A 21. század nem a 20. század folytatása, ahogy a 20. század is új játékszabályokat alakított ki a 19. század örökségére alapozva. Más erőviszonyok, más értékrend, más korszellem, más prioritások, más gondok, más megoldási javaslatok, más technológiai, technikai környezet, más világlátás formálta önálló arculatúvá.

A tizenkilencedik század az első világháború kirobbantásával ért véget, a huszadik valamikor ennek vége felé, a húszas évekkel kezdődött és a szovjet birodalom összeomlásáig tartott, ami egyben a hidegháború végét és a bipoláris világ felbomlását is eredményezte.

Az új, a 21. század, 2008-ban a világgazdaság megtorpanásával jelentkezett be és tette egyértelművé, hogy olyan kihívásokkal kell szembenéznünk, melyekre újfajta válaszokat kell találnunk. A baj csak az, hogy a nyugati világ vezetőinek egy jelentős része minden erejével ragaszkodik a 20. században kialakított status quo megőrzéséhez. Továbbra is a régi, elavult, más feladatokra, más erőviszonyokra szabott intézményrendszer megőrzésére összpontosít, mert abban az illúzióban ringatja magát, ha ők nem is alkalmazkodnak a megváltozott világhoz, majd a világ igazodik hozzájuk.

Fekete hattyúk

Donald Trump 2016-os megválasztása és első elnöki ciklusa korszakhatárt jelez. Elődje, az első, félig fekete elnök: Barack Obama nyolcéves regnálását a fennálló megőrzésére irányuló kétségbeesett és ötlettelen lépések jellemezték, amelyek végül kudarctörténetté álltak össze. Mert egy újra többpólusúvá vált világban továbbra is a már nem létező egypólusú világrend képviseletében lépett fel. Vezetni és irányítani akart, sőt neoliberálissá, más szóval liberális demokráciává akarta amerikanizálni az egész világot akkor, amikor a washingtoni megegyezésen alapuló neoliberális gazdasági modell éppen kisiklott, a globalizáció pedig a vesztes oldalra kezdte szorítani az USA-t. Ennek ellenére, sőt talán épp ezért, Obama végig az elit kedvence maradt, akit a Nobel-békedíjtól a hozsannázó cikkekig és a kritikátlan éljenzésekig minden elismeréssel felstilizáltak. Ciklusa végén, 2016-ban, az egész világ Hillary Clinton utódlására készült, és vele a neoliberalizmus és a globalizáció döntő áttörésére számított. De beúsztak a valóságba a fekete hattyúk, vagyis a Brexit, illetve Donald Trump választási győzelme, és minden másképp lett.

Donald Trump, a New York-i milliárdos ingatlanfejlesztő és valóságsztár az üzleti és médiavilágból, tehát a politikán kívülről jött, és ezért egy újdonánc elfogulatlanságával nézett rá az előtte tornyosuló feladatokra. Katonaiskolába járt, ahol az amerikai erények érvényességét jól a fejébe vésték. Amerika az első – ígérte a kampányában, és ennek jegyében kezdte el sorra venni a tennivalókat. Osztott és szorzott, és arra jutott, hogy a világ feletti uralkodás az USA-ra túl sok terhet ró, ahhoz képest, amennyi hasznot hajt. A demokráciaexport százéves kötelezettsége, amit Wilson elnök óta szinte minden amerikai elnök elsődleges feladatának tekintett, Trump szemében elavult, sőt ráfizetéses és kontraproduktív céllá vált, amit nem kívánt folytatni. Felmondta az aláírásra váró TTIP-t és  TPP-t, az egyéb, a globális kereskedelmet szolgáló és a világ gazdaságait összekapcsoló szerződésekkel együtt. Az arctalan globalista, kizárólag a nemzetközi cégek érdekeit érvényesítő gazdasági kapcsolatokat kétoldalú szerződésekkel váltotta fel, hogy azok jobban kedvezzenek az amerikai polgároknak, ahogy az általa követett gazdaságpolitika is ezt a célt tűzte ki maga elé. A munkahelyteremtésre, a gazdaság felpörgetésére, és az amerikai életforma és értékvilág megőrzésére összpontosított. Hatására az USA gazdasága sokkal jobban teljesít, mint elődei alatt. Csökkent a munkanélküliség, nőttek a jövedelmek, megsokszorozódtak a beruházások.

