„A hagyományos és a modern hazugságok közötti különbség, hogy míg az első lényege szerint elrejt, az utóbbi pusztít.” Mondom még egyszer: „A hagyományos és a modern hazugságok közötti különbség, hogy míg az első lényege szerint elrejt, az utóbbi pusztít.” Hannah Arendt írta le ezt a mondatot 1961-ben. Ekkor jelent meg a Múlt és jövő között című esszékötete, benne ez a gondolat, amelytől ma is megborzongok.

Nincs abban semmi túlzás, ha azt mondom: mi, kelet-európaiak magunkra maradtunk a kommunizmus emlékezetével. A modern – azaz pusztító – hazugságnak mi itt Európa közepén és keleti felén mindjárt két fajtáját is ismerjük. Az első maga a kommunizmus ígérete volt, amely nemes jövőképpel leplezte valódi természetét. A másik modern hazugság azonban sajnosnem a múlté, hanem jelenünk valósága. A kommunizmus bűnei felett ugyanis nemhogy nem született ítélet, de történelmünk eddigi leghosszabb totális diktatúrájához az úgynevezett Nyugat ma is megengedően, elnézően, sőt, gyakran némi rokonszenvvel viszonyul. Ők nem értették meg, mi a kommunizmus, nem értik tehát a posztkommunizmust sem, nem élték meg úgy, mint mi, ezért nem értenek meg bennünket, túlélőket. Mi, akik kiismertük őket, kitanultuk, tehát könnyen felismerjük azokat a praktikákat és módszereket, amelyeket a kommunisták fejlesztettek tökélyre, és amelyeknek egyetlen célja volt: a totális hatalom megragadása és megtartása a mindenkori ellenfél megbélyegzése és kiiktatása révén. Ennek legfontosabb eszközei közé tartozott a nyelv kisajátítása, a szavak jelentésének meglopása, megváltoztatása, a hagyományos identitások tűzzel-vassal történő üldözése, a valóság partvonalra szorítása, ideológiájuk egyeduralmának biztosítása, az ő egyetlen igazságuk szajkózása. Ha igaz a mondás, hogy a legtöbbet ellenfeleinktől tanulunk, nem érdemes csodálkoznunk, hogy a szabad világot miért járja át ma a kommunizmus kísértete.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!

Köszönöm, hogy elfogadták a meghívásunkat. Magyarországon 2001 óta emlékezünk meg évről évre a kommunizmus áldozatairól.

Mert tudjuk: „Nem az menekül meg a múlttól, aki elfelejti.” (Bertolt Brecht) Mi nem felejtünk! Nem felejthetünk. Túléltük, tehát túlélők vagyunk, és ez arra kötelez bennünket, hogy emlékezzünk, és ne csak emlékezzünk, de tanuljunk is belőle. Ismerjük és értsük meg a kommunizmus természetét! Mert tudnunk kell, hogy mit jelentett és mit jelent nekünk, magyaroknak és az egész világnak.

A kommunizmus szörnyű bűnelkövetőire nem csak azért kell emlékeznünk, mert százmilliók szenvedése és meggyilkolása fűződik a nevükhöz. Ezért csak megvetnénk őket. De ők hazugsággyáraikkal és propagandistáikkal azt állították, hogy az a mérhetetlen szenvedés, az a felfoghatatlan gonoszság, amit ránk zúdítottak, az ára annak, hogy a világ a nemsokára elérkező nagy és közös jóban, a tökéletes jövőben részesülhessen.

A kommunisták tehát álnok, gyáva, hazug gyilkosok voltak.

Uralmukat, diktatúráikat az egyenlőség nevében hizlalták, miközben dobtáras géppisztolyokkal és szögesdrótokkal szorítottak országnyi börtönökbe mindenkit, aki az útjukban állt. Minden erejükkel azon voltak, hogy tönkretegyék, betiltsák, szétverjék az egyházakat, a közösségeket, az igazi civil szervezeteket, amelyek mindegyike az emberek szolidaritására épült. Tönkretették a földeket, a műhelyeket, a vállalkozásokat. Csak pusztítani tudtak. Egy szavuk sem volt igaz.

Azoknak üzenem tehát, akik nem élték meg azt a rettenetet, akik nem tapasztalták meg a kommunista terrort: a kommunista diktatúra áldozatainak Magyarországon – akár a világ más országaiban – nevük van. Ha ezeket a neveket halljuk, nemzetünk idegszálain remegés fut végig. Ismertük őket, emlékszünk az arcukra, a szavuk járására, a mozdulataikra és az ölelésükre. Emlékszünk arra, hogyan tudtak szeretni, és hogy a hiányuk mennyire kínzó.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Nemcsak arra kell emlékeznünk, hogy meg akartak fosztani bennünket a múltunktól, a gyökereinktől, a szabadságunktól, a függetlenségünktől, a szeretteinktől, a rokonainktól, a barátainktól, de időt, értékes időt is raboltak tőlünk.

Időt veszítettünk!

