Schmidt Mária

Vákuum

AZ UTOLSÓ HABSBURG-URALKODÓ

„Az Osztrák Birodalom fennmaradása szükséges Európa függetlenségéhez, civilizációjához és szabadságához.”
Disraeli [1]

IV. (Boldog) Károly (teljes nevén: Karl Franz Josef Ludwig Hubert Georg Maria von Österreich) az ausztriai Persenbeugban született 1887. augusztus 17-én, és Funchalban, Madeira szigetén hunyt el spanyolnáthában 1922. április 1-jén. Ő volt a Habsburg–Lotaringiai-ház utolsó uralkodója. 1916 és 1918 között I. Károly néven az Osztrák Császárság utolsó császára és IV. Károly néven az utolsó magyar király, de ő volt az utolsó cseh és az utolsó Habsburg-Lotaringiai-házból származó horvát király is. Kétévi uralkodása után Ausztriát és Magyarországot köztársasággá kiáltották ki. 1921-ben két alkalommal is megpróbált visszatérni a magyar trónra, sikertelenül.

Ottó Ferenc főherceg és Mária Jozefina szász királyi hercegnő fia, a későbbi IV. Károly 1911-ben vette feleségül Zita bourbon-parmai hercegnőt. Miután nagybátyját, Ferenc Ferdinánd osztrák főherceget 1914-ben Szarajevóban meggyilkolták, ő lett Ferenc József császár örököse. 2004. október 3-án II. János Pál pápa boldoggá avatta. 2016-ban Budapesten, a Károly körúton,Közalapítványunk szobrot állított fel a tiszteletére.

Károly 1916 novemberében Ferenc József halálát követően lépett trónra. Megkísérelte, hogy titkos tárgyalásokkal mentse ki az Osztrák–Magyar Monarchiátaz első világháborúból, de fáradozásai nem jártak sikerrel. Arra is törekedett, hogy birodalmát szövetségi unióvá alakítsa át, de már késő volt. A Monarchia külső ösztönzésre és a győztesek támogatásával bomlani kezdett: kikiáltották Csehszlovákiát és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, Magyarország pedig 1918. október végén megszakította a monarchikus kapcsolatokat Ausztriával. Az 1918. november 11-i fegyverszünetet követően Károly lemondott az államügyekben való részvételéről. Másnap kikiáltották a Német-ausztriai Köztársaságot, és 1919 áprilisában az osztrák parlament hivatalosan megfosztotta trónjától és Svájcba száműzte.

1921-ben Károly két kísérletet is tett a magyar trón visszaszerzésére; mindkettő kudarcot vallott. Horthy Miklós, Magyarország kormányzója és az őt támogató politikai elit a győztes hatalmak, mindenekelőtt a csehek ellenében nem támogathatta a Habsburg trónigényt. Károlyt másodszor is száműzték, ezúttal a portugáliai Madeira-szigetére, ahol nem sokkal később lebetegedett, 1922-ben pedig elhunyt.

Trónra lepésekor azt ígérte alattvalóinak, hogy „feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul” egyben tartja birodalmát. Nem sikerült, mert 1918-ban a győztes hatalmak összerakhatatlanul darabjaira szaggatták. [2]

Számunkra személye mindenekelőtt azért fontos, mert ő volt a Habsburg Birodalomutolsó császára és egyben a mi utolsó felkent királyunk. Egy olyan nélkülözhetetlen, nemzetek feletti birodalom uralkodója, mely évszázadokon keresztül szervezte és irányította a közép-európai népek életét és szavatolta, hogy térségünket ne árassza el senki, se a török, se a német, se az orosz.

