba kényszerítve növelhették országaik területét. A nagyhatalmak önkényes és érzéketlen politikája egy csapásra ellenségektől körülvett, sebezhető és kiszolgáltatott kisállammá változtatta országunkat. Külpolitikailag elszigetelve, ellenségektől körülvéve, támogatók és szövetségesek nélkül kellett beilleszkednünk abba a két háború közötti fegyverszünet által létrehozott feltételrendszerbe, ami nélkülözte a politikai és gazdasági stabilitást. A ˝győztes˝ demokráciák elvesztették magabiztosságukat, gazdaságaik romokban hevertek, a fegyverletétel első pillanatától kezdve alkalmatlanok voltak arra, hogy az általuk megszabott jóvátételi és politikai követelményeket legyőzött ellenfeleiken számon kérjék. A Nyugat, amit ekkoriban a magyar elit számára Németország, Nagy-Britannia, illetve Franciaország jelenített meg, ezer sebből vérzett, évszázados vonzerejét kikezdte, hogy megtapasztalta: még a nagy és erős Németországot is páriasorba próbálják taszítani nyugati kihívói. Máig nem hevertük ki a Monarchia életképes gazdasági egységének szétszabdalását. Ahogy szomszédjaink sem. Azt a gazdasági színvonalat, amivel az első világháború előtt rendelkeztünk, a két világégésben is győztes Anglia, illetve Franciaország is csak az 1970-es évek közepére közelítette meg. A kétszer is legyőzött Németország nyugati fele majdnem egy évtizeddel előbb.

A huszadik század folyamán nem volt olyan évtized, amelyben ne jelentkeztek volna újabb és újabb kihívásokkal a nemzeti sorskérdések. Megmaradás vagy behódolás? Besüppedés a gyarmati létbe vagy a nemzeti függetlenség kivívása? Szabadságharc vagy berendezkedés a túlélésre? Társadalmi reformok, kiigazítások vagy alapvető újítások bevezetése szolgálja-e jobban a nemzeti érdekeket egy adott történelmi pillanatban? Mi a magyarság megmaradásának legbiztosabb garanciája? Egyetlen nemzedéket sem kímélt meg a sors ezektől a kérdésektől.

Az 1920-tól 44 végéig tartó időszakot a történetírás Horthy Miklós kormányzóról Horthy-korszaknak keresztelte el. A korszak és elitje teljesítményének értékelését az 1945 után berendezkedő, több mint négy évtizedig uralkodó kommunista diktatúra elfogult, méltánytalan, hazug módon alakította ki, és miután monopóliuma volt arra, hogy a történelmi narratívát meghatározza és kizárólagossá tegye, mindez generációk történelemszemléletét határozta és határozza meg a mai napig. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ezt az előítéletes és a tényeket semmibe vevő szemléletet a korszak alkotó értelmiségének és szellemi elitjének teljesítményére is kiterjesztették. Azoknak sem kegyelmeztek, akik magukat baloldaliként, esetleg szocialistaként határozták meg, de nem voltak moszkoviták. Nem vették figyelembe, hogy Trianon annyi új feladatot állított térdre kényszerített hazánk elé, amelyek megoldása felért egy új államalapítással. Új intézmények kellettek, saját kül- és biztonságpolitika, önellátásra berendezkedő gazdaságpolitika. Mindezt úgy, hogy Magyarországot kettős gyűrűbe szorította, sőt létében fenyegette a franciák által támogatott kisantant, illetve az angol-francia szövetség, miközben az irányításuk alatt álló Népszövetségen keresztül sorozatosan megalázták, külpolitikai mozgásterét ellehetetlenítették. Eközben csak a Nagy-Britannia által garantált népszövetségi kölcsön révén tudtuk gazdaságunkat szanálni, jóvátétel-fizetési kötelezettségünket teljesíteni. 1924 óta élünk külföldi kölcsönökből. Hol a Népszövetség, hol a Szovjetunió, hol az IMF, hol a Német Szövetségi Köztársaság, hol az Európai Unió, hol Japán, illetve más külföldi befektetők pénzét használjuk fel arra, hogy gazdaságunkat lélegzetvételhez juttassuk, jóvátételt fizessünk, illetve adósságot törlesszünk.