A külpolitikában rendezni akarta az USA viszonyát Oroszországgal, és a világ többi részével, hogy a számára prioritást élvező kínai kihívásra tudjon összpontosítani. Ezt a törekvését az elit minden eszközzel gátolni próbálta. Kiiktatása érdekében még az elnöki intézmény tekintélyének aláásását és az amerikai demokrácia kiüresítését sem tartották túl nagy árnak. Mert Trump az amerikai fedésben működő hálózatok ellen is fellépett, amelyek, saját profitérdekeik érvényesítése mentén provokáltak konfliktusokat a világ különböző részein, amelyeket aztán az USA katonai/gazdasági, illetve politikai erejével rendeztek le (pl. Soros hálózata). Befejezte vagy éppen befejezi azokat az évtizedek óta tartó háborúkat, melyekben az USA nem tudott áttörést elérni, és amelyek megnyerése akkora áldozatokat követelne tőlük, amivel a várható eredmények egyáltalán nem lennének arányban. Afganisztán, Irak, illetve a liberálisok sikerprojektjeként beharangozott „arab tavasz” kudarcállamokká változtatta az amerikai, illetve nyugati beavatkozás nélkül is már épp elég reménytelen helyzetben lévő térségeket, amelyekből Trump ki akarja vonni az USA hadseregét. Iránt már elszigetelte és érdektelenségbe szorította.

Mindezzel maga ellen fordította azt az évtizedek óta hatalmon lévő neoliberális élcsapatot, ami még az óvilágban, vagyis a hidegháború időszakában szocializálódott, foglalta el a korszak intézményeinek irányító tisztségeit. Ismeretei, tapasztalatai és reakciói ahhoz a már letűnt korszakhoz kötik. Ennek a csoportnak az a legfőbb becsvágya, hogy az általa uralt intézmények változatlan túlélését biztosítsa, mert túl sok energiát fektetett abba, hogy a vezető beosztásokat elfoglalja, és már nem tud és akar újba kezdeni. Ez az elit túl régóta ural mindent és túl mélyen beágyazódott ahhoz, hogy csak úgy le lehessen váltani, el lehessen távolítani, rá lehessen kényszeríteni arra, hogy átadja a helyét másnak. Ha a Nyugat valaha is hajlandó lett volna a mi tapasztalatainkat figyelembe venni, jobban értené, hogy milyen embert próbáló és időigényes feladat az elitváltás.

