Az „arab tavasz” után (f)elszabadult afrikai és közel-keleti térségbe már nem merészkedünk, hajdanán azonban gyakran vetődtünk párommal az izgalmasan lüktető Keletre. Egyiptomban történt, nem sokkal az ikertornyok elleni merényletet követően – amikor az amerikaiak kanadainak hazudták magukat, ha esetleg felkerekedtek –, hogy egy megtervezetten szakadt, mezítlábas, nyilvánvalóan „amcsi” fiatalember a hosszú zötykölődés szünetében leszállt rozoga buszunkról, és vagy negyven röhögő muszlim előtt – széllel szemben – vizelt bele a végtelen sivatagba. Megdöbbentett bennünket ez a hamis szabadságérzet.

Máskor Marokkóban, a Magas-Atlaszban kalandoztunk, amikor egy nyugatnémet nyugdíjas házaspár erősen felpumpált áron vásárolt buszjegyet, ráadásul akkora baksist adott a majdnem gyermek buszsofőrnek, hogy alig hitt a szemének a csalópalánta. S mindjárt feljogosítva érezte volna magát – ha hagyjuk –, hogy minket is átverjen. Mikor jeleztük a problémát a németeknek, ők elkomorulva csak annyit mondtak: olyan sok rossz történt és történik a világban, nekik szerencsére nincsenek anyagi gondjaik, ők így törlesztenek. Mi nem voltunk gazdagok, és nem gondoltuk azt, hogy efféle tartozásunk volna.

Hogy miért villantak be épp ezek az élmények, miközben a bicskei menekülttábortól néhány kilométerre, zöld cserépkályhánk duruzsoló biztonságában Schmidt Mária Veszélyzónában – Szerepek, játszmák, esélyek című esszégyűjteményét olvastam? A valósághoz való viszonyulás miatt.

Talán nem meglepő, hogy a Terror Háza Múzeum főigazgatója hetedik könyvében – amellett, hogy néhány nagyformátumú politikus (De Gaulle,­ Adenauer, Reagan, George H. W. Bush) portréját is megrajzolja – a fő hangsúlyt az emberellenes totális diktatúrák természetének bemutatására helyezi. Jelenünk álszent politikailag korrekt kánonját visszavezeti az Európa legnagyobb és leggazdagabb országát irányító elit gyávaságára. A németek kollektív megbélyegzése máig tartó teher a német nemzeten – véli a szerző. A holokauszt miatt érzett felelősség, a bűntudat próbára tette túlélési képességüket, identitásválságban szenvednek. A bipoláris világban a nyugatnémetek feladatává vált a náci múlttal való szembenézés, a szocializmust építő keletiek az antifasizmust sajátították ki. A balliberális értelmiség szellemi terrorrendszere miatt a németek nem munkálhatták ki saját narratívájukat a huszadik századról, ezért nem képesek kiszabadulni a tettes–áldozat, bűnös–ártatlan, győztes–vesztes ellentétpárok szorításából. Az öngyűlöletet rituális kényszerré tették. „A németek nem tudnak megbocsátani maguknak. A németek nem szeretnek németek lenni” – fogalmaz a szerző. Áldozatokra van szükségük, akiket felkarolhatnak. A háború, a fogság, az újrakezdés traumáit nem enyhítette, nem oldotta fel a kibeszélés.

Ez az elmaradt gyászmunka az eredője az elképzelt és megvalósult szocializmusról szóló, ránk erőltetett szemantikai vitáknak is. A múlttal való szembenézés, a feldolgozás ne csak a náci bűnökkel való leszámolásra korlátozódjon – sürgeti a történész –, az emberellenes kommunista diktatúra tetteit és hagyatékát is el kell ítélni. Viktor Jerofejevvel szólva: „Csak a lusta liberális nem hasonlította össze Sztálint Hitlerrel.” A ballib elit rég lekéste a randevút a valósággal. Csődöt mondott, nem volt képest a ritmusváltásra a kétpólusú világ összeomlását követően – összegez Schmidt Mária. „Fél a környezeti katasztrófától […], az atomerőművektől, az öregedéstől, a túlmelegedéstől, az eljegesedéstől, a német erdők pusztulásától, az uborkától. Egész nap rettegnek a rasszizmustól, az antiszemitizmustól, a fasizmustól. Egy perce sem szűnnek meg aggódni a bébifókákért. Ez a ballib elit imád moralizálni, de megveti az erkölcsöt” – lesz egyre vitriolosabb a szerző stílusa, ahogy közeledünk napjaink politikájához.

Az Angela Merkel által képviselt felhőjárást és kommunikációt ütközteti a demokráciából oly sokszor kioktatott magyar miniszterelnök hozzáállásával: „Orbán ugyanis, ha megszólal, mond is valamit. Nem a Nyugaton divatossá vált, semmitmondó metanyelvet beszéli […]. Orbán gondolkodásra hívja hallgatóit, mert ő is gondolkodik. […] Felvetései a valóság ismeretéből fakadnak, és arra irányulnak, hogy megértsük, merre tart a világ, mit és hogyan kell lépnünk ahhoz, hogy szűkebb és tágabb hazánk, tehát régiónk és Európa is, a változások nyertesei között lehessen.”

Ezzel elérkeztünk a kötetben korunk legégetőbb témájához, a migránsáradathoz. „Ne legyenek illúzióink, ez a betelepítési hullám egy jól megtervezett és kivitelezett stratégia része” – olvashatjuk. Vajon nem az olajpénzen ülő muszlim országoknak lenne-e a dolguk az ottani szegénység enyhítése? – feszegeti a történész.

Mit tehetünk mi, veszélyzónában élő magyarok az új nyugati birodalom, az Európai Unió keleti perifériáján, hogy esélyünk legyen a megmaradásra? Schmidt Mária nem híve a mellébeszélésnek, könyvével – bár az esszék többsége szakmai konferencián hangzott el – a nagyközönséget is megszólítja, hiszen a mi bőrünkre megy a vásár. „Mert jaj annak, aki kihull a Mából.” „Jaj a legyőzötteknek!”

In: Magyar Idők, 2016. október 29.

A Veszélyzónában – Szerepek, játszmák, esélyek című kötet kapható a Terror Háza Múzeum webshopjában: https://webshop.terrorhaza.hu/hu/termek/veszelyzonaban-szerepek-jatszmak-eselyek/