"Az ellenség szívében bujkáló félelem volt
a hódítások során elszenvedett összes vereségük okozója."

Ibn Khaldún

Brüsszel, az Európai Unió fővárosa Európa szíveként hirdeti magát. A város koszos, elhanyagolt, és minden utcasarkán állig felfegyverzett katonák és rendőrök teljesítenek szolgálatot. A szállodában, ahova eléggé elcsigázva 2017 júniusában megérkeztünk, nem működött a bár, és nem lehetett taxit hívni. Európa szívében ugyanis ramadán volt, és miután a taxisofőrök több mint 70%-a muszlim, az esti órákban már nem, reggel pedig még nem dolgoztak.

Európa szíve 2017-ben a muszlimoknak kiszolgáltatva igencsak hervasztó képet nyújt. A terrorfenyegetés árnya mindent beleng. A félelem és a katonai jelenlét, amitől mi itt, Európa boldogabbik felén egészen elszoktunk, ott a mindennapok részévé vált.

Az az Európa, amit felnőttként, kispénzű turistaként bejártunk, nincs többé. Arra a „fejlett Nyugatra”, ami után annyira vágytunk, rászámoltak. És ezt ők is tudják. De ennél többet is tudnak. Kezdik megtanulni a leckét: hogy egyetlen terrorcselekmény sem óv meg a következőtől, vagyis, be kell látniuk, hogy nem érezhetik többé biztonságban magukat. Azt is tudják, de legalábbis érzik, hogy útelágazáshoz érkeztek. A második világháborútól a 2008-as válságig tartó időszaknak végérvényesen vége. Új század, új kor, új időszámítás kezdődött. Új iránymeghatározásra lenne szükség, új ötletekre, új vízióra. De nincs gondolat, nincs ötlet, nincs még csak elszánás sem. Beletörődés van, és egyre szembeötlőbben: reményvesztettség.

Európa nyugati felének vezető posztjain olyanok ülnek, akik görcsösen ragaszkodnak a huszadik század második feléhez, amikor olyan gondtalanul, bőségben és magabiztosan élhettek. Abban a hitben ringatják magukat, hogy mindezt különösebb erőfeszítés nélkül átmenthetik az új, a 21. századba is. De a tegnapi sikerre nem adnak hitelt, a tegnapi kollekció ma már senkit sem érdekel − tanítja Karl Lagerfeld. Ami igaz a divatiparban, igaz a politikában is. Nyugaton a helyzet változóban − írtam négy évvel ezelőtt. Ma azt írnám: Nyugaton a helyzet megváltozott.

A nyugati emberek világa, értékeivel, nyelvével, fogódzóival kimúlófélben van, helyette olyan normákat, viselkedési formákat kényszerülnek elfogadni, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni, amelyek miatt fokozatosan elvesztik otthonosságukat. Abban az ádáz kultúrharcban, amit mi is minden nap megtapasztalunk, a 20. században fontosnak tekintett értékek: a hazaszeretet, a szólás és a sajtószabadság megsemmisülnek, a népszuverenitást felülírja a globalizált elitek leplezetlen érdekérvényesítése. Teret nyer a cenzúra, az fb-t is szűrni rendelték, terjednek a safe space-k, büntetőjogi kategóriává vált a gyűlöletbeszéd, amely mint várható is volt, kisgömböcként egyre csak terebélyesedik, hatókörét egyre újabb és újabb területekre terjeszti ki. A hagyományos politikai pártokra kikerült az átalakítás miatt zárva tábla, a választópolgárok érdekképviseletére a mindenkit és mindent ellenőrizni akaró, de a kontrollt nehezen tűrő nagyon civilek jelentkeznek be. Politikailag korrekt kánonjukkal kalodába zárják a közbeszédet, amely mára oxigénhiányos állapotba jutott. Ezért nincsenek új gondolatok, csak újabb és újabb kütyük.

A kultúrharc hatásai

"Az összes közintézmény közül az iskola a legfontosabb,
minden ezen múlik, a jelen és a jövő is."