A magyar tapasztalat

Amikor a kommunizmus bukása után az 1990-es első szabad választásokon a magyar választópolgárok kiszavazták a kommunista utódpártot a hatalomból, és az első szabadon választott nem kommunista kormány hivatalba lépett, sokáig minden pozíciót azok töltöttek be, akiket még az állampárt helyezett oda. Négy év múlva egyébként is posztkommunista kormány alakult és azonnal eltávolított mindenkit, aki az újakhoz tartozott. Az 1998-as Fidesz–FKgP győzelem újra a nem posztkommunista erőket juttatta kormányzati pozícióba, de a hatalmat továbbra is az állampárt elitje tartotta a kezében. Mert ahhoz, hogy Magyarországon egy másik csapat tényleges hatalommal rendelkezzen, több ezer pozíciót el kell foglalnia. Ez a helyfoglalás a Fidesz 2010-es kétharmados győzelme után vette csak kezdetét. Három egymás utáni kétharmados győzelem és tudatos építkezés eredményeként sikerült csak a régi és új hatalmi csoportok közötti erőviszonyokat egyensúly közeli állapotba hozni. Ebben segített az is, hogy harminc év telt el, és sokan kiöregedtek, de szívósságuk és félszáz éves uralkodási rutinjuk ennek ellenére annyira beágyazta őket, hogy lecserélésük még ma sem teljes. Különösen kudarcos ez a törekvés a kulturális és a tudományos élet területén. Ott a nem ballib, értsd: posztkommunista elittől az újak még a vezetői helyek húsz százalékát sem tudták elhódítani. Jellemző köreikben, hogy a 75 felettiek, sőt a 80 évesnél idősebbek is még mindig őrzik meghatározó tisztségeiket. Ezek a beágyazottak foggal-körömmel gátolnak minden szerkezeti változtatást, minden át- és kiszervezést, mert a szoftpolitika területén minden régi intézmény az ő embereik irányítása alatt áll, az ő embereikkel lett feltöltve, ha tehát újak jönnek létre, vagy fiatalításra kerül sor, joggal tartanak attól, hogy más csoportok is helyzetbe kerülhetnek. (Magyar Tudományos Akadémia, színházi, filmes szakmai szervezetek stb.)     

A hidegháborús félszáz év a nyugati balos, illetve balossá vált elitet ugyanúgy bebetonozta, mint a miénket. Az utolsó nagy nemzedék- és értékrendváltásra ott is a hetvenes évek végén került sor, ahogy nálunk. Mindkét oldal öregjeit egy egymásra nagyon is hasonlító technokrata, neoliberális, globalista élcsapat váltotta le, amely elveinél fontosabbnak tartotta a karrierépítést, és identitását arra alapozta, hogy képzése, tudása és képessége révén szakértővé és ezzel hivatottá vált arra, hogy átvegye az irányítást. Úgy tett, mintha kizárólag a felkészültsége révén érte volna el mindazt, amit elért, és tudatosan eltagadta annak a ténynek a jelentőségét, hogy az azonos szociológiai csoporthoz tartozó elvbarátok segítsége hozta őket helyzetbe.

Az amerikai szoftpolitika hasonlókká formált mindenkit. Vonatkozik ez úgy az USA-ra, mint Európa mindkét felére. Így tehát a nyugati és a mi hatvannyolcasaink egyaránt a baloldali romantika, vagyis a szocializmus értékvilágába szocializálódtak, elvetették és lenézték az előző generációk élettapasztalatait, és annak ellenére, hogy a vasfüggöny két különböző oldalán éltek, ugyanazokat a könyveket olvasták, zenéket hallgatták, filmeket nézték, ugyanúgy öltözködtek, ugyanazokra az egyetemekre jártak, hiszen a mi nómenklatúránk gyerekeit is ki-kiküldték a nyugati elitegyetemekre. Elfoglalt beosztásaik által megkövetelt képességeik az elmúlt több mint félszáz évben nem sokat változtak. A könyvelők, könyvvizsgálók, nagyvállalati vezetők, közgazdászok, pénzügyesek, bankárok, alapítványi vezetők, jogászok, médiamunkások, egyetemi tanárok, kutatók, mérnökök legtöbbje az új technikai, technológiai követelményekhez igazítva ugyanazt a tevékenységet végzi, amit száz éve mindig is végzett. Ennek ellenére azt a látszatot igyekeznek kelteni, mintha annak az új kreatív osztálynak a tagjai lennének, akik értik a digitális kor követelményeit és birtokában vannak a tudásalapú társadalom által igényelt képességeknek. Jobban mondva, csak ők vannak ezeknek az egyedülálló és megszerezhetetlen felkészültséget igénylő feladatok megoldásához szükséges tudásoknak a birtokában.

