2018. január 25-én a Financial Times online felületén Orbán Viktor felemelkedése és további felemelkedése címmel hosszú írást publikált a Neil Buckley és Andrew Byrne szerzőpáros. Nagy királyság. Ugyanaznap Davosban is szóba került Orbán, amikor egy Soros György nevű agg spekuláns arról vernyogott, hogy Trump pont olyan maffiaállamot akar kiépíteni, mint Orbán, csak nem annyira sikeres benne. A magyar választási küzdelembe is beletenyerelt persze, de erre már nem kapjuk fel a fejünket, ez már nem lep meg senkit.

Ami azonban ebből a hosszú írásból kitűnik az az, hogy egyre nyilvánvalóbb, hogy Orbán nemcsak hogy megragadta a „fejlettek” képzeletét, de valami olyat tud, csinál, mond, gondol, ami megakadt a torkukon. Nem tudják se lenyelni, se kiköpni.

Az üzleti körök mértékadónak számító lapjának szerzői azzal a céllal láttak hozzá az Orbán-titok megfejtéséhez, hogy az olvasók elé tárják Orbán Viktor valódi természetét. Hogy lerántsák a leplet az Orbán által kitalált és működtetett „illiberális demokráciáról”. Törekvésük azért fulladt kudarcba, mert nem voltak igazi kérdéseik, mert azokra a válaszokra, amik nem illettek bele az előítéleteikbe, nem voltak kíváncsiak, mert csupa olyan beszélgetőpartnert választottak, akik a nekik megfelelő paneleket ismételgették. A cikk ezért nem adott többet az unalomig ismételt Orbán-ellenes mantrák felmondásánál. Ezekből néhányat mindjárt sorra is veszek, de előtte még a cikk fő Orbán-ellenes vádjával szeretnék foglalkozni, mert az annyira abszurd, mondhatnám: vicces, hogy nem állom meg. A szerzők szerint ugyanis a legfőbb baj Orbánnal az, hogy hataloméhes. Nemcsak akarja a hatalmat, de azt meg is akarja tartani! Hallatlan! Sorost is beidézik, aki szerint „Orbán legfőbb motivációja a hatalom és az azzal járó jó dolgok.” Nyilván az indokolja Soros megszólaltatását ebben a kérdésben, hogy köztudott: ő aztán egyáltalán nem akar hatalmat, sőt irtózik tőle, csakis emberbarátságból szól bele a világ számos pontján a politikába, a választásokba, például nálunk. Bezzeg Orbán! Ő aztán nagyon akarja a hatalmat! Mintha lehetne valaki úgy pártelnök vagy miniszterelnök egy demokráciában, hogy nem akarja ezerrel a hatalmat. A hatalom megszerzéséért ugyanis iszonyú áldozatokat kell hozni. A hatalom megtartása, ami önmagában érték, csak kiváló teljesítménnyel, fáradhatatlan munkával, önkorlátozó lemondással, önfeláldozással érhető el. Aki nem akarja a hatalmat mindennél jobban, soha nem szerezheti meg, ha mégis az ölébe pottyanna, nem tud élni vele, nem érzi át annak felelősségét, nem tud megfelelni az iránta támasztott elvárásoknak. Vajon Merkel, Macron, May, Juncker, Tusk, Trudeau és a Nobel-békedíjas Obama, nem akarta a hatalmat? Merkel 12 év kormányzás után nem kapaszkodik bele ezerrel? Vagy, hogy az FT szerzői jobban értsék: a nagyvállalatok CEO-i nem akarják a hatalmat? A nagybankok elnökei? Mi ez az álságos, sőt álszent felfogás, amit képviselnek? Vagy csak itt, az Elbától keletre ciki az, ami arrafelé, ahol ők szocializálódtak, megbecsülésre és elismerésre érdemes?

Jó tudni, hogy Timothy Garton Ashnak Oxfordból is van véleménye. Meg is nyugodtam rögtön, ahogy a szakértelem szóhoz jutott. Szerinte Magyarország még „nem diktatúra a szó szoros értelmében. De az biztos, hogy már nem tekinthető liberális demokráciának. Valamiféle hibrid rendszer, amolyan félig autoriter. Ez alapvető kérdéseket vet fel az Európai Unió természetét illetően – még pedig azt, hogy az unió valóban demokráciák közössége-e.” Ezt szálazzuk szét, mert Ash megállapításával annyira egyetértettek a szerzők, hogy rögtön a cikk elején meg is állapították: Orbán Magyarországot félig autoriter rendszerű országgá változtatta. Magyarország alkotmányos demokrácia. A hatalom az általános, titkos és egyenlő választójog alapján választott magyar országgyűlés kezében van. A kormányt és a köztársasági elnököt az országgyűlés választja, ahogy az alkotmánybíróság tagjait, a legfőbb ügyészt és a legfelsőbb bíróság elnökét is. Egy népképviseleten nyugvó rendszerben mi az autoriter? És mi a félig? Melyik feléig? Miért kellene liberálisnak lennie egy demokráciának? Mik ennek a mai liberalizmusnak a kritériumai? A homoszexuálisok házassága? Az LMBTQXYZ-ügyek? A metoo? A neoliberális gazdaságpolitika egyeduralmának biztosítása? A drogliberalizáció? Soros György elképzeléseinek állami támogatása?