AZ ÖRÖKSÉG

„Ha az osztrák Birodalom nem létezne, létre kéne hozni.
Palacky

A Habsburgok nem pusztán egy család, nem egy dinasztia volt, hanem az európai politika létfontosságú nemzetközi szerve, hálózata. [3] A Habsburgok tizenhat nemzedéken keresztül uralkodtak Európában, húsz országot irányítottak. Ferenc Ferdinánd trónörökösnek 2 047 nyilvántartott őse volt, abból 1 486 német, 124 francia, 196 olasz, 89 spanyol, 20 angol, 52 lengyel és 47 dán. Magyar egy se. Ezért sem bírt bennünket.

Károly Ferenc József halálával örökölte meg a trónt. Ferenc József 1848 és 1916 között közel 67 évig, kis híján hét évtizeden keresztül uralkodott. 48 évig, majdnem fél évszázadon át volt Magyarország koronás királya. Amikor 1848. december 2-án Olmützben trónra lépett, a népek tavasza és benne a magyar szabadságharc,birodalma szétesésével és trónja elvesztésével fenyegette. Császárrá így ünnepélyesen nem is koronázták, csak sokkal később, 1867. június 8-án magyar királlyá. Önmagából hosszú uralkodása alatt valóságos intézményt formált. Kezdeti kegyetlensége után józansága, kiszámíthatósága és visszafogottsága országaiban évtizedeken keresztül biztonságot és stabilitást teremtett. Egy, a fejlődéstől és haladástól optimistává részegült korban, ami őrületes iramban iparosodott és modernizálódott, ő képviselte a mozdulatlanságot, a változatlanságot és a folyamatosságot. Sikeresen tompította elviselhetővé a tegnap világának súlyos kudarcait és a dinamikus jövő szédítő eredményeit azzal, hogy példát adott a szolgálat és a napi rutin megtartó erejéből, a mérsékletességből és a megbízhatóságból. Ő volt a régi Európa utolsó uralkodója, a hagyományos meggyőződések és értékek képviselője és védelmezője. Ötvözte a mitikus, Isten által felkent király és birodalma fáradhatatlan szolgájának szerepét. Volt pompa és nagyvonalúság, voltak bálok, díszszemlék, fogadások, de emellett hajnaltól estig tartó kötelességteljesítés is. Lehetett rá számítani, végső szóért hozzá fordulni. Óvatos ragaszkodással és helytállással tartotta össze birodalma széttartó erőit. Sikerrel egyensúlyozta békés egymás mellett éléssé a különböző nemzeti és politikai ellentéteket, tompította egymást kiegyensúlyozó különbözőséggé a legelszántabb radikalizmusokat. Idővel olyanná vált, mint egy megkövesedett régészeti lelet. Mindenki apjává, nagyapjává, sőt dédapjává öregedett. Halálakor birodalmát egy öldöklő és véres európai polgárháború, az első világháború derekán hagyta hátra.

Ferenc József öröksége nyomasztó és megkerülhetetlen teherként nehezedett utódjára. [4] Ha nem lett volna a világháborús próbatétel, akkor is óriási kihívást jelentett volna a fiatal királynak az örökébe lépni. Mert nem volt a 621 538 km²-es, ötvenegy millió lakosú dualista monarchiának a Kárpátoktól az Adriáig olyan polgára, aki más uralkodót is megélt volna, mint Ferenc Józsefet.

A HIVATÁS

„Aki uralja Csehországot, uralja Európát.”
Bismarck [5]

Az újkori Európa történetének minden bizonnyal a Habsburg Monarchia volt a legtovább kitartó, legellenállóbb birodalma. Ennyi megpróbáltatást ilyen sokáig elviselni önmagában is figyelemre méltó teljesítmény. A Habsburgok átvészelték a reformációt, kitartottak a törökkel szemben, ellenszegültek XIV. Lajos francia királynak, és még a francia forradalmat is túlélték. A nemzeti eszme 19. századi viharaival, benne az 1848-49-es népek tavasza szakítópróbájával, és a német- illetve olasz egység jelentette kihívásokkal is megbirkóztak. Hivatását a birodalom mindaddig betöltötte, míg a világ többi nagyhatalma másképp nem döntött. Ez a hivatás abban állt, hogy se a németeknek, se az oroszoknak, se a törököknek, de másnak se legyen szabad útja Európa szívébe. A nemzetek feletti, soknemzetiségű Habsburg Monarchia volt a pángermán, a pánszláv és a Nyugat ellen törő oszmán birodalom törekvéseinek a hullámtörője. Eltüntetése mindhármat helyzetbe hozta.