A baloldali történetírás és az általuk befolyásolt generációk történelemszemlélete szerint Magyarországnak nincsenek demokratikus hagyományai, a Horthy-korszak fasiszta, félfasiszta, de legalábbis autoriter korszak volt. Ezzel szemben állítja M. Kiss, hogy a Horthy-korszakban még a második világháborús körülmények között is működött a demokratikus jogállam, biztosítva voltak az alapvető polgári szabadságjogok, például a szabad véleménynyilvánításhoz való jog. Szerinte ez nem a ˝fordulat évével˝ változott meg, valamikor 1948-ban, hanem 1944-45 telén. A diktatúra ugyanis a Vörös Hadsereg előrenyomulásával párthuzamosan, 1944 végétől, lépésről lépésre épült ki. Mindezt a legszélsőségesebb terrorral lehetett csak kikényszeríteni, mert a magyar társadalom és politikai elitje, beleértve a kisgazda és szociáldemokrata ellenzéket is, polgári demokratikus kibontakozást akart, ezen munkálkodott a háborús viszonyok ellenére is. Az idegen megszállók által bevezetett szovjet modell azonban megszüntette a demokratikus jogállamot, rákényszerítette hazánkra az emberellenes kommunista ideológiát, ami, mint M. Kiss megállapítja, azt jelentette, hogy büntethetővé tették az önálló gondolkodást, megtorolták a szabad beszédet. Horthy alatt, a negyvenes évek elején még szabad volt politikáról gondolkodni Magyarországon, a politikai esélyeket latolgatni, a háború utáni kibontakozásról eszmét cserélni. Az idegen megszállás kezdetétől több mint négy évtizeden keresztül mindez tilossá vált. M. Kiss: A diktatúra és a polgárság című tanulmányának a végén a következő megállapítást teszi: ˝Háborús körülmények között a Horthy-rendszer a polgárai számára kiszámítható jogbiztonságot nyújtott. Sőt biztosította a törvény adta kereteken belül az ellenzéki gondolkodást, s annak nyilvánosságra hozatalát is... Ez a fajta jogbiztonság, majd fokozatosan a szabad gondolkodáshoz való jog szűnik meg 1945-ben, illetve 1945-től.˝

A két háború közötti korszak magyar értelmiségének népi szárnya legjelentősebb összejövetelét 1943-ban rendezte meg Szárszón, a Balaton partján. A népiekről lenézően, lekezelően szokás Magyarországon beszélni, mert értelmiségi vitapartnereik már a két háború közötti népies-urbánus vitában mucsai bunkóknak állították be őket, a háború után pedig, immár a politikai hatalom birtokában, szellemi és fizikai ellehetetlenítésüket sem tekintették túl nagy árnak ahhoz, hogy a berendezkedő diktatúra ideológiai kizárólagosságának ne állhassák útját. Pedig a népi gondolat, a népi értelmiség kérdésfelvetései és válaszai a magyar nemzet legalapvetőbb sorskérdéseit érintették. A kommunista ideológusként nem igazán méltányosságáról elhíresült Révai József is kénytelen volt megállapítani, hogy a népiek mozgalma ˝nagyigényű, átfogó válaszokra képes szellemi áramlat˝ (M. Kiss, 37. o.). Amiről a háború végére várva Szárszón gondolkodtak: az a jövő volt. A magyarságra váró jövő, amitől féltek, amitől sok jót nem vártak, amiről pontosan tudták, hogy lezárja majd a két háború közötti átmeneti korszakot, és új pályára állítja nemzetünket.

De milyen lesz, milyen lehet az az új pálya? A 19. század közepe óta egyre elterjedtebbé váló baloldali gondolkodás a 20. század elejére széles körben elfogadottá tette, hogy ami új, az egyben jobb, több mint a régi. Az első világháború utáni lázas újrakezdéseket ez a remény táplálta. Újraalkotni a társadalmi, gazdasági berendezkedést, erre vállalkoztak a baloldali mozgalmak: a bolsevizmus, a fasizmus és a nácizmus is. A népiek náci- és szovjetellenesek voltak, tudták, hogy a Harmadik Birodalom által elképzelt jövő a magyarság számára semmi jóval nem kecsegtet, a szovjetek győzelme is jeges rémülettel töltötte el őket. Két ˝pogány˝ közé szorítva egy harmadik útról ábrándoztak, még akkor is, ha tudták: a realitás a vagy-vagy lesz. Ahogy Püski Sándor mondta: ˝Szó sincs arról, hogy valaki közülünk a világalakulástól független magyar útról álmodozzék. Ha most nélkülünk döntenek is a történelmi erők, ezeknek az erőknek a hatása nem tart vég nélkül.˝ Erről beszélt Németh László is: ˝Én ezt a háborút az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nem tudtam olyan kimenetet találni, amely számunkra kedvező lehessen. Akár a német, akár az angol vagy az orosz koncepció győz, én azt másnak, mint a magyarság súlyos megpróbáltatásának elképzelni nem tudom.˝ M. Kiss Illyésre hivatkozik, aki egy évvel a találkozó előtt írta: ˝Aki túl sokat vár a külső erőktől, az a maga képességét gyengélli, egy kicsit a saját sorsát adja fel. Meg kell találnunk a helyünket nagyon is Európában, de a magunk erejéből, amiben az is benne foglaltatik, hogy olyan helyünk lesz, amilyen erőnk.˝

