Raoul Wallenberg svéd diplomata, 1944. július 9-én az amerikai Háborús Menekültügyi Bizottság (War Refugee Board, WRB), az amerikai hírszerző szerv: az OSS (Office of Startegic Services) és az amerikai zsidó szervezetek, így pl. a Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress, WJC), a cionistákat képviselő Zsidó Ügynökség (Jewish Agency), valamint az amerikai zsidó segélyszervezet, a Joint (Joint Distribution Committee) megbízásából, a Joint anyagi fedezetével érkezett Magyarországra, hogy az üldözött zsidóság mentésébe bekapcsolódjon. Wallenberget azért küldték Budapestre a második világháború utolsó óráiban, hogy a náci hadigépezet és magyar kiszolgálói által halálraítélt zsidónak minősített magyar állampolgárok életét a biztos haláltól megvédje. Pontosan egy hónappal Raoul Wallenberg megérkezése előtt lépte át hasonló küldetéssel a magyar-jugoszláv határt az a három palesztíniai illetőségű, a magyar zsidóság soraiból elszármazott önkéntes, akik az angol hadsereg egyenruháit viselve vállalkoztak az üldözött magyar zsidóság mentésére: Szenes (Hanna), Goldstein Ferenc (Perec) és Nussbecher Emil (Joel), akik alighogy átlépték a határt, lebuktak. Küldetésükért életükkel fizettek.(Közülük csak Nussbecher maradt életben.) R.W. sikeresebb volt. Mentőtevékenységének köszönhetően sok száz ember maradhatott életben. Ő azonban a hidegháború egyik első áldozatává vált. A Magyarországra érkező szovjet elhárítószervek letartóztatták és elhurcolták. További sorsáról nem tudunk semmi biztosat.
A fenti mentőkísérleteket megelőzően, illetve azokkal párhuzamosan az angolszász szövetségesek más személyekben is gondolkodtak, más terveket is fontolóra vettek. Felmerültek olyan elképzelések is, hogy Titó partizánjai közé küldjenek olyan különleges felhatalmazással megbízott, alkalmas személyt, aki a magyar zsidók tömeges Jugoszláviába szöktetését szervezné meg.
1944. május 8. és június 23. között élénk levélváltás folyt a fent felsorolt amerikai zsidó szervezetek és az USA kormányának menekültügyi hivatala (WRB) között arról, hogy egy vagy két önként vállalkozó személyt bízzanak meg azzal a feladattal, hogy Titó partizánjainak segítségével mentsék az üldözött zsidókat. A küldetésre Csernyák Imrét, angolosan Emery Chairmant szemelték ki. Csernyákot dr. Kéri Pál, Vámbéry és Jászi Oszkár professzorok, valamint az OSS alkalmazásában álló Balásy Antal, korábbi londoni követségi titkár ajánlották az amerikai zsidó kongresszusnak.
„Csernyák 1897-ben születeti Budapesten, egy budai patrícius család sarjaként. A bécsi egyetemen tanult, majd a bécsi katonai akadémia hallgatója lett. Császári és királyi katonatisztként szolgált az első világháborúban. Részt vett az 1918-as őszirózsás forradalomban, tagja volt a Károlyi vezette belgrádi fegyverszüneti tárgyalásoknak. A hatalomra kerülő Kun Béláék bebörtönözték. 1919 után emigrációba ment. Sorsa megegyezik a baloldali zsidókéval... Csernyák nagyon érdekes keveréke a magasfokú intelligenciának és a naivitásnak. Sokáig kergetett romantikus és kalandos terveket, - mivel közösen dolgoztunk egy kormánymegbízatás keretében - módom volt széleskörű és alapos katonai és műszaki ismereteiről meggyőződnöm... Biztos, hogy nem fog soha a reakcióval kompromisszumot kötni, és nem lesz kommunista sem.. Katonaként ismeri a fegyelmet, sőt jónéven veszi, ha van civil, vagy katonai felettese...˝
Csernyák nagy lelkesedéssel készült küldetésére. Részletes tervet dolgozott ki az Amerikai Zsidó Kongresszus számára:
„Jelenleg a legfontosabb, hogy mindenki, aki meg tud szökni, nyitott határokat találjon, és a határok mentén erkölcsi és anyagi támogatás várja, valamint segítség ahhoz, hogy a Szövetségesek által ellenőrzött területekre érhessenek.