Napóleon

Az intellektuális terrorizmus eluralja a mindennapjainkat. Nem kíméli életünk egyetlen területét sem. Gyűlöletbombákkal támadják a hitünket, értékrendünk ellen pedig frontális támadást indítottak. Célkeresztjükben a nemzetállamok és a kereszténység állnak. Nyugaton több helyen is megszüntették a történelem tanítását, amivel már generációkat tettek gyökértelenné és nemzetietlenné. Nemzeti identitás helyett csoportidentitásokat kínálnak fel, amivel széttördelik az összetartozás, az egy nemzethez, egy közösséghez tartozás érzését. El akarják venni a nyelvünket, hogy ne legyen alkalmas a valóság, a tapasztalatok leírására. Korlátozzák a szólásszabadságunkat, mesterséges nemeket vezetnek be és büntetőtörvényekkel kényszerítik ki az alkalmazásukat, (lásd 2017. 06.24 Kanada), nemi meghatározás nélkül akarják felnevelni a következő generációt. A közösségeink által elismert tekintélyeket lerombolják, hogy a nemzeti múltból ne maradjon semmi, ami kapaszkodót, büszkeséget jelenthet a felnövekvő generációk számára. Az angolszász világban szobordöntögetési és átnevezési hullám söpör végig, az egyetemekről eltűnt a vita, a szabad gondolkodás, akárcsak errefelé, a kommunista hatalomátvétel daliás időszakában, a múlt század derekán. Mindez egyre súlyosabbá teszi azt az orientációs válságot, amit előidéztek. Az embereket megfosztják tradícióiktól, gyökereiktől, hitüktől, értékrendjüktől, hogy alkalmassá tegyék őket a haladók által eltervezett szép új világ kevert etnikumú, teljesen atomizált fogyasztási alanyainak szerepére. Ezt a receptet jól ismerjük, mert a fent felsoroltakhoz hasonló utópikus projektet egyszer már kipróbáltattak velünk. Kudarcba fulladt, amiből a mai utópisták azt a tanulságot vonták le, hogy sokkal áttételesebben és manipulatívabban kell eljárniuk. De céljaik és módszereik ugyanolyanok, az egyetlen különbség az, hogy ők nem a proletariátusra, hanem az emberi jogokra hivatkoznak. Amiket univerzálisnak akarnak láttatni, azt úgy értelmezik, hogy mindenkinek mindenhez joga van, kivéve, ha az a jog a haladás ellen hat, mert annak természetesen jogvesztés és súlyos büntetés a következménye. A kultúrharc fókuszában a huszadik század megvívott csatái mellé újabb frontok is bekerültek. A fasisztának, nácinak minősítést a balosok már a huszadik század első fele óta gyakorolják. Nézzük, mit tanít erről a Szovjetunió Kommunista (Bolsevik) Pártja Központi Bizottságának 1943-as irányvonala: „Tagjainknak és a frontszervezeteknek folyamatosan meg kell szégyeníteniük, hiteltelenné kell tenniük kritikusainkat. Ha akadékoskodásuk túlságosan zavaróvá válik, fasisztának, nácinak vagy antiszemitának kell bélyegezni őket... És ez, ha elégszer ismételjük őket, ténnyé válik a közvélemény szemében.”

Mint látjuk: a szavak fegyverek. Ha az ellenfeledet fasisztának, nácinak vagy antiszemitának, korszerűbben: rasszistának, nacionalistának, populistának vagy homofóbnak, esetleg transzfóbnak bélyegzed, többé nem kell válaszolnod az érveire. Ezzel ugyanis dehumanizálod az ellenfeledet, joggal nem tekinted egyenrangúnak, nem tiszteled tehát annyira, hogy vitatkozzál vele. Innen már csak egy apró lépés az ellenfélnek minősítettek „kiiktatása" a 20. századi diktatúrák jól ismert receptúrája szerint. A politikailag korrekt kánon valójában egyfajta morális fedezékül szolgál, ami az intellektuális gyávaság és az érvek hiányának leplezésére szolgál. A kultúrharc legújabb frontvonala a nemiséghez kapcsolódik. A férfi-női felosztás tagadása, a nemek tetszés szerinti megválaszthatósága a génmódosítás lehetővé válására vezethető vissza. Mindez csak az első lépés, amit belátható időn belül követhet az emberi nem biológiai határainak lebontása is (ember-állat embriók). Mindezek együtt az orientációs válságot súlyos identitásválsággá mélyítik.
 

A politika

"Ha meg akarod tudni, kié a hatalom,
tudd meg, kit nem kritizálhatsz."

