Hic cogito et regno.

Gondolkozom és feltöltődöm itt.

Ezt a mondatot írta Kornis Gyula a dolgozószobájának az ajtajára.

Szeretem úgy nézni a szobrokat – már ha lehet, ha alkalmasak rá – hogy megpróbálom a művész által megformált alakot egy élethelyzetbe berakni, és úgy elképzelni. Elképzelem, hogy ha megelevenedve a fémbe, ez a kőbe vagy fémbe öntött szobor, vajon mit tenne.

És ha így nézünk rá, Kornis Gyula szobra azt a pillanatot is ábrázolhatja, amikor éppen megáll a dolgozószobájának a küszöbén. Annak a szobának a küszöbén, amelyben olvasott és írt: könyveket, tanulmányokat, leveleket, amelyben imádkozott.

Ahol gondolkodott és feltöltődött.

Milyen szép lenne, ha csak erről kellene beszélni Kornis Gyula szoboravatóján. A gondolatokról és a feltöltődésről.

De ha csak ennyiről lenne ma szó, akkor talán nem egy történészt hívtak volna meg avatóbeszédet mondani.

Kedves hölgyeim és uraim, kedves diákok, itt ma jóval többről van szó!

Tisztelt Államtitkár Úr, Tisztelt Polgármester Úr, Tisztelt Segédpüspök Úr, Tartományfőnök Úr, ünneplő közösség és kedves fiatalok!

Kornis Gyula 1885-ben született, abban az évtizedben, amikor még éltek azok, akik látták és hallották a reformkor nagyjait, olvasták Széchenyit, lelkesedtek Eötvösért és Kossuthért. Éltek – már akiket életben hagytak – éltek tehát azok, akik fegyverrel küzdöttek a szabadságért, és akik aztán később kiharcolták a kiegyezést, akik Aranyt és társait követve újjáépítették a magyar kultúrát. És akkor távozott evilágból, 1958-ban, amikor még javában folytak a magyar forradalmat és szabadságharcot megtorló hazug perek, amikor kivégezték a forradalom és a szabadságharc miniszterelnökét, Nagy Imrét.

Kornis egy gondolkodó és gondolkodtató korba született. Amikor a klasszikus tudás, az idegen nyelvek és a kortárs gondolkodók ismerete, az új tudományokra való rácsodálkozás, és, igen, a közéletben való aktív részvétel is elvárás volt.

Amikor a szellem műveltsége és nyitottsága nem különlegesség, hanem alap volt.

Ha beleolvasunk az írásaiba, megismerjük Kornis életművét és életpályáját, egy egészen különleges embert találunk ezekben az írásokban. Folyamatosan alkotó, pezsgő elme volt, ma azt mondanánk: folyamatosan pörgött. Műveltsége, olvasottsága elképesztő volt.

Kornis tudatában volt annak is, hogy a műveltség és a kitanultság felelősséggel jár: akinek jut a szellemi jóból, és aki képes azt feldolgozni, alakítani és alkalmazni, annak kötelessége azt a köz javára kamatoztatni. És nem pusztán írásokkal, hanem tevékeny közéleti cselekedetekkel is: az emberek, esetünkben a magyarok, a magyar nemzet politikai képviseletével is foglalkoznia kell.

Úgy vélem, Kornis idealista lehetett. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy tudása, műveltsége majd meg fogja őt védeni az ellenfeleivel és az ellenségeivel szemben. Nem így lett.

Milyen sziklaszilárdan tudnak tudós elmék ebben hinni: Szókratésztől egészen napjainkig. És aztán hányan csalódnak benne, ahogy Kornis Gyulának is csalódnia kellett.

Őt, aki a dolgozószobájába évezredek gondolkodóival zárta magát össze, akinek szelleme messze kiragyogott kortársai közül, őt a Gestapo, a Népbíróság, meg a kommunista államvédelmisek hallgatták ki, zaklatták, száműzték, tették tönkre. Micsoda képtelenség ez: olyanok határoztak róla, akik a betűket is alig ismerték.

Kornis Gyula, híven piarista tanulmányaihoz, mindig a nemzete érdekét nézte. Úgy politizált, úgy beszélt és úgy tanított. Példát adott mindenkinek: hogy nincs megalkuvás, nincs félelem, csak bátorság van és tisztesség.