Az első világháború győztes nagyhatalmai azért döntöttek a Habsburg Monarchia feldarabolása mellett, mert elbizakodottságukban azt hitték, hogy kiegyenlítő és ellentartó szerepére már nem lesz szükségük. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy enélkül a közép-európai birodalom nélkül nincs, ami visszafogja a földrész békéjét fenyegető expanzív erők térnyerését. A hiányában keletkezett vákuum először a németeket bátorította fel. Harmadik Birodalmukkal a megsemmisülés szélére sodorták földrészünket és persze magukat is. Ezt követően jöttek a szovjetek, akik birodalmuk részévé tették térségünket. Ezzel azonban túlvállalták magukat és 1990-re ők is összeomlottak, aminek következtében mostanra középhatalmi helyzetük is veszélybe került. Az utóbbi években földrészünket újra délről fenyegeti migrációs nyomás, amivel széttagolt térségünknek külön-külön kell megbirkóznia.

Száz év távlatából jól látszik, milyen nélkülözhetetlen szerepet játszott a Habsburg Monarchia Európa biztonságában és a hatalmai közötti egyensúly szavatolásában.

Egyre egyértelműbb, hogy azok, akik az első világháború végén a megszüntetéséről döntöttek, nemcsak hebehurgyák, rövidlátók és tudatlanok, de mindenekelőtt végzetesen felelőtlenek is voltak. [6]

REÁLPOLITIKAI VAKSÁG

„Az első világháború célja az volt, hogy a Balkánt európaizálják. Helyette Európa lett balkanizálva.”
Venizelos görög politikus [7]

Amikor 1914. június 28-án egy, az orosz titkosszolgálatok által támogatott, bosnyák illetőségű szerb terrorista meggyilkolta Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét, a Monarchia és Szerbia közötti casus belliből, vagyis egy balkáni helyi ellentétből európai testvérháború, majd abból világháború kerekedett ki.

Az első világháború hatalmas áldozatokat követelt. [8] Európa lakosságának több mint 6%-a elesett. A csatatereken 20 millió rokkant és több mint 8 millió halott maradt. A háborúban legyengült lakosságot a további 20 millió áldozatot követelő spanyol influenzajárvány tovább pusztította. Az ötvenegy hónapig tartó öldöklésben a modernné vált világ minden technikai vívmánya felvonult. Igazi ipari háború zajlott, olyan tömegpusztító fegyverekkel, mint a gépfegyver, a nehéztüzérség, a fojtógáz, a tengeralattjáró, a tank, a repülő. A gépiesített gyilkolás a gép eszközévé fokozta le az embert, az évszázadokon keresztül oly tiszteletreméltónak tartott harci erények elvesztették jelentőségüket. A küzdő felek totális háborút vívtak egymás ellen, amibe még az is belefért, hogy a győztes angolszászok német civilek százezreit éheztették ki még azt követően is, hogy azok letették a fegyvert.

Mert a lokális, majd európai, később világháborúvá duzzadt összecsapás a régi vallásháborúkhoz hasonló ideológiai háborúként zárult.

AZ ÚJ VILÁG, AZ USA

„Az amerikai demokrácia temette el a Habsburg Monarchiát és vele a Habsburgokat.”
Masaryk [9]

Az európai küzdő felek között 1916 végén, 1917 elején erőegyensúly alakult ki, ami a megegyezéses béke irányába mutatott. Nemcsak Károly király próbálkozott a béke feltételeinek kimunkálásával, hanem a Vatikán és Spanyolország is. Az angolszászok, köztük az USA elnöke, Woodrow Wilson azonban másképp döntött. Beléptette az Amerikai Egyesült Államokat a háborúba, amivel győztessé tette az antantot és a feltétel nélküli megadásig való küzdelemre kényszerítette a központi hatalmakat. Szerepvállalását azzal indokolta, hogy ez lesz az utolsó háború.