Az időnél pedig nincsen értékesebb portéka. Ez az idő nem csak az idősebbeknek hiányzik, aki életük javát maguk mögött hagyták a rendszerváltoztatásig, de hiányzik a gyerekeinknek is, akiknek sokszor nem adhattuk és adhatjuk meg azt, amit szerettünk volna.

Ez az idő mindannyiunknak hiányzik. Magyarországnak hiányzik!

Barátaim!

Minél többet foglalkozunk a magunk mögött hagyott száz esztendő történetével, annál több kérdésünk marad megválaszolhatatlan. Pedig ez az egyik legalaposabban dokumentált korszaka az emberiség történetének.

Minden, ami történt, köztudott volt. Nincs és nem is volt semmi titok benne. Az információk széles körben hozzáférhetőek voltak, a tények nyilvánosságot kaptak. Aki akarta, tudta, hogy a szovjetek rabszolgamunkára viszik az osztályellenségeket és mindazokat, akiket ilyen vagy olyan okokból veszélyesnek vagy feleslegesnek tartanak. Mint ahogy azt is, hogy egész népeket deportálnak. Csak akik a legszörnyűbb vakságban, az önként vállalt ideológiai vakságban szenvedtek, nem vettek tudomást a kommunizmus hideg valóságáról. De mi, magyarok nem tartoztunk közéjük.

A mi szemünket kinyitotta a 133 napig tartó Tanácsköztársaság és mindaz, ami vele járt. A legrosszabbra számítottunk akkor, amikor hazánk a világégés utolsó évében, 1944-1945-ben, háborús színtérré, a két totális, emberellenes diktatúra összecsapásának helyszínévé vált. De ami bekövetkezett, rosszabb volt a legrosszabbnál is. Tavasszal előbb százezer számra hurcolták halál- és munkatáborokba zsidó honfitársainkat. Nőket és fiatalokat rendeltek ki erődítési munkákra, fegyvertelen munkásszázadokat irányítottak a határokon túlra. Súlyos veszteségeket szenvedtünk el a frontokon és a hátországban egyaránt. Mire a fagy beállt, angolszászok bombázták városainkat, az országot megszálló szovjetek pedig szabad rablást engedélyeztek katonáiknak az általuk elfoglalt területeken. A Vörös Hadsereg katonái elvittek mindent, ami mozdítható volt. Felkutatták az elrejtett élelmiszertartalékokat, vitték a bútorokat, kitépték és feltüzelték a kerítéseket, elkötötték az állatokat. A köznyelv ezt a gátlástalan fosztogatást az akkor használt orosz kifejezéssel zabrálásnak nevezte el és a mai napig ebben az értelemben használja. Háborús jussuknak tekintettek asszonyt, leányt, jószágot, vagyont. Egy egész generációnyi nőt becstelenítettek meg.

700 ezer honfitársunkat dolgoztatták rabszolgaként a Gulagon. Mintegy 300 ezren közülük soha nem térhettek haza.

A berendezkedő kommunista diktatúra kivégeztette legjobbjainkat, bebörtönzött mindenkit, aki csak mukkant. Nem volt olyan magyar család, amelyik megúszta terrorjuk tobzódását.

Amit műveltek, olyan elviselhetetlen volt, hogy a győzelem legcsekélyebb reménye nélkül is csodás választ követelt. 1956! Majd újabb évtizedek következtek. Nem voltak egyszerűek, de legalább már a kölcsönös félelem jegyében teltek. A kommunisták féltek a nemzettől, a magyar nemzet a kommunistáktól. Mennyi hős, mennyi nagyszerű és tisztességes ember, aki sosem adta fel. Épp most vesztettük el Balás ̶ Piri Lászlót, a szabadságharcost, kuratóriumunk elnökét.

Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!

Ma szabadok és függetlenek vagyunk. Lassan harminc éve dönthetünk a saját sorsunkról. Közel négy millió honfitársunknak már semmilyen személyes emléke nincsen a kommunista valóságról.

Igaz, hogy magunkra maradtunk a kommunizmus emlékezetével, de az is igaz, hogy nem kell többé hallgatnunk róla. Hogy ki a győztes és a vesztes a történelemben, folyamatosan változik. Most úgy állnak a dolgok, hogy többek között mi magyarok, szlovákok, lengyelek, csehek, románok és bolgárok rendelkezünk korszerűbb tudással. Levontuk a kommunizmus tanulságait, amit meg is fogunk osztani a világ többi részével. Arra a kérdésre tehát, hogy elfelejtettük volna a múltunkat, az áldozatainkat, a válasz rövid és tömör:

Nem. Soha, soha nem fogjuk elfelejteni őket!

Sem a százmilliót, sem a hétszázezret. Sem a hétszázat. Sem a hetvenezret. És azokat a milliókat sem, akiknek élete szomorú, félelmekkel teli kényszerpályára szorult. És nem felejtjük el a hazugságokat, a módszereket, a megbélyegzést, a kirekesztést, a gőgöt és lekezelést. Tanultunk belőlük.

Ha Önökre, az itt, a Terror Háza Múzeumban fejet hajtókra és a szerte az