Milyen erőnk van, milyen helyünk van? Ez a kérdés is foglalkoztatja M. Kisst, ahogy a hozzá igen csak közel álló, szellemi otthonának számító népiek is mindig ehhez a kiindulóponthoz tértek vissza. Hol van Magyarország helye? Lehet-e Magyarország újra, végre önálló? Vagy hol a nyugati birodalom keleti perifériáján, hol a keleti, adott esetben a szovjet birodalom nyugati perifériáján kell meghúzódnia, túlélésre berendezkednie? De mikor voltunk egyáltalán önállóak? Az Árpádok alatt, Mátyás alatt? Érdemes-e a ˝harmadik út˝, az önállóság után vágyakoznunk? A Habsburg-birodalomba betagolva a kiegyezés utáni évtizedek voltak talán számunkra az utolsó századok legprosperálóbb évei, amelyek nemcsak a gazdasági, hanem a szellemi, az alkotó energiák kiteljesedését is lehetővé tették. Ugyancsak jó évtizedek voltak a 70-80-as évek is, ha szovjet birodalmon belüli viszonyrendszert vesszük figyelembe. Persze a függetlenség iránti vágyunkat akkor sem adtuk fel egyetlen pillanatra sem, ahogy a kiegyezés időszakában sem szűntünk meg küzdeni érte.

Most újra a nyugati birodalom keleti perifériáján vagyunk. Ezt a birodalmat Európai Uniónak hívják. Sok mindenben eltér azoktól a hagyományos birodalmaktól, amikhez eddig tartoztunk, de azért birodalom ez is, úgy is viselkedik, úgy is kellene nekünk is viselkednünk vele szemben. Nincs nagyobb ostobaság annál, mintha valaki a reálpolitika törvényszerűségeit figyelmen kívül hagyva készpénznek veszi azokat a hangzatos és igencsak szívet melengető propagandaszólamokat, amiket elsősorban a közvélemény megtévesztésére dolgoznak ki a birodalom központjában. A birodalmak mindig attól félnek, hogy a perifériák le akarnak szakadni, amit ők természetesen nem tűrhetnek el, mert az az egész fennmaradását veszélyezteti. Ez történt velünk 1848-49-ben és 1956-ban is. Mindezek a heroikus küzdelmek, szabadságharcok nagyon is megfelelnek a ˝magyar virtusnak˝, még becsesebbé teszi a függetlenséget, ha van, még hevesebbé a vágyakozást utána, amikor nincs. De van-e realitása annak, hogy a 21. század globális világában Magyarország az Európai Uniótól elkülönülten, független államként éljen?

