Kipécéztek minket a bűnbak szerepére, és megalázták a magyar nemzetet, ez sokkal mélyebb sebeket ejtett, és sokkal nehezebb – talán lehetetlen is - túllépni rajta, mint bármilyen gazdasági káron - mondta Schmidt Mária az Origónak a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulóján. A Terror Háza Múzeum főigazgatója kijelentette, ha azt mondjuk, hogy székely autonómia, akkor sokan húzzák a szájukat, miközben Dél-Tirolban érvényesül az autonómia. Ez teljesen érthetetlen: talán a székelyek alacsonyabb rendűek, mint a dél-tiroliak? Amíg ez így marad, addig nekünk ebben a kérdésben is a jogegyenlőségért kell harcolnunk - mondta a történész.

A trianoni diktátum századik évfordulóján olyan vélemények is elhangzanak, hogy Magyarország igazából jól járt, mivel úgyis csak a gazdaságilag fejletlen területeket vették el tőlünk, és ez könnyebbség volt a számunkra a későbbi fejlődés szempontjából.

Nagyon furcsa és egyben nagyon jellemző is az a megközelítés, amely Trianon kapcsán a gazdasági szempontokat tekinti elsődlegesnek. Mert a helyzet másképp áll: ami Trianonban megemészthetetlen, az a végtelen igazságtalansága.

Kipécéztek minket a bűnbak szerepére, és megalázták a magyar nemzetet. Ez sokkal mélyebb sebeket ejtett, és sokkal nehezebb – talán lehetetlen is - túllépni rajta, mint bármilyen gazdasági káron.

Ha valaki visszagondol a saját életére, arra mindig emlékszik, amikor megalázták. Biztosan jobban emlékszik rá, mint hogy melyik évben volt kevesebb a fizetése, vagy több. A megaláztatás, a kirekesztés, a megkülönböztetés mindig hosszan fáj. Trianon a mindmáig velünk élő, be nem hegedő seb.

A hazai oktatásban miért kezelik még mindig mellékesen a trianoni diktátumot és annak hazánkra és a régióra kifejtett hatásait?

Az iskolai történelemkönyvek szemlélete még a kommunista korszak nézeteit tükrözi. A Rákosi-, majd Kádár-diktatúra alatt a szovjet birodalom részei voltunk, a nemzeti kérdések nem számítottak, kizárólag a világproletariátus helyzete határozott meg mindent. Elhazudták és letagadták a nemzeti kérdést. Ráadásul a Szovjetunióban a kommunista országok egymás elleni küzdelmeit amúgy sem tolerálták. A szovjet birodalom szétesése után a tankönyvek írói továbbra is kitartottak a győztesek szemlélete mellett.

Az egész nyugati világ legitimációja a világháborús győzelmeken alapul, és a tankönyveik hol a szovjet félnek, hol az angolszászoknak adnak elsőbbséget, de ez valójában ugyanaz a szemlélet.

Mi sajnos a vesztesek oldalára kerültünk kétszer is, és ez politikai realitásként határoz meg mindent. Bármilyen nemzeti dologról is volt szó a második világháború után, mindig is ez a vesztes pozíció határozta meg a helyzetünket.

Az elmúlt években mennyire sikerült ezt a szemléletet átfordítani, megváltoztatni, vagy éppen új elemekkel kiegészíteni?

Egy hibás szemlélet eltakarítása nagyon sok időbe telik, de azért az első lépéseket már sikerült megtenni. Mégpedig azzal, hogy az első világháború fontosságára felhívtuk a figyelmet. Aki a XX. századról beszél, az általában a második világháborút helyezi a középpontba, pedig az csak a folytatása volt az elsőnek.

Amikor minden igazán eltört, az az első világháború volt. Ha egy kicsit is kitekintünk Európából, délre, vagy éppen a Közel-Keletre, akkor még mindig az első világháború következményeit láthatjuk.

Ezeken a területeken a napjainkban zajló konfliktusok gyökerei az első világháborúra vezethetők vissza, és nem is lesz ezekben a térségekben nyugalom, amíg az akkor megkötött igazságtalan szerződéseket nem tudják valahogyan felülírni.