Voltaire
 

A politikusok hataloméhesek, romlottak és korruptak − halljuk folyamatosan. Nem úgy a gazdasági, kulturális és tudományos élet meghatározó kormányellenes szereplői, akik mind Grál lovagok. Ha a független, sőtmára már őrkutya szerepet is vállaló média, illetve az ugyancsak független nagyon civilek nem néznének állandóan a közhivatalt viselők körmére, talán a levegőt is ellopnák előlünk − állítják.  Vannak persze kivételek is. Ők azok az önzetlenek, akik csak azért törekszenek politikai szerepre, hogy az emberiség haladását szolgálják. Naná, hogy őket nem illik kritizálni, de nem is lenne miért. Ilyenek Obama, Clinton, Merkel, Trudeau, Tusk, újabban Macron, és általában mindenki, aki a globális haladást szolgálja. Velük szemben állnak a populistának bélyegzett nacionalisták, akik a népszuverenitásból és az ebből fakadó nemzeti döntéshozatalból eredeztetik a legitimációjukat és a nemzeti érdekképviseletre vállalkoznak.  A haladók szerint ők mind hatalommániások, korruptak, romlottak, végül is a történelem rossz oldalán állnak. Mint Trump, Szydlo, illetve Kaczinsky, Fico, Ponta és persze Orbán.

A populistákról mindenki tudja kik ők és mit képviselnek. Senkinek nem okoz fejtörést végigsorolni politikai credójukat, bemutatni értékrendjüket, meghatározni céljaikat. Ők a nemzetek Európáját, hazájukat és választóikat képviselik. De kik azok, és mit képviselnek, akik velük szemben a nemzetek feletti európai olvasztótégely oly haladó ábrándját kergetik azzal a meggyőződéssel, hogy a haladás, vagyis a történelem jó oldalán állnak?

2017 a két csoport közötti összecsapást minden eddiginél élesebb fényben láttatja. A köztük levő harc látszólag életre-halálra szól, a valóságban ez a harc egyáltalán nem a végső. Még csak nem is dönt el semmit. Ez az év ugyanis a készülődésről szól. Arról, hogy képes-e kontinensünk elkezdeni a felkészülést a 21. századra? Felfogják-e végre a döntéshozók, hogy a 21. század nem a huszadik folytatása, hanem valami új kezdete. Ahogy a huszadik század sem volt a 19. folytatása.

Az Európai Unió

"Csak a legutóbbi évtizedek hisznek a jelen erkölcsi fölényében,
abban, hogy erkölcsi fölényben vagyunk a múlttal szemben."

Jacob Burckhardt

2017 az Unió kettészakadásának rémét is előrevetíti. Az ok látszólag a migrációs válságra adott eltérő válasz Európa keleti és nyugati fele között. Az alapvető különbség azonban az, ahogy a múltról vélekedünk, mert ezen alapszik eltérő jövőképünk. 2017 –re ugyanis világossá vált, hogy Nyugat-Európa értelmiségi, gazdasági és politikai elitje a jövőtől a múlt visszaállítását várja. (Ezt becézi többsebességes Európának.) Ez az elit a második világháború végét tekinti a nulladik évnek, mert ami előtte volt, mind a kétezer évet, vállalhatatlannak bélyegezte, és visszasírja az 1945-től 2008-ig tartó időszakot. Sőt, nemcsak visszasírja, de vissza is akar térni hozzá. Ők ezt a hét évtizedet tekintik múltnak, és ennek a múltnak a restaurálását remélik a jövőtől. A mi számunkra ez a múlt, az 1945-tel kezdődő szovjet megszállást és a ránk kényszerített totális kommunista diktatúrát jelenti.  Örülünk, hogy túl vagyunk rajta.  Hogy visszanyertük nemzeti függetlenségünket és szabadságunkat. Keményen megküzdöttünk és nagy áldozatot hoztunk érte, ahogy minden másért is, amit azóta elértünk. Újra kellett alapítanunk demokratikus intézményrendszerünket, újra kellett tanulnunk a piacgazdaságot, aztán az uniós követelményeknek megfelelő eljárásokat. Helytálltunk, nem akarunk visszafordulni, nem kívánkozunk vissza az utópia világába. Nem félünk a ránk váró kihívásoktól, mert tisztában vagyunk azzal, kik vagyunk, és mit akarunk. A mi történelmünk nem 1945-ben kezdődött, hanem ezer évekkel ezelőtt. Büszkék vagyunk a gyökereinkre, melyek eddig is és most is megtartanak minket, akármilyen erős szelek fújjanak is. Európát a világ legjobb helyének tartjuk, aminek értékeit meg akarjuk és meg is fogjuk őrizni. Meg vagyunk győződve arról, hogy együtt helytállhatunk a többi kontinenssel vívandó versenyben. Mint ahogy arról is, hogy a  jó politika mindig a jövőről szól, sohasem szólhat a múltról.