Wilson, ahogy kortársa és kihívója Lenin, utópista forradalmár volt. Mindketten át akarták alakítani társadalmaikat és univerzalista ideológiájukat akarták elterjeszteni az egész világon. [10] A háború végén a kiábrándult és az értelmetlen öldökléstől megcsömörlött emberek új világra vágytak. [11] Nem akartak visszatérni a régi rutinhoz, azt hitték, hogy a jövő egy igazságosabb és jobb világot tartogat a számukra. Hittek, mert hinni akartak azoknak, akik ezt az ígéretet közvetítették a számukra. Az egyikük a már említett Vlagyimir Iljics UljanovLenin volt, aki kollektivista kommunista utópiát festett fel a számukra, az ellenség közé pedig a szociális forradalom gyújtóbombáját hajította. Thomas Woodrow Wilson a nemzeti önrendelkezés bomlasztó erejével válaszolt, és az amerikai liberális demokráciának az egyén önmegvalósításán alapuló fényes jövőjét ígérte. A huszadik század emberének e között a két alternatíva között kellett választania.

A Wilson irányításával a világra kényszerített Párizs környéki zsákmányszerző békék a fogadkozások ellenére nem a háborúkkal, hanem a békével végeztek. A békecsináló Wilson meg volt győződve arról, hogy Isten újonnan kiválasztott népét képviselve politikai és erkölcsi küldetése a világ át-, illetve megnevelése. A középszerű és cinikus brit Llyod George-dzsal, a szűklátókörű, soviniszta, francia Clemenceau-val és az érdektelen olasz Orlandóval együtt a legalapvetőbb ismeretek hiányában tologatták összevissza az európai, és az azon kívüli világ határait, döntöttek államok, birodalmak megszüntetéséről és újak alapításáról. Fogalmuk sem volt róla, de különösebben nem is érdekelte őket, hogy hogy is néz ki egy működő és tartós békerendszer. Döntéseik legprimitívebb beidegződéseikre épültek és ezért koncepciótlanok, vagyis szükségszerűen félresikerültek lettek. Semmibe vették az emberi természetet, a földrajzot, a történelmet, a pszichológiát, a közgazdaságtant, a stratégiát és a politikát, szóval mindent, amire illett volna tekintettel lenniük. John Maynard Keynes fiatal szakértőként vett részt a versaillesi békekonferencián. Szerinte a főkolompos Wilson Európával kapcsolatban teljesen tudatlan volt, és emellett a felfogóképességével is baj volt. Alkalmatlan akarnok volt, aki nemcsak a háború alatt utasított el minden együttműködést és tárgyalást ellenségeivel, de megadásuk után sem volt hajlandó szóba állni velük, nem vette őket emberszámba.

A békediktátumok Európa három nagy nemzetek feletti birodalmát, az az orosz- és a török birodalmakat, valamint az Osztrák–Magyar Monarchiát megsemmisítették, feldarabolták, vagyis nemzetállamokra bontották.

Ez azt jelentette, hogy a mennyei birodalom, vagyis a kínai császárság, az ottomán szultanátus, a Hohenzollern, a Romanov- és a Habsburg-ház összeroppanása a háború utáni nemzedék szeme láttára ment végbe. Az európai népek életformája gyökeresen megváltozott, és amerikanizálódni kezdett. Az új ipari forradalom gépesítésének hatása egyre több területen éreztette a hatását. [12]

Az ottomán birodalom felszámolása a történelem egyik legnagyobb összeomlásához vezetett. A győztesek eltávolították a kormányokat, a szemétre vetették a törvényeiket, kigúnyolták a szokásaikat és hozzá láttak az európaizálásukhoz. Magától értetődő természetességgel exportálták a nyugati szekularizmust és nacionalizmust a Közel-Keletre, amivel újabb törésvonalakat húztak az amúgy is ezer vallási, törzsi, nyelvi ellentéttől szabdalt régióra. A britek a Közel-Keletet háborús jussukként kezelték, és Indiához hasonlóan a saját képükre akarták formálni. [13] A nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva gyarmatosították őket (mandátum), és ezzel ők maguk tették a nemzeti szuverenitás kivívásának előfeltételévé a dekolonizációt.