Vasfüggöny nélkül

A vasfüggöny lebontása után az osztályharc lekerült a napirendről. Az internacionalizmus, vagyis a globalizáció ugyanakkor továbbra is időszerű maradt. Az egykor a szabadságot jelentő liberális demokrácia ennek a vezető rétegnek az olvasatában egyre inkább a piaci érdekek elsőbbségének minden áron való érvényesítésére szűkült le. A globalizáció és a globális piaci szereplők érdekképviselete szükségszerűen szembefordította őket a nemzetállamok által képviselt közösségi érdekekkel. A századvég elitjét életstílusa, fogyasztási szokásai, luxusigényei egyre egyformábbá, egyfajta nemzetek feletti kaszttá formálta, hasonlatossá a régi arisztokráciához, annak kifinomultsága, stílusossága és a köz szolgálata iránti elhivatottsága nélkül. Mára ez a neoliberális technokrata élcsapat, mely, ha érdekeik éppen úgy kívánták, mindig is hihetetlenül elhivatottan kokettált az elnyomott osztályok felkarolásával, miközben persze igazából sohasem érdekelték őket, most az elnyomottnak tekintett fajok és az általuk konstruált társadalmi nemek érdekképviseletével falaznak maguknak. Osztályok helyett tehát ma a fajokról, a transzokról, az LMBTQRSSZT-kről (?) és a fehér, hetero férfiak károsságáról, osztályharc helyett a fajok közötti küzdelemről és a rasszizmusról  beszélnek.              

Ez a régi–új elit Európában és az óceán túlpartján egyaránt a status quo minden áron való fenntartásában érdekelt. Ismerjük őket. Nekünk három évtizedünk ment rá, hogy egyáltalán helyzetbe kerülhessünk velük szemben. Ehhez tudatos építkezésre és hatalmas elszántságra volt szükségünk. Erős néppárttá szerveztük magunkat, minden településen polgári köröket alakítottunk, nagy erőfeszítések árán médiát vettünk. Lettek lapjaink, tévénk, sitejaink. Trump elnök sokáig egyedül állt szemben azzal a kétpárti elittel, ami mögött ott sorakozik az a hatalmasra duzzasztott állami bürokrácia, ami az USA-ból mára Amerikai Egyesült Gerontokráciát csinált. Elnöki beiktatása után csak habozva és némi késéssel sorakoztak fel mögötte a republikánus párt meghatározó szereplői, hiszen ők is ugyanahhoz a kétpárti elithez tartoztak, amely a folytonosság, vagyis a régi struktúrák és leosztások továbbélésében volt érdekelt, és személyes támadásként élte meg az elnöknek a  „mocsarak lecsapolására” irányuló kezdeményezését. De Trump tehetsége és elhivatottsága végül mégiscsak magával ragadta őket, ahogy a republikánus szavazók legnagyobb részét is. Mert bátornak, kitartónak és értékkonzervatívnak bizonyult. Rájöttek, hogy nála jobb nem történhetett volna velük. Az uralkodó elit másik része, benne a főáramú sajtóval azonban halálos ellenségként kezeli az elnököt. Pont olyan nemtelen és hazug módon támadja, ahogy azt mi a kommunista propaganda „legdicsőbb”  időszakaiban megtapasztalhattuk. De Trump nem hátrált meg, sőt! Visszatámadt és hazug álhírgyáraknak nevezte a „legtekintélyesebbeket”, miközben nevetségessé tette őket. Twitter üzeneteivel  megkerülte és ezáltal eljelentéktelenítette megmondó szerepüket. Egy világbirodalmat, sőt egy egész világot irányít két- és négymondatos tweetjeivel. És ezzel elérte, hogy a nagytekintélyű liberális véleményvezérek pont senkinek sem hiányoznak!