A probléma azonban az, hogy Európa nyugati fele nem képes egységes Európában gondolkodni. Az ő szemük előtt mindig is egy kényszerből kiterjesztett Nyugat-Európa képe lebegett. Felesleges ballasztként, potyautasként tekintenek ránk, közép- és kelet-európaiakra, akiket próbálnak a helyes útra terelni, de hiába, mert visszabeszélünk, hálátlanok és engedetlenek vagyunk. Érdekes hozzáállás ez. Miközben azzal álltatják magukat, hogy milliós muszlim migráns tömegeket képesek integrálni, aközben minket, akik ugyanúgy az antik görög-római és keresztény-zsidó örökségben szocializálódtunk, mint ők, minket még tolerálni is képtelenek. Nekik az idegen ugyan szép, mi azonban túlságosan is hasonlítunk rájuk, csak éppen képtelenek vagyunk felnőni az ő „haladó” szintjükre. És az sincs megbocsájtva, hogy az ő engedélyük nélkül hagytuk faképnél a haladás ügyét, fordítottunk hátat az „ügynek”, amelynek ők olyan lelkesen szurkoltak. Egyik csalódás a másik után.

A népvándorlási hullámra adott eltérő válasz tehát eltérő világnézetünkből, eltérő stratégiai gondolkodásunkból fakad. Ennek a nyílt megvitatását azonban lehetetlenné teszi az a politikai klíma, amit a pc-t működtető, prófétai hevületű európai mainstream elit a nyugati világra rákényszerít. Az ő fő motivációjuk a szakadatlan önvád, amely mára önelégültséggé hízott. Németország, Európa legerősebb országa, folyamatosan hamut szór a fejére a holokausztért, a nyugat többi része pedig a gyarmatosításért. Ebbe, a ki követett el nagyobb bűnöket versenybe mi nem kívánunk benevezni. A jövő a mi felfogásunk szerint egyáltalán nem igényli, hogy a nevében folyamatosan vezekeljünk. Nem akartuk és most sem akarjuk a világot irányítani vagy igazgatni. Nem akarunk más kontinenseket a fényre vezetni, vagy demokráciává bombázni. A magunk ügyeit szeretnénk jól intézni. Ez a mi dolgunk, és ez nem is kevés. Abban vagyunk érdekeltek, hogy az Európa két fele közötti különbségeket win-win alapú kompromisszumokkal hidaljuk át. Ehelyett Európa nyugati fele szemmel láthatóan elhatározta, hogy hátraarcot csinál és visszamenekül a múltba.  Azt képzelik, ha újra magukra maradnak, csak ők, a jómódúak egymás között, akkor majd újra visszatérnek a jólétüket és biztonságukat garantáló régi szép idők. De sem az időben, sem a történelemben nincsen út hátrafelé. Meg lehet próbálni menekülő utat keresni, de abból nem születik újabb győzelem, csak hanyatlás.

Mi nem akarunk visszafordulni. Hanyatlásban volt részünk elég. Nem félünk a 21. századtól. Szabadok és függetlenek vagyunk! Elég történelmi tapasztalatot gyűjtöttünk, számunkra a múlt erőforrás, és tudjuk, hogy mit akarunk. A hogyanról akarunk egyezkedni, de annak az az előfeltétele, hogy a célokban egyetértsünk. 

A pragmatikusok terepe

"Elveszünk ez ordítók miatt!"