Ez megoldható a jelen körülmények között?

Muszáj lesz. Semmi sem végleges a történelemben.

Mennyire elégedett a hazai tudományos és kulturális élet teljesítményével Trianon feldolgozásában?

A történettudomány területén egyre színvonalasabb munkák születnek. A legkevésbé elégedett az alkotóművészek teljesítményével vagyok. Egyetlen film sem jut az eszembe, ami Trianonnal foglalkozna.

Ha valaki utánanéz, hogy a románok, a lengyelek milyen filmeket készítettek a közelmúlt történetéről, akkor joggal kíván magyarázatot a hazai filmművészet teljesítménye. És ennek az oka a gyávaság és az érzéketlenség.

Éppen itt lenne az ideje, hogy Trianonról szóló filmeket mutassunk be.

Egy másik olvasat szerint igazából jól jártunk a trianoni diktátummal, mert sokkal többet is veszíthettünk volna.

Persze, el lehet mondani, hogy milyen jó, hogy az utódállamok életben hagytak minket, de azért ez mégiscsak egy nagyon furcsa szemlélet.

Egyetlen szempontból pozitív Trianon mérlege: visszanyertük a független államiságunkat, amire addig 400 évet vártunk, bár nem ilyen feltételekre számítottunk.

Ám ez mégis lehetőséget adott arra, hogy bebizonyítsuk, tudunk sikeres és élhető országot építeni a magyarok számára. Ezt pedig megtettük abban a két évtizedben, 1920 és 1942 között, ami adatott. Bizonyítottuk akkor is, és bizonyítjuk azóta is, hogy ha a saját kezünkbe vesszük a sorsunkat, akkor sikeresek vagyunk.

Ki a felelős Trianonért?

Ma az áldozati kultúra virágzik a világban. Manapság tilos rákérdezni arra, hogy mégis, árulja már el valaki, hogy mi volt az áldozat hibája. Mi pedig áldozatul estünk a nagyhatalmi arroganciának és a nyugati kultúrrasszizmusnak. A fő felelősség azokat terheli, akik megfogalmazták a trianoni ultimátumot. Nem volt ott semmilyen béketárgyalás, csak a feltételeket közölték velünk.

Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy a magyar elit messze nem állt a hivatása magaslatán. Ennek több magyarázata van, de ezek pusztán értelmezik a helyzetet, és nem csökkentik a felelősséget.

A magyar nemzetnek képesnek kellett volna lennie arra, hogy abban a nagyon kiélezett helyzetben kiállít valakit, aki megszervezi a nemzeti önvédelmet. Aki hadsereget, népfelkelést szervez, az élére áll, és megérteti az emberekkel, hogy a szülőföldjükért kell harcolniuk. De nem volt ilyen ember. Igazán szükség lett volna a megfelelő emberre, a megfelelő időben, és a megfelelő helyen. Vannak egy nemzet történetében olyan pillanatok, amikor a mulasztásoknak nagyon súlyos következményei vannak. Akik elbohóckodtak azokban a sorsfordító napokban Magyarország élén - Károlyi Mihály, a szociáldemokraták, meg a kommunisták -, semmit nem értettek a nemzeti célokból.

Enyhítő körülménynek tekinthető, hogy ekkor ütött vissza, hogy addig nem volt önálló államiságunk, nem volt önálló külpolitikánk és hadseregünk.

Nem voltak meg azok a diplomáciai testületeink, képviseleteink és azok a nemzeti érdekérvényesítésre alkalmas emberek, akikre akkor nagyon nagy szükség lett volna.

Az nem elegendő egy ilyen helyzetben, ha valaki egy nagyon míves beszédet mond. Az országnak fel kell ismernie: nagyon fontos, sokkal fontosabb, hogy a külföld hogyan lát minket, mint azt korábban gondoltuk. Remélem, mára már kezdjük megérteni.

Miért voltak sikeresebbek a propagandában azok a nemzetek, akiknek még államuk sem volt?