KÖZTÁRSASÁGGÁ KÉNYSZERÍTVE

„Az utolsó királyt az utolsó pap beleivel kell megfojtani.”
1848 radikálisai

A bolsevisták által káoszba fullasztott és vesztessé tett Orosz Birodalom kiválása és II. Miklós cár lemondása után a wilsonista misszionáriusok dühe az Osztrák–Magyar Monarchiára összpontosult. [14] Nem törődtek azzal, hogy a Habsburg Birodalom feldarabolása olyan hatalmi vákuumot teremt Közép-Európában, ami utat nyit a világháború utáni rendezésekből kihagyott európai nagyhatalmaknak, az oroszoknak és a németeknek. Lehetővé teszi, hogy összefogjanak és akadály nélkül tovább terjeszkedjenek. Woodrow Wilson számára ugyanis más megfontolás, szempont nem volt, mint az a meggyőződés, hogy ami jó Amerikának, az jó a világnak, illetve hogy a világot biztonságossá kell tenni a demokráciák számára, vagyis mindenhol el kell terjeszteni az amerikai típusú demokráciát. Küldetésének tekintette, hogy a világot az amerikai demokráciához idomítsa, és még csak meg sem fordult a fejében, hogy célravezetőbb lenne, ha a demokráciák alkalmazkodnának a helyi adottságokhoz és viszonyokhoz. Ugyanaz a küldetéstudat hevítette, ami a rivális bolsevikokat. A bolsevikok fel akarták forgatni és kommunistává akarták tenni az egész világot, amit ő amerikanizálni akart. Legfontosabb küldetésének, az amerikanizálás felé vezető első lépcsőfoknak a monarchiák felszámolását és köztársasági államformára való átállításukat tekintette. A német és osztrák császároknak tehát menniük kellett (A brit és a többi nyugati uralkodó maradhatott. Nyílván azokkal nem lehetett olyan szabadon kísérletezni, mint a keleti és egyéb barbárokkal). Ezzel olyan legitimációs válságba taszította a térséget, ami évtizedekre visszavetette a fejlődését. II. Vilmos császár testesítette meg ugyanis a csak 1871-ben egységesített Német Császárságot. A helyébe léptetett weimari köztársaságot a németek amerikai importnak tekintették, és nem kértek belőle. A megalázott, de meg nem gyengített, sőt geostratégiailag megerősített, de eszetlen nagyságú jóvátétel fizetésre kötelezett németeknek Hitler hatalomra jutásáig instabilitás, önbizalomhiány, elszegényedés, a rend teljes felbomlása jutott osztályrészül. Ahogy a vesztes 6,5 milliós Ausztriában is (kisebb lett, mint London) polgárháborúk, puccsok követték egymást, míg végül 1938-ban a Harmadik Birodalom karjaiba vetették magukat. [15] Az alábbi vicc jól érzékelteti azt a helyzetet, amibe Restösterreich került:

„Két tiroli beszélget. Sétáljuk körbe Ausztriát. Nem jó ötlet. Nem akarok már ebéd előtt hazaérni.”