Ashre hivatkozva kritizálják meg a szerzők Orbánt azért, mert korrekt kapcsolatokra törekszik Oroszországgal és Kínával. „Annak ellenére, hogy Magyarország kis tagország, Oroszországnak és Kínának rajta keresztül szinte lehetősége van odaülni a brüsszeli döntéshozói asztalhoz” ̶ mondja. Tudom, hogy Ash és ennek a tekintélyes világlapnak a szerzői is nagyon szakértők, ezért nyilván ők is tudják, amit mindenki, hogy Németország legfontosabb kereskedelmi partnere Kína, és azt is, hogy pont most építik a németek az oroszokkal együtt az Északi II-es áramlatot, amivel még több orosz gázt szállítanak majd német földre úgy, hogy Ukrajnát megkerülik. És akkor még a Juncker és a Gazprom közötti felettébb bensőséges viszonyról nem is tettünk említést. Többek között ezért olyan nevetséges, bármennyire hízelgő is, a fenti nagytekintélyűek aggodalma.

A cikk többi része a szokásos. Orbánból, a demokrácia fiatal bajnokából nacionalista-konzervatív populista lett, ̶ állapítják meg szomorúan, ami szerintük „az utóbbi idők egyik leginkább figyelemre méltó átalakulása az európai politikában.”

Ami Orbánt illeti, ő szabadságharcosként indult és az is maradt. (Kaczyński is.) Ahogy a cikk is utal rá, Orbán Viktor 1989. június 16-án, Nagy Imre és mártírtársainak ünnepélyes újratemetésén elmondott bátor beszédével robbant be a magyar és európai politikába, mert régiónkban elsőként szólította fel az oroszokat csapataik kivonására és arra, hogy ne álljanak a szabad választások útjába. Ne felejtsük el, hogy kevesebb, mint két héttel korábban, június 4-én a kommunisták vérbe fojtották a diákok tüntetését a pekingi Tienanmen téren. Talán ezért is feddték meg, sőt gyalázták le az akkori szakértők és megmondóemberek Orbánt ezért a beszédéért, ahogy ma teszik, részben ugyanők. Ugyanolyan lekezelően és persze tévedhetetlenül. De ahogy akkor, úgy ma is Orbán értette meg az idők szavát, őt igazolta az idő. „Az idő igaz, s eldönti, mi nem az” ̶ tudjuk a nagy magyar költőtől, Petőfi Sándortól. Orbán független, szabad és demokratikus Magyarországot akart 1989-ben és ezt akarja ma is, 2018-ban. Szuverén nemzetet, szuverén kormányt, szuverén demokráciát. Mert nagyon is tisztában van vele, hogy nem azért böjtöltük ki a náci és szovjet megszállást, vesztettük el több mint millió honfitársunkat, áldozták fel magukat legjobbjaink a szabadságért és a függetlenségért, hogy cseberből vederbe kerüljünk. A náci és a szovjet megszállók brutálisak és kegyetlenek voltak. A velük szemben kialakuló nemzeti ellenállás egyértelmű volt és állhatatosnak bizonyult. Egyesített bennünket, ahogy a régió többi szovjet megszállás alatt sínylődő nemzetét is. Hasonló tapasztalatokat gyűjtöttünk mintegy félszáz év alatt és ez összeköt. Ahogy a szovjet megszállás óta eltelt közel három évtized közös küzdelmei, csalódásai és eredményei is. A régióra nehezedő, szuverenitásunkat csorbítani akaró, függetlenségünket megkérdőjelező nyomás ma sokkal manipulatívabb és sokszor indirektebb, mint a szovjet uralom alatt volt, de ugyanúgy birodalmi ihletettségű és bürokratikus jellegű. A nyelv, amit velünk szemben használnak is hasonlóan ideologikus, mint egykor. Akkor is megvoltak azok a verőszavak, amik mögé érdemes volt odaképzelni a Vörös Hadsereget és a politikai rendőrséget, ahogy ma a kohéziós támogatások megvonása, a 7. cikkely aktiválása, és a különböző pénzmegvonások belebegtetésével támogatják meg az olyan ideológiai elhajlásokat, mint amiket ez a cikk is felsorol. Csak most a liberális demokrácia általuk, vagyis az unió vezetői és megmondóemberei által legitimált válfajához kellene résmentesen alkalmazkodnunk, ha ki akarjuk érdemelni azt, ami jár. Orbán, Morawiecki, Fico, Babiš és a többi is mind, az európai szabad nemzetek szabad társulásaként gondolkoznak az Európai Unióról. Ragaszkodnak hozzá, hogy országaik a saját törvényeik, a saját elképzeléseik, a saját értékeik alapján alakíthassák a jövőjüket. Ha nem akarnak muszlim migránsokat, akkor azokat ne kényszerítse rájuk senki, csak azért, mert a nyugat-európaiaknak lelkiismeret-furdalásuk van azokért a cselekedeteikért, amiket valamikor, valakik ellen a gyarmatosítások során elkövettek. Mi nem gyarmatosítottunk senkit és ezért nincs is rossz lelkiismeretünk. Ellenben, például mi, magyarok, elszenvedtünk több mint másfélszáz évet oszmán uralom alatt és ennyi pont elég volt. Nem akarunk belőle többet. Kicsekkoltuk a hatásait és a következményeit. Önként, még egyszer ugyanabba a szakadékba nincs kedvünk beleugrani. Nekünk van tapasztalatunk az idegen uralomról. Mi, akik többféle megszállást is megszenvedtünk, nagy teljesítményként tartjuk számon, hogy képesek voltunk megőrizni a kultúránkat, a nyelvünket, nemzeti hagyományainkat. Büszkék vagyunk arra, hogy megmaradtunk annak, akik, amik vagyunk. Eszünk ágában sincs mindezt néhány átmeneti politikus vállveregetéséért, vagy kedvezőbb nyugati sajtóvisszhangért feladni.