A menekülésnek 3 útja kínálkozik:
1. Gerilla és partizánalakulatok által ellenőrzött jugoszláv területek. Elsősorban Titó, mert az ő csapatai tartózkodnak a magyar határhoz legközelebb.
2. Kárpát-Ukrajna, ahol a hegyekben mindenhol partizánok vannak, akik kapcsolatban állnak a Vörös Hadsereggel.
3. Románia, ahol, mint hírlik, van lehetőség a menekülésre.
Nézzük a Titó vonalat. Titóval fel kell venni a kapcsolatot, hogy adjon garanciát a magyar menekültekkel kapcsolatban. Ez az önök problémája. Ezt követően gondoskodni kell arról, hogy a veszélyben lévő emberek értesüljenek arról, hogy menekülést készítettek elő számukra. Ezt be lehet szivárogtatni Tito csatornáin keresztül, az önök magyarországi kapcsolatain keresztül és a csehszlovák földalatti mozgalom segítségével is.
Ami a Titóhoz való menekülés útját illeti. Legjobb a Duna mentén haladni egészen Pécs környékéig. Pécs iparosodott város, az ottani munkások segíthetik akciónkat. A Bakony* erdőségei Pécs szomszédságában búvóhelyeket nyújtanak... Pécstől nyugatra a Dráva folyón kell átkelni. Itt van a szlavón hegyvidék, ahonnan Titó mozgalma elindult. Utána a Száván kell átkelni és Titóék vezetése alatt kívánatos a dalmát kikötőkig eljutni. Esetleg figyelembe lehet venni a Dunát, mint útvonalat az út egy részének megtételénél.
A ma gyár hercegprímás, Serédy bíboros úr és a főpapság - de nem az alsópapság! - támogatása az akcióhoz biztosított, csak kérniük kell.
A fenti tervezetet León Kubowitzki, a Zsidó Világkongresszus európai ügyekért felelős igazgatója, a mentési ügyosztály vezetője személyesen adta át a WRB egyik vezetőjének Lawrenes Lessemek. Az akció beindításához ugyanis szükség volt a kormány Háborús Menekültügyi Bizottságának (WRB) együttműködésére. A bizottság pozitív válaszát Kubowitzki 1944. június 23-i John W. Pehlenek, a hivatal ügyvezető igazgatójának, a korábbi pénzügyminiszter-helyettesnek címzett levelében sürgette meg. Ehhez csatolta az alábbi memorandumot:
„Az elmúlt hetekben több megbeszélést folytattunk annak érdekében, hogy lehetőséget teremtsünk arra, hogy egy Titóhoz küldött delegáción keresztül földalatti csatornákat nyitva mentsünk meg magyar zsidókat, illetve azokat a zsidókat, akik Jugoszlávia megszállt területein maradtak. Megbeszéléseinken a jugoszláv- Zsidó Bizottságban, illetve a Magyar-Zsidó Bizottságban támogatták elképzeléseinket egy ilyen küldöttség indítására. Mindkét bizottság tagjai nagyon lelkesen fogadták tervünket, de nem tudtak olyan személyt ajánlani, akit mind Titó, mind a Háborús Menekültügyi Bizottság elfogadna.
* Tévedett: mert a Mecsek hegységre gondolt - a szerk.
Imre Charman-Csernyák lehetne a megfelelő személy a fenti terv megvalósításához. Kéri Pál vezette be hozzánk, aki zsidó és régi magyar szocialista... Jelenleg az OSS-nek dolgozik. Csernyák úr a hadügyminisztériumnak dolgozik. Beszél magyarul, szerbhorvátul, szlovákul és németül, jól ért franciául és olaszul. Gyakorlott a partizán hadviselésben, és nagyon jól ismeri Magyarország és Jugoszlávia földrajzi viszonyait... Csernyák úr részletes tervét az 1. sz. melléklet tartalmazza...
Kéri úr, aki zsidó, lehetne a politikai tanácsadó. Bariban maradhatna, tárgyalhatna Titó külügyminiszterével és megszervezhetné a menekültek fogadóállomását.˝3.