MAGYARORSZÁG

„A nyugati hatalmak csak azt tudták, hogy mi ellen harcolnak, de azt nem, hogy miért.”
A. J. P. Taylor [16]

Az első világháború végével beköszöntő időszakban Magyarország számára a liberalizmus a wilsonizmus gyarmatosító és kizárólagosságra törekvő politikai doktrínájaként jelentkezett. Wilson, vagyis az antant nemzeti önrendelkezésre vonatkozó ígéretéről hamar kiderült, hogy az „ön” a számunkra fosztóképzőt jelent. Azt jelentette és jelenti ma is, hogy a nagyhatalmak pillanatnyi önérdeküknek megfelelően rendelkeznek a világ népeivel, és nemzeteivel.

A világháború utáni feldarabolás és határtologatás a legsúlyosabb veszteséget Magyarországra mérte.

A magyar államtest utoljára 1541-ben esett úgy szét, mint 1918-ban.

Trianonban Magyarország azonban mégiscsak visszanyerte nemzeti függetlenségét, ami után évszázadokon keresztül vágyakozott. Az új állam hirtelen hat másik nemzetállammal lett határos. Mindegyikük eltérő vámrendszerrel, törvénykezéssel, államigazgatással, közlekedéssel rendelkezett. Az új nemzetállamok azokat az ellenérzéseket, amelyek az itt élő népekben évszázadok óta feszültek, 1920-tól kezdődően államközi ellenségeskedéssé intézményesítették.Általánossá vált a fenyegetettség és az átmenetiség érzése.

1918 után a magyarok először a wilsoni, majd a lenini utat próbálták ki, ami a megsemmisülés szélére sodorta az országot. 1920-tól azonban, rosszakaróink várakozásai ellenére sikerült Magyarországot Európa egyik legstabilabb, legkonszolidáltabb országává tenni. Miután a wilsoni útmutatásnak megfelelően Magyarország is köztársasággá kiáltotta ki magát, amit azonban nem erősített meg a népakarat (nesze neked, demokrácia!), az ország visszatért a királysághoz, mégpedig amolyan magyarosan, király nélküli királysággá lett (jellegzetes magyar megoldás: hoztam is ajándékot, meg nem is). A magyarok ragaszkodtak a királysághoz, és a köztársasággá válást és a trónfosztást illetéktelen, külső beavatkozásként azonosították be. Horthy kormányzóvá választása a legitimációs válságot azzal oldotta meg, hogy visszaállította a Szent Korona fennhatóságát, vagyis visszatért az ősi magyar királyság jogfolytonosságához, miközben az uralkodó személyének, vagyis a trón betöltésének a kérdését nyitva hagyta és elnapolta.

UTÓHATÁSOK

„A két világháború között két világbirodalom közé ékelődve éltünk. Ösztöneinkkel éreztük, hogy az ilyen helyzet elősegítheti nemzetünk fennmaradását.”
Kovrig Béla

A feldarabolt Osztrák–Magyar Monarchia Oroszország után Európa második legnagyobb méretű, népességét tekintve pedig Európa harmadik legnépesebb állama volt az Orosz Birodalom és a Német Császárság után. A Habsburg Monarchia lerombolásában szerepet játszott a katolikusokok elleni gyűlölet is, ami egyaránt fűtötte az ateista Clemenceau-t, a protestáns Lloyd George-ot és Wilsont. Nem véletlenül lett Genf, Kálvin és Rousseau városa az új utópista univerzalista világkormányzás első lépésének tekintett, a kollektív biztonságért felelős Népszövetség központja.

Az 1920-ban hebehurgyán és felületesen megalkotott európai rendet máig alig igazították ki, aki korrekciót akar, azt agresszornak tekintik, és mindennek elhordják. Az 1944-47-es rendezések újabb zsákmányszerző békéi azzal az innovációval rukkoltak elő, hogy miközben az 1920-ban meghúzott határokat szinte érintetlenül hagyták, a mögéjük kényszerített kisebbségeket – több mint 10 millió embert –, köztük magyarokat, szlovákokat, svábokat, németeket kezdtek ide-oda tologatni, deportálni. A bűnös és ártalmas békék, amiket 1920-ban a világra kényszerítettek majd 1945-ben megerősítettek, részben, mert nem volt jobb ötletük, részben mert nem volt bennük sem elegendő bölcsesség, sem elég tehetség ahhoz, hogy újat alkossanak, máig meghatározzák a világot. [17]

Az első világháború világméretű összeütközése kényszerpályára állította az egész 20. századot, őskatasztrófává vált (George Kennan), és mint látjuk, hatása napjainkig tart. [18]

A „fejlett” Nyugat a mai napig huszadik századi világháborús győzelmeit és az azokon alapuló zsákmányszerző rendezéseket tekinti legitimációs alapjának.

