Tisztelt Hölgyeim és Uraim

Hiba volna elfelejteni, hogy a Berlini Fal a szavak erejétől omlott le. Tudom, sokan emlékszünk még arra, hogy egykor amerikai és szovjet tankok néztek egymással farkasszemet a Fal két oldalán. És Kennedy elnök szavait sem felejtettük még el, aki azt mondta: „Inkább egy magas fal Berlin közepén, mint egy háború Berlin miatt.” A Fal közel harminc éves léte már a múlté, akár a Falon belüli és kívüli élet. A Fal keleti oldalára néző befalazott ablakok és ajtók, a monoton szürkeség, a végeérhetetlen szögesdrót vonala, a megváltoztathatatlannak vélt állapot. Leomlott, de a tényt, hogy évtizedekig ott húzódott Berlin, Németország, Európa és a bipoláris világ közepén, nem lehet meg nem történtté tenni,  hatása az egységesülő Európára nem kerülhető meg.

Barátaim

Közös felelősségünk, hogy  kontinensünkön soha többé ne fordulhasson elő olyan égbekiáltó gyalázat, mint 1962. augusztus 17-én, amikor egy Peter Fechter nevű 18 éves berlini srác, szökés közben golyót kapott, és 50 percig vívta haláltusáját a Fal keleti oldalán. A kelet-berlini járókelők az életükkel játszottak volna, ha megközelítették volna a Falat,  egyedüli  az az amerikai katona segíthetett volna, aki a tragédia közelében tartózkodott, de ő a „nem a hatásköröm” parancsra hivatkozva csak zavartan nézett. A fiú meghalt. Talán ő volt az, akit Keith Haring képzőművész 1986-ban a Fal egy darabjára rajzolt.

A Fal könyörtelenségre akart tanítani bennünket. Érthető módon, egészen különböző reakciókat váltott ki a Fal léte nyugaton és keleten, holott nem volt kétséges, hogy jelenléte mindkét oldalon irritáló. De a Berliniek nagyvárosias modorral és humorral megtanulták hogyan éljenek együtt vele. A nyugatiak igyekeztek nem tudomást venni róla, egy sajátságosan lenyűgöző mikrokozmoszban éltek. Keleten pedig a düh és a reménytelenség, elképesztő kreativitással kidolgozott szökési, menekülési kísérletek elindítója volt. Az indulatokat szította, hogy csak különleges igazolvánnyal lehetett a Falhoz közeli utcákon közlekedni. Nyugaton a Falat festéssel próbálták meg elviselhetővé tenni. Ők így tüntettek a Fal ellen.

A Falat megszokni nem lehetett, de  élni kellett vele. Családok, barátságok, szerelmek estek szét miatta. Berlin megtanított arra, hogy okos város nem elfed, hanem felfed. Kibeszéli sebeit. Értelmez és szerényen, de biztosan továbblép. Mert tudja, hogy mit akar. Legalábbis én ezt tapasztaltam, amikor 1989 végén ösztöndíjasként Nyugat-Berlinbe, az akkor már átjárható Berlinbe érkeztem.
Húsz évvel ezelőtt, 1990. október 3-án ott voltam Németország újjászületésénél. Anna lányommal és a körülöttünk állókkal együtt könnyeztük meg, hogy miután vér nélkül, a szavak és az akarat erejével ledőlt a XX. század történelmének egyik leggyűlöltebb szimbóluma, atomjaira hullott a kommunizmus, újra összeállt az, ami szétválasztatott.

Emlékszem, azon az estén fogadást kötöttem barátaimmal: Bonn, avagy Berlin lesz az új főváros. Nyertem. Noha a bonni demokrácia jogállam volt és többségi demokrácia, de Berlin kiemelt történelmi és kulturális szerepét, jelentőségét megkérdőjelezni, alábecsülni hiba lett volna. Márai írta az egykori Berlinről az Egy polgár vallomásaiban: odavágyik az ember. Megkockáztatom, ma jobb, mint a 20-as évek aranykorában. Azzal, hogy Kelet- és Nyugat-Berlin újraegyesült, a város Európa középpontjává vált. A mai Berlin derűs,  együttműködő, a divatot nemcsak követi, hanem csinálja is, a tehetségeket nem nyomasztja, inkább megbecsüli.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim

Régi, tradíciókban gazdag városok, amelyek évtizedekre kiestek az európai látókörből, ma újra életre kelnek, és dinamikus világvárosokként hallatnak magukról. Vannak olyan helyek is, amelyek a határ árnyékában vagy védelmében évtizedekig szemlélődő életet éltek, s most egyszerre kinyíltak. Azokról a helyekről van szó, ahol az eszmék, az emberek, a javak és a pénz áramlása beindult, ahol Európa helyreállította az összeköttetéseket, ahol az európaiak tesztelik régi-új szomszédságaikat. Olyan helyek, amelyek az újra-összekapcsolódás, a kiegyenlítődés tereivé váltak. Ez történt Berlinnel is. Nem a vezető, hanem a kezdeményező szerepére tartott igénnyel. Mert Berlin pontosan tudja, hogy a mindenkori  kihívásokra intellektuálisan serkentőleg csakis ez hat.

Az NDK pedig, mint valami elsüllyedt földrész, a történelmi tankönyvekbe, no meg az egyéni emlékvilágokba helyeződött át.. Mítosz. Emlék. Szomorúság. Kinek mi. Nekünk, itt és most egy darab a Falból. Mementóul.