Ami a legeslegfontosabb a számunkra az az, hogy: Kornis értette az idők szavát. Hiszen igazi konzervatív volt. Konzervatívnak lenni pedig annyit tesz, mint megőrizni mindent, amit érdemes, ami jó és működik. Megújítani mindent, ami érdemes, de éppen az adott formájában nem állja ki az idők próbáját, és elengedni és meghaladni mindent, ami szükségtelenné, korszerűtlenné és haszontalanná vált.

Erre a fajta gondolkodásra Magyarországnak az első világháborút lezáró trianoni békeparancs után égető szüksége volt, de nem nélkülözhetjük ma sem. Száz évvel ezelőtt új országot kellett alapítanunk a csonkolás és a megaláztatás után. Meg kellett találnunk az új, független Magyarország helyét az új évszázadban, a 20. században, új körülmények között, és meg kellett határoznunk azt a hivatást, amit az új geopolitikai helyzetben hazánk betölthet. Ma sincs ez másképp.

Engedjék meg, hogy néhány gondolatot idézzek Kornistól: Új világhelyzetben – írja – új ország lettünk, melynek politikája új módszert, új stílust, új horizontot követel. A régi rendszer elkopott, politikai kliséit a mostani nemzedéknek újakkal kell felcserélnie. A magyar nacionalizmust, vagyis a magyar nemzet hivatását hozzá kell igazítani a megváltozott bel- és külpolitikai helyzethez. Nem szabad teret engedni a kétségbeesés apostolainak, se a naiv optimistáknak. Munkás, alkotó hazaszeretetre van szükségünk. A tudás erejével hatványozott munka kultuszát kell a középpontba állítanunk. A kultúra, a nyelv, a hagyományok ápolása teszi átélhetővé a hazaszeretetet. De a haza iránti hűség gondolatát csak úgy tudjuk a széles néprétegekhez közel vinni, ha a nemzet jólétét szolgáló szociálpolitikai reformokhoz kapcsoljuk. Nem feledkezhetünk meg az elcsatolt területek kisebbségbe szorított magyarságának érdekvédelméről, el kell hárítanunk a környező népek agresszív nacionalizmusát, és közben vissza kell vernünk azt az internacionalizmust, amit a szociáldemokrácia és a kommunizmus terjeszteni próbál nálunk.

Ma is érdemes megfontolnunk ezeket a figyelmeztetéseket. Továbbá, így folytatja: ne dőljünk be azoknak a szellemi áruknak, amik vonzerejét kizárólag az adja, hogy nyugat-európai címkét viselnek. Helyette tartsunk ki azok mellett a szilárd és sérthetetlen erkölcsi eszmék és normák mellett, amelyek a magyarság megmaradását szolgálják. Elvszerű mértékek alapján rendezzük a közügyeinket, úgy hogy mindenkor a szociális érzéket, a társadalmi igazságosságot és az ezeken alapuló cselekvő caritas-t állítsuk a középpontba. Lássuk be, hogy felelősségvállalás és kötelességtudat nélkül nincs demokrácia, és nem egységesíthető a nemzet. Ragaszkodjunk a hitünkhöz, mert csak az istenhit adhat nekünk erőt, vigasztalást, türelmet és reményt.  

Tisztelt Ünneplők, Kedves Barátaim!

Szobrot rég elhunyt embereknek állítunk, azért, hogy az életüket ünnepeljük. Hogy lerójuk a tartozásunkat. Lerójuk nemzetként, gondolkodókként, magyarokként.

Köszönet mindenkinek, aki tett azért, hogy ez a szobor, a Munkácsy-díjas Juha Richárd alkotása elkészüljön!

Megtisztelő volt, hogy a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány támogathatta Kornis Gyula szobrának megalkotását!

Kedves Diákok!

Mostantól áll majd a szobor, őrizve Kornis Gyula alakját!

Nézzétek majd meg alaposan: nyugodt az arca, a tekintete, bízik magában, bennetek és a hitben! Pálcája erősíti egyenes gerincének tartását. Magához szorít egy könyvet, lehet az bármilyen: történelmi, irodalmi, teológiai, pszichológiai, egy polihisztornak, amilyen ő volt, mindegy is.

Szobrával megköszönjük írásait, gondolatait és tetteit: Kornis Gyula egy nehéz, sokfelől átkozott korban volt nemzetének hű szolgája és tanítója! Példája álljon előttünk szobra bronzának keménységével!

Köszönöm, hogy meghallgattak!