Orbánnal tehát pont az az Unió „fejlettjeinek” a baja, hogy szabadságharcos és demokrata maradt. Mégpedig jelző nélkül. Mert mi azt is megtanultuk a szocializmusban, hogy a jelzők nemritkán fosztóképzőként funkcionálnak. Nem véletlenül éltünk „népi demokráciában”, amiről mindenki tudta, hogy pont a „népi” jelenti belőle azt, hogy diktatúra. A „liberális” jelző ma ugyanazt a szerepet tölti be, mint egykor a „népi”. Aki errefelé meghallja, már pontosan el van igazítva arról, miről is van szó valójában. Ha a magukat „fejlett nyugatinak” tartók szót akarnak érteni velünk, ne nacionalistázzanak minket, mert nálunk az nem bélyeg, nem sértő, hanem alap. Itt mindenki a nemzeti függetlenség híve, egy maroknyi liberális, nemzetállamellenes kisebbséget leszámítva. A balosok nálunk a kommunisták és a posztkommunisták. Ők a régi világot akarják életben tartani. Hozzájuk társult be a maroknyi 68-as liberális, akiknek fél évszázada nem volt egy új ötletük, gondolatuk. Populista magyarul azt jelenti, hogy a nép érti, amit mond, és ő is érti, amit neki mondanak. Ez sem negatív bélyeg errefelé.

Soros Györgyről egykor, a rendszerváltoztatás hajnalán, úgy gondolkodtunk, mint egy olyan magyar emberről, akinek fontos a magyar szabadság és a magyar haza, és mivel megteheti, támogatja azokat, akik tesznek érte. Ma úgy tekintünk rá, mint aki veszélyt jelent a szabadságunkra és a függetlenségünkre. Nemzetállamiságunk olyan ellenségévé vált, akinek sok pénze van, és ezért azt hiszi, hogy mindent és mindenkit megvásárolhat. Túl sokáig élt külföldön és ezért elfelejtette, hogy mi sokkal büszkébbek és öntörvényűebbek vagyunk annál, hogy pénzért bocsátsuk áruba a szabadságunkat. Már nem tiszteljük Sorost és nem nézünk fel rá!

Amit Soros ebben a cikkben elmond arról, hogy Orbán monopóliumot biztosított az apjának az útépítésben használt anyagokhoz, az szemenszedett hazugság, amit a szerzőknek illett volna kiigazítaniuk. Mindenki szabadon eldöntheti, miért nem tették. Soros állítása szerint Orbán és a hozzá hasonló „nacionalisták népszerűségének a növekedése”, azt jelenti, hogy a „nyílt társadalom az eddigi legnagyobb kihívással szembesül a II. világháború óta.” Tehát a hideg háborús szovjet fenyegetés, a több mint 50 millió halott, amit a különböző helyi háborúk követeltek 1945 és 1990 között, eltörpül amellett a fenyegetés mellett, amit Orbán nacionalizmusa jelent.

Most nyugodtam meg.