A szovjet birodalom felbomlása után megszűnt az a biztonságpolitikai garancia, amit térségünknek, és benne országunknak, az a birodalom nyújtott. Összeomlása után drámai erővel jelentkeztek a függetlenedést akaró nemzetek, és ezért a 90-es évtized eleje újra a nemzetekről szólt. Az orosz, majd a szovjet birodalomba kényszerített ukránok, grúzok, kirgizek, kazahok stb. független államokba szerveződtek, ahogy a délszláv háború eredményeként déli szomszédjaink is: a szlovének, a horvátok, a szerbek és a többiek is. Szétszakadt a kétszer is mesterségesen összetákolt Csehszlovákia. A régiónkra kényszerített versailles-i és párizsi békék semmivé váltak, de Trianon érvénytelenítésére nem volt erőnk, és talán akaratunk sem. Antall József fontos és elhíresült kijelentése, amit az akkori baloldal oly vehemens meg nem értése és gúnyolódása fogadott, találóan kifejezte mindezt. Antall, a történész és politikus pontosan értette, hogy Németország újraegyesítése és a szovjet kimúlása nyomán keletkezett vákuumhelyzetben lehetőség nyílt a nemzeti érdekérvényesítésre mindazon országok számára, amelyeket a 20. század erőviszonyai hátrányosan érintettek, de azt is tudta, hogy nekünk nincs szövetségesünk, sem erőnk arra, hogy nemzeti érdekeinknek szomszédjaink kárára érvényt szerezzünk. Ennek a helyzetnek a felismerését fejezte ki, amikor azt mondta: lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke. Vagyis a jogigényt fenntartva meghajol a realitások előtt. A reálpolitikai bölcsesség azt követelte, hogy Magyarország az újonnan formálódó erőtérben olyan támaszra tegyen szert, ami biztonságát szavatolja. Ezért volt Magyarország az első ország, amelyik követséget létesített Kijevben. Mert belátta: a független Ukrajna garantálja számunkra a kiegyensúlyozottabb viszonyt Oroszországgal. Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlása pedig nem várt geopolitikai előnyhöz juttat bennünket. Ezért támogatta a horvátokat önállóságukért folytatott harcukban. De biztonságunk garantálását az Európai Uniótól és a NATO-tól remélte. Ezért kötelezte el magát az elsők között mellettük.

Mit kaptunk mi a nyugati demokráciáktól? Mit kaptunk mi Németországtól? Mit kaptunk mi a Szovjetuniótól? Mit kaptunk mi az Európai Uniótól? - kérdezzük újra meg újra, a Brian életét parafrazálva. Nem csak a ˝Júdea népe front˝ harcosai, de mi is generációk óta keressük a válaszokat a fenti kérdésekre. Ahelyett, hogy tudomásul vennénk: egy országnak, egy birodalomnak sem a feladata, hogy nekünk bármit is ˝adjon˝. Minden állam, minden hatalom a saját érdekeit képviseli, mégpedig olyan eredménnyel, amire ereje és képessége feljogosítja. Segítség, igazságosság, támogatás, méltányosság olyan fogalmak, amik a reálpolitikában ismeretlenek. Ahogy Nagy-Britanniának nem voltak barátai, csak szövetségesei, úgy Magyarországnak sem voltak és nincsenek is barátai - és szövetségesei is csak akkor, ha szerencsénk van, és az érdekeink egybeesését képesek vagyunk közös fellépéssé szervezni. M. Kiss szerint ˝a magyar politikai elit 20. századi politikai (!) teljesítménye - beleértve a mindenkori hatalmi, illetve ellenzéki elitet is - nem volt éppen példamutatóan nagyszerű. A magyar társadalom túlélési képessége, a szellemi elit társadalom- és nemzetépítő ereje és elszántsága viszont messze túlmúlta a politikai osztály teljesítményét˝. A politikai elit teljesítménydeficitjéhez az is hozzá tartozik, szögezi le M. Kiss, hogy ˝a számarányában tekintélyes magyar politikai emigráció nem volt képes jelentős, politikaformáló, egységes emigrációvá válni, sőt érdekérvényesítő készsége sem érte el, még a bennünket körülvevő országok emigrációjának lobbierejét sem˝ (81. o.). Az 1956-os forradalomnak, ami a magyar társadalom túlélési képességének, nemzetmegtartó erejének legékesebb 20. századi bizonyítékai közé tartozik, M. Kiss szerint az a legfontosabb üzenete, ˝hogy a különböző demokráciaképek ellenére a magyar társadalom döntő többsége a közös minimumot megtalálva és elfogadva, képes volt saját érdekeit felismerve a közös cselekvésre. Ez óriási dolog egy nemzet életében. Példaértékű és követendő.˝ (101. o.) Még akkor is, ha nem voltunk, és ma sem vagyunk képesek megértetni és elfogadtatni a világ boldogabbik felével, hogy az identitás megőrzésére törekvés, a saját sorsunk kovácsának lenni erőfeszítése az egészséges nemzettudat megnyilvánulása, nem pedig, ahogy például Henry Kissinger írja: heves magyar nacionalizmus. (100. o.)

Igen, ez a heves magyar nacionalizmus, vagy másként mondva az egészséges nemzettudat folyamatos megnyilvánulása az, ami több mint ezer éve fenntartja népünket. Ez az - ahogy Kodály Zoltán mondta -, amiben különbözünk az európai népektől.