Csernyák és Kéri küldetésére végül nem került sor. A fent felsorolt kormányszervek és zsidó szervezetek úgy döntöttek, hogy a svéd iparmágnás család ifjú sarját, Wallenberget küldik a Joint anyagi fedezetével Magyarországra.
Amikor a magyar zsidók mentésére vállalkozó bátrak: Raoul Wallenberg, Szenes Hanna, Ferenc Goldstein és Joel Nussbecher, a megszállt Magyarországra érkeztek, itt már javában folyt az üldözött és ténylegesen halálra ítélt magyar zsidóság elpusztítása. A nácik magyar kiszolgálóik segítségével 1944. május 15. és július 10. között haláltáborokba szállították a magyar vidék zsidóságának zömét, több mint négyszázezer embert!
A küldetések szervezői, az angol, illetve amerikai kormányszervek, valamint a szabad világban működő zsidó szervezetek vezetői terveik szövögetése közben minden kétséget kizáró információk birtokában voltak arról, mit jelent a náci megszállás a majdnem egymillió lelket számláló magyar zsidóság számára. Jól tudták, milyen elszánt, hatalmas és jól szervezett erők szövetkeztek megsemmisítésükre. A nácik népirtó tervei kivitelezésének ezúttal sem állt útjában senki. Pedig mire a magyar zsidóság sorra került, zsidóellenes politikájuk valódi tartalma már az egész világ előtt lelepleződött. Hiteles beszámolók, légifelvételek, hírszerzői jelentések tucatjai minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy a német fasiszták az általuk elszállított zsidókat megsemmisítő táborokba hurcolják, és ott legyilkolják. Céljuk szolgálatába állították teljes közigazgatásukat és erős hadseregüket. Az a náci gépezet, amely 1944 tavaszán az utolsó, szinte érintetlen zsidó közösség, a magyar zsidóság megsemmisítésére készült, ekkorra már igencsak sok tapasztalatot gyűjtött. Zsidótlanítási programját Európának a befolyása alá kényszerített részében mindenhol sikerrel valósította meg: Megfutamodásra kényszerítette Európa szinte valamennyi hadseregét, legyőzte és elfoglalta többek között Franciaországot is, harcban állt a Szovjetunióval és az angolszász birodalmakkal, és bár már vesztésre állt, azért még mindig hatalmas, nem lebecsülendő´ erőt képviselt. Teljes térdrekényszerítéséhez még egy teljes évre volt a Szövetségesek haderejének szüksége. A magyar zsidóság halálos fenyegetettsége, a veszély, mely a náci megszállás percétől a magyar zsidóságra várt, a szabad világ minden vezetője előtt ismert volt.
Roosevelt elnök 1944. március 24-i sajtókonferenciáján a magyar zsidók sorsával kapcsolatban többek között az alábbiakat mondta:
„Az utolsó napokban bekövetkezett események nyomán zsidók százezreit, akik eddig bár üldöztetéseket voltak kénytelenek elszenvedni, de úgy Magyarországon, mint a Balkánon legalább életüket biztonságban tudhatták, most hogy Hitler csapatai megszállták Magyarországot, kiirtás fenyegeti.˝
El kell gondolkodnunk azon, vajon a világ vezető katonai nagyhatalmától, illetve nagyhatalmaitól, (hiszen Nagy-Brittaniát és a Szovjetuniót is ide kell sorolnunk) tényleg nem tellett-e más, mint ilyen szánalmasan amatőr akciók, ilyen nevetséges, gyermeteg tervek szövögetése? Hogy képzelhették, hogy egymillió zsidó megmentésére egy, illetve két embert kell rászánniuk, lehetőleg zsidókat, vagy legalábbis idegeneket, állampolgárság nélkülieket, akkor, amikor az ellenség egy egész megszálló hadsereget (és nem is akármilyet!) és kiszolgálóit állítja csatasorba. Tényleg azt hitték, azt hihették, hogy ez a módja a mentésnek?
A Szövetségesek nem bombázták a vasútvonalakat, az auschwitzi krematóriumokat, erejükből, vagy mondjuk inkább nemakarásukból csak a fenti és ahhoz hasonló alibiakciókra tellett.
De a hősöket a szívünkbe zártuk.