Ők lobbitevékenységet folytattak esztendőkön keresztül. A magyar arisztokrácia, a magyar elit ezt nem tette, fel sem merült bennük, hogy ilyen politikát folytassanak. A szomszédaink hazudtak, megvesztegettek, átvertek, minden eszközt bevetettek, és sikeresek voltak.

Mi azonban még azt sem tettük, hogy kardot rántsunk és megvédjük, ami a miénk. Nagyon fájdalmas, hogy csődöt mondtunk.

És még inkább fájdalmas, hogy mint mindig, minden rajtunk is múlt.

Ezt a csődöt végiggondolta a magyar elit 1920 után?

Az az államszervezői teljesítmény, amit Bethlen István, Klebelsberg Kuno és Teleki Pál bemutatott 1920 után, azt mutatja, hogy a magyar elit tanult a hatalmas pofonból. Nagyon nagy volt a baj, de összekapaszkodtunk, és megmutattuk, hogy képesek vagyunk sikeresnek lenni.

A klebelsbergi elképzelés és politika, aminek a gyümölcseit a mai napig élvezzük, azt mondta, hogy tanulni és művelődni kell, modern tudást kell szerezni, és ezzel kell bizonyítani, hogy van helyünk a Kárpát-medencében. Ez egy olyan cél, amelyet minden nap érdemes a szemünk előtt tartani.

1990 mennyiben hozott változást a trianoni kérdésben?

Csak most kezdjük megérteni '89-90 jelentőségét, ezért Trianon ügyében is csak mostanában kezdünk tisztábban látni. A 70-es évektől Európa keleti felén nemzeti reneszánsz kezdődött, amely végül szétrobbantotta a szovjet birodalmat.

Harminc évvel ezelőtt a nemzeti politika legyőzte az „osztályharcot", ezért mindannak, amit addig tanítottak, el kellett volna enyésznie. A nemzeti kérdés megértése, és fontosságának felismerése azért nem került rögtön az előtérbe, mert egy csomó más dologgal kellett foglalkoznunk.

De pár év alatt újraépítettük független nemzeti, állami létünket, majd felismertük, hogy egy másik, a nyugat-európai-amerikai birodalmi törekvés próbál minél több hatalmat szerezni nálunk. Érdekes, hogy a második világháborút követően Nyugat-Európa minden nagyobb ellenállás nélkül meghajolt az amerikanizáció előtt. De a mi térségünk nem: ahogyan nem lettünk szovjetek, úgy amerikaiak sem akarunk lenni, ezt persze a kultúrára értem. Mi másképp gondolkodunk, ebből fakadóan mi folytonosan az egyenlőségért küzdünk.

Ebben a küzdelemben van-e annak értelme, hogy azért harcoljunk, hogy a határon túli magyar közösségek minél nagyobb autonómiát szerezzenek?

Teljes mértékben. Felháborító, hogy az unió nyugat-európai része azt gondolja, hogy az ott élő nemzeti kisebbségeket megilleti az autonómia joga, míg az a magyar kisebbségeknek nem jár. Ha azt mondjuk, hogy székely autonómia, akkor húzzák a szájukat. Miközben Dél-Tirolban érvényesül az autonómia. Ez teljesen érthetetlen: talán a székelyek alacsonyabb rendűek, mint a dél-tiroliak? Amíg ez így marad, addig nekünk ebben a kérdésben is a jogegyenlőségért kell harcolnunk, de ez a harc mára már szinte záloga a magyarságnak.

Mit tart az elmúlt 100 év legnagyobb eredményének?

Magyarország egy jó ország. Velünk foglalkozik az egész világ, és erre nagyon büszke vagyok. Beszélnek mindenféle idiótaságot is, de ez mindegy. Mert az az igazság, hogy mi szabadságszerető emberek vagyunk, talán a nomád időkből örököltük.

Valami miatt rosszul viseljük, ha nem vagyunk szabadok és függetlenek. Belőlünk a szabadság és a függetlenség hozza ki a legjobbat. A Trianon óta eltelt évszázadban is megmaradtunk, és sikeresek lettünk. Összetartoztunk és összetartozunk.

(Forrás: origo.hu)