A Nyugat politikai gondolkodásában és a közbeszédében a győztes-vesztes felosztás száz év elteltével sem változott. Ezért mondta nemrég a török külügyminiszter, hogy az első világháború még nem zárult le, hiszen 1920 Párizsa még mindig érvényben van.

100 évvel ezelőtt a győztes nyugatiak homogén nemzetállammá kényszerítették a többnemzetiségű Magyarországot. Azt a Kárpát-medencét, ami évezreden keresztül Európa egyik legtarkább etnikumú területe volt. Mert akkorra Európa nyugati fele már homogén nemzetállamokból állt, míg nálunk együtt éltek az eltérő nemzetek, népek. Mára azonban fordult a kocka. Most a gyarmatosítások visszahatásaként ők váltak többnemzetiségűvé, és ezért 2015-ben előálltak azzal, hogy engedjünk teret a muszlim migrációnak és váljunk mi is újra többnemzetiségűvé. Száz év elteltével még mindig azt hiszik, hogy újra és újra megszabhatják nekünk, kivel éljünk együtt, és kivel nem.

Ma abban a geostratégiailag legyengített Európában élünk, amit az antant hatalmak száz évvel ezelőtt kialakítottak. Európa közepe üres, a Habsburg Birodalom helyét nem tudták, vagy nem akarták betölteni. A németek és az oroszok előtt szabaddá vált az út Keletre illetve Nyugatra és Délre. 1990-ig, a bipoláris világ Európa közepét, az egykori Habsburg Birodalom nagyobbik részét a szovjetek alá rendelte. A szovjet megszállók kivonása után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a keletkezett űrt Európa nem képes kitölteni. Nagy valószínűséggel az amerikaiak fogják.

Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia két része mára két külön világgá vált. Ausztria nyűgnek érzett katolicizmusát, polgári ethoszát, de mindenekelőtt közép-európaiságát, mint egy elhasznált kabátot levetette és elnyugatosodott. Habsburg múltját megtagadta, pedig azóta is abból él, amit annak az időszaknak a kulturális és építészeti pezsgése eredményezett – mert lássuk be, azóta felmutatott teljesítménye egyetlen turista odacsalogatására sem lenne elegendő. Az osztrákok szemmel láthatólag nem tudnak mit kezdeni Habsburg örökségükkel. Márpedig anélkül, kik és mik ők?

Mi, magyarok több mint ezeréves történelmünk szerves részeként viszonyulunk a négyszáz éves Habsburg uralomhoz. Múltunk egy olyan fejezeteként, melynek előnyeit és hátrányait is számba véve, örökségük folytatható részére fókuszálunk.

Ami megmaradt az Osztrák–Magyar Monarchia és a Habsburg Birodalom korából, arra vágyakozva, elismeréssel tekintünk. Otthonosan térülünk-fordulunk Triesztben, Krakkóban, Bécsben, mert a birodalomból származó kulturális hagyományok közös örökségünk részei, amiket nagy becsben tartunk.

A Habsburg Birodalom modellje lehetett volna egy, a nemzetek feletti, multietnikus, multikulturális európai együttélésnek. Az a birodalom ugyanis olyan szellemi, jogi, politikai és kulturális elemek ötvözete volt, amit összekötöttek a szokások, a konyhai élvezetek, az azonos politikai értékek. [19] Az Osztrák–Magyar Monarchia világa sokrétű, sokszínű és laza, vagy, ahogy akkor mondták, slampos volt, ami izgalmassá és elviselhetővé tette az életet.