Petőfi

A hagyományos politikai pártok ideje lejárni látszik. A kereszténydemokrata pártok elkereszténytelenedtek, értékrendjüket alárendelték a kultúrharcos ballib elvárásainak, ezzel arc és kontúrnélkülivé váltak. A baloldali politika is talajt vesztett. Célcsoportja és hivatkozási alapja, a proletariátus megszűnt, a nagyipari központok lepusztultak és kiüresedtek, mert az ipart kiszervezték a harmadik világba. A baloldali elit mindehhez nemcsak asszisztált, de frigyre is lépett a neoliberális gazdaságpolitikával, amelynek lelkes hívévé vált. A politikai hatalom elvesztése miatt csak még görcsösebben ragaszkodik a kultúra feletti befolyásának megőrzéséhez. A Lajtától nyugatra a jobb és baloldal egyaránt megszorításpárti, a GDP kiegyensúlyozását és az infláció alacsonyan tartását tekinti prioritásának, egymásra licitálnak migránssimogatásban, az LMBTQ ügyek felkarolásában. A hagyományos kétosztatú politikai váltógazdaság értelmét vesztette, mert nem kínálnak többé eltérő alternatívát. Túlélési üzemmódba kapcsoltak, vagyis pragmatistává váltak, mint Merkel, Juncker, Tusk és az újonnan érkező Macron, akik a PC legalázatosabb kiszolgálóivá váltak. Politikai üzeneteik beazonosíthatatlanok, de ami a lényeg, mindenben kiszolgálják azt az üzleti és média elitet, amely felemelésükről, illetve elmozdításukról dönt. Példaképük Barack Husszein Obama, akinek politikai üzenete kimerült abban, hogy „Yes we can”, illetve „change and hope”. Merkeltől is csak arra futotta, hogy „Wir schaffen das”. De hogy mit és mivégre, az homályban maradt. Az új francia elnökről, Macronról sem lehet tudni, hogy mit gondol a világról, milyen értékek mentén politizál majd. Akiket a mainstream média sztárol, azokról egy biztos: ők rendíthetetlenül a haladás, a multikulti, és egy új, muszlimizált Európa mellett köteleződtek el. Ez az a pragmatista politikai magatartás, ami az egykori, a huszadik századot megszabó és sikert sikerre halmozó politikai formációk, a szociáldemokraták, illetve a kereszténydemokraták helyébe lépett. 2017 slágerterméke tehát az ideológia, vagyis meggyőződés nélküli, a megkülönböztethetetlenségig konformista politikus, aki semmiről nem mond semmit, ellenben csont nélkül kiszolgálja az elitek gazdasági és kulturális igényeit. Ideológiai, tartalmi kérdésekben átengedi az elsőbbséget a független médiának és a nagyon civileknek. Ő maga nem ragaszkodik semmihez, vagyis értéksemleges, nem tud olyan célt megjelölni, ami számára iránytűül szolgálna. Kivéve persze, ami a GDP-t, az inflációt és a hiánycélt illeti. Ez a szentháromsága. Ez az alap, ehhez jön még a multikulti, a migránsok beáramoltatása, az LMBTQ-ügyek és a klímaváltozás melletti kiállás. Ha ezek megvannak, túlélhet. Ennek a pragmatikus politikai garnitúrának jutott az a feladat, hogy előkészítse Európát arra, hogy egy új, kevert muszlimizált népességnek adja át a területét. Ehhez három feltétel szükséges: Európa kereszténytelenítése, a törtidentitások erőltetése a nemzeti identitás rovására és a politikai kormányzás lecserélése a bürokráciák uralmára. Ez a magyarázata annak a mérhetetlen gyűlöletnek és megvetésnek, amivel a keresztény egyházak, hazájuk, saját nemzetük, valamint a nemzeti érdek bármilyen megnyilvánulása iránt viseltetnek, vagy mondhatnám úgy is: minden és mindenki iránt, ami vagy aki nem ők. 2017-re az is egyértelművé vált, hogy a média önállósította magát, politikacsinálóvá lépett elő, ami annyit tesz, hogy sok esetben már nem a politika használja a médiát, hanem a média akarja használni a politikát, ami egyre gyakrabban sikerül is neki.

Soros

"Soros túl okos ahhoz, hogy bennfentes kereskedő legyen,
ami a gyengesége, az az, hogy nagyzási hóbortban szenved."