Trump külpolitikája a megváltozott, többpólusúvá vált világhoz igazodik. Új háborúk és összecsapások vállalása helyett, a régiek befejezésével és az amerikai érdekeknek megfelelő beavatkozási területek kijelölésével váltja fel azt az időszakot, amiben az USA vállát az egész világ biztonságának és a működtetésének a felelőssége nyomta. Miután, mint utaltunk rá, Trump korábban nem volt a politikacsináló elit tagja, sem a megszokás, sem a nosztalgia, sem a beidegződések nem befolyásolják a döntéseit, amikor a meglévő struktúrák, szervezetek, intézmények szükségességéről és megtartásáról van szó. Csak azért, mert a hidegháborúban szükség volt a NATO-ra Nyugat-Európa biztonságának a szavatolásához, még nem elég indok a számára ahhoz, hogy a szovjet veszély elmúlta után három évtizeddel, a 21. század második évtizedében az USA változatlanul magára vállalja ezt a kötelezettséget, főleg, hogy gazdag és jóléti államokat működtető szövetségesei továbbra is „potyautasok” kívánnak maradni. Az Európai Unióhoz fűződő amerikai viszonyt is új alapokra akarja helyezni, mert követhetetlen a számára az az uniós magatartás, amely miközben beleszólást igényel a világ dolgaiba, mindenfajta felelősségvállalás elől elzárkózik. A transzatlanti viszonyt úgyis pont eléggé megnehezíti az Unió vezetőinek az a meggyőződése, hogy legfontosabb feladatuk a világ haladóinak morális felsőbbrendűségét képviselni. Trump elnököt nem győzik leckéztetni, kioktatni, a demokratikus normákra figyelmeztetni, amivel kapcsolatban az a kérdés merül fel: tényleg ennyire ostobák, vagy abban a tévhitben élnek, hogy európai csapatok állomásoznak amerikai földön és nem fordítva. Valószínűleg, mindkettő. Pedig a transzatlanti kapcsolat nélkül az Európai Unió értelmezhetetlen. Védelmi, ezen belül határvédelmi képessége nincs. Közös külpolitikája nincs. Közös valutája nincs. Még az egymás közötti érintkezés nyelve is az angol, annak ellenére, hogy Máltán kívül egyetlen európai partnerország sem beszéli. Olyan ország akarja vezetni – Németország –, amelyik költségvetésének 1,3 százalékát sem hajlandó berakni a közösbe, miközben az egész Uniót lerabolja az olcsón tartott euróval, aminek ő a legnagyobb haszonélvezője.

Trump korszakos elnök

Trump korszakos elnök. Mert érti, hogy új korszak kezdődött. Amiben az USA csak az egyik a több pólusúvá vált világ meghatározó erői között, nem pedig az egyetlen, mint egykor, a 20–21. század fordulóján volt. Mert a változást és a változtatást képviseli egy olyan korban, amikor az elit túl régóta ül a babérjain és akadályoz minden új megoldást. A Brexit, Trump megválasztása, a szuverenisták, illetve a populisták előretörése a bizonyítéka annak, hogy a többség is változást akar. Érzi, tapasztalja, hogy a régi rend szétkorhadt, szövetei foszlásnak indultak. A többség tehát mást akar és másképp. Vissza akarja kapni a fontosság érzését, meg akarja őrizni a jogát a normalitáshoz, az önazonosságához. Az elit által képviselt ügyek nem érdeklik, nincs hozzájuk közük, nem fontosak a számára. Elege van abból, hogy a politikai viták olyan nyelven, olyan kérdésekről folyjanak, amik az ő életük szempontjából teljesen értelmezhetetlenek, vagyis érdektelenek. Vissza akarnak kerülni a politikai napirendre. Számítani akarnak. Ezt pedig csak nemzetállamaiktól várhatják. A napjainkat beárnyékoló koronavírus járványban mindenki megtapasztalja, hogy cselekvést, védelmet és törődést csak a nemzetállamok nyújtanak, miközben a globális szervezetek túlfizetett bürokratái minden tekintetben haszontalannak bizonyulnak. Ezért olyan vezetőket akarnak, akik az ő érdekeiket képviselik. Akiknek ők az elsők. Mint Trumpnak.

Végtére is ők a többség. Vagyis: Habár fölűl a gálya,

        S alúl a víznek árja,

       Azért a víz az úr!

(Petőfi Sándor, Pest, 1848. március 27–30.)