Kizárólagosságra törekvő irigyei elpusztították, és ezzel kiüresítették Európa közepét, elválasztották egymástól nyugati és keleti felét.

Az Európa szívtájékán ejtett seb mindaddig nem fog összeforrni, amíg hiányzik belőle az a habarcs, aminek kölcsönös tiszteletből, az érdekközösség felismeréséből és a jóakaratból kell összeállnia. Hiányában az Amerikai Egyesült Államok fogja közvetlen befolyása alá vonni Európa közepét, ami a most folyó orosz-ukrán háborúban minden eddiginél jobban látszik.

Ennek Európa jövőjére ma még talán nem is belátható következményei lesznek.

Jegyzetek:

[1] Benjamin Disraeli, Earl of Beaconsfield,(1804-1881) brit miniszterelnök 1874-1880 között.

[2][2] Az Osztrák–Magyar Monarchia címerének felirata 1895 és 1918 között, in: Zsindely Ferenc naplója 1941. február 25-1946.március 9. ABTL, Kronosz, Budapest-Pécs, 2021. 262 o.

[3] 1839-ben saját alkotmányt, vagyis házi törvényt hoztak, amihez minden családtagnak igazodnia kellett, és ami sokáig titkos maradt

[4] Hans-Peter Schwarz: Das Gesicht des Jahhunderts, Monster, retter und Mediokraten, Goldmann, München, 2001.

[5] „Der Herr über Böhmen ist Herr über Europa.”

[6] Európai Testvérháború. id. mű. Balogh András: Egyike a nagy háborúknak, vagy történelmi korszakváltáskezdete? 167- 180 o.

[7] John Gunther: So sehe ich Europa! Verlag Allert de Lange, Amsterdam, 1937.

[8] Az antant összlakossága 258 millió, 5.7 millió katonával rendelkezett. A Központi hatalmak összlakossága 118 millió, 3.5 millió katonájuk volt. A német haditengerészet a világ második legnagyobbja volt akkor, de ez is 40 százalékkal kisebb volt a brit flottánál.

[9] Masaryk felesége amerikai volt. Masaryk a cseh követelések nyomatékosításakor 6 alkalommal hivatkozott és idézte Wilsont, akit ezzel teljesen elkábított.

[10] Jonah Goldberg: Liberálfasizmus. A baloldal rejtett története Mussolinitől napjainkig. XX. Század Intézet, 2012.

[11] Schmidt Mária: Új világ született. 1918-1923. Esszé. Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2019.

[12] Kovrig Bála: Korfordulón. Eszmék forrongása, új formák keresése az emberi együttélés mai válságában, in. Kommentár, 2022/4.

[13] Churchill ebben is döntő szerepet játszott

[14] Erik Kuehnelt-Leddin: Leftism. From de Sade and Marx to Hitler and Marcuse. New York, Arlington House Publishers, 1974. 249-255 o.

[15] Schuschnigg kancellár kacérkodott a gondolattal, hogy Otto visszatérjen, mert a nácikkal szemben nem látott más erőt, ami megakadályozhatta volna őket az ország átvételében.

[16] A. J. P. Taylor: Európa tündöklése és bukása, Scolar, Budapest, 1990. 62 o.

[17] Európai testvérháború id. mű. Glatz Ferenc: Európa nagy háborúja és az új világrend kialakulása. (vitaindítókérdések, historiográfiai megjegyzések) 19-41 o.

[18] T. C. Blanning: The Oxford Illustrated History of Modern Europe, Oxford University Press. 1996.

[19] Európai testvérháború, id. mű. Alain de Benoist: Hogyan veszítette el a háborút Európa. 97- 104. o.

A szöveg eredetileg a Habsburg Ottó Alapítvány és a Gödöllői Királyi Kastély által szervezett „Száműzetésben Madeirán” című konferencián hangzott el 2022. november 28-án.