Taki

2017-ben Soros György kilépett a fényre, lelépett a plakátról és nyílt politikai küzdelemre jelentkezett be a világ különböző pontjain. Frontális támadást indított Donald Trump amerikai elnök ellen, akinek megpuccsolása érdekében mozgósította és mozgósítja mindent behálózó civil szervezeteit és kiterjedt médiapozícióit. De meg akarja dönteni Benjamin Netanjahu izraeli kormányfőt, ahogy Orbán Viktort is. (A többitől most eltekintek, csak erre a háromra fókuszálok.) Soros ma az egyik legelszántabb motorja annak a szép, új, muszlimizált világnak, amit számunkra előirányzott. Aki elgondolkozik azon, miért pont Trump, Netanjahu és Orbán áll Soros útjában, miben akadályozzák őt, mi az, ami miatt olyan kiemelt ellenségeivé váltak, arra lyukad ki, hogy mindhárman a Soros által forszírozott, sőt pénzelt, és minden egyéb módon támogatott muszlim nyomulás kerékkötői. Trump első rendelkezése megtiltotta egy jelentős részük beutazását az USA-ba, amit Soros az általa támogatott bírák segítségével próbált megakadályozni, de legalábbis késleltetni. Netanjahu annak a határozott izraeli politikának a képviselője, amit a palesztinok legnagyobb támogatójának számító Soros minden eszközzel támad, sőt legszívesebben magát Izraelt is egy Palesztin állam részeként szeretné látni. Orbán pedig a legsikeresebb és legfontosabb operációjának tett keresztbe, annak az európai muszlim betelepítésnek, amit Soros cikkekben, előadásokban és ezer háttértárgyaláson pacsizott le az arra illetékesekkel. (Láttuk demonstratív fellépését Brüsszelben, ahol Juncker és öt uniós biztosa vonult libasorban a színe elé, hogy hűbéresi hódolatukról biztosítsák.)

2017 kétségtelenül újat hozott abban, hogy a nyilvánosság számára is egyértelművé vált, hogy a politikai harcokat Európa egyre több helyén immár nem a választók által támogatott pártok vívják, nem a választott politikusok mérkőznek meg egymással, hanem maga a globális pénztőke egyik nem választott, közhivatalt nem viselő képviselője lépett a politikai porondra, hogy megmérkőzzön azokkal a választott politikusokkal, akik nem hajolnak meg az érdekei előtt. De ki is ez a Soros György? Egy megagazdag öregember, aki magányosan, meggyőződésétől vezérelve, filantróp elkötelezettségéből fakadóan száll harcba az általa elképzelt jobb jövőért, ahogy azt ő és kitartottjai el akarják velünk hitetni? Erre a változatra nagy tétekben nem fogadnék. Sokkal inkább arról van szó, hogy a mögötte álló csoportok, akik a spekulatív globális tőke egy meghatározott részét képviselik, maguk elé nyomják a 87 éves Sorost, követelve, hogy váltsa valóra mindazt, amit nekik megígért. Nehogy már kivonják mögüle a lét, és mást keressenek helyette!

Merre tovább?

Az Európai Unió jövője forog kockán. A britek kiválása alapvetően megváltoztatta az uniós erőviszonyokat. Lesz-e, lehet-e francia-német tengely, amiről oly sok szó esik akkor, amikor az egységes Németország Európa közepén helyezkedik el, nem pedig a szélén, a keleti frontvonalon, mint egykor, szövetségkötésük hajnalán. Nem véletlen, hogy Macron azonnal vendégül látta Putyint, amiben persze senki semmi kivetnivalót nem talált, valószínűleg azért, mert amit szabad Jupiternek… A transzatlanti viszony újrakalibrálása sem megkerülhető többé, mert alapvető biztonsági- és gazdaságpolitikai kérdéseket érint. Oroszország, Ukrajna és Törökország tekintetében is új, stratégiai gondolkodásra van szükség. Ahogy Kínával és Indiával kapcsolatban is. Olyan kérdések várnak megválaszolásra, melyeknek ma még a felvetéséig sem jutottunk el. Pedig ezek mindegyike olyan horderejű, ami döntően hat arra, hogy milyen pozíciókat tud az Unió elfoglalni az új körülmények között. Mindennek előfeltétele azonban, hogy a kontinensünket fenyegető népvándorlási nyomást visszaverjük. Erre az esélyünk jelenleg nem túl rózsás. Jó lenne, ha az Unió vezetése felébredne végre Csipkerózsika-álmából, és észhez térne, mert szendergésük alatt újabb katonakorú muszlim férfiak százezrei hatolnak be Európába, hogy annak etnikai összetételét végképp megváltoztassák. Ha Európa nyugati fele ismerné a történelmet, tudná, hogy sem a népvándorlás, sem a demográfia, sem a vallási-kulturális különbség nem játék. És nem vehető félvállról, ahogy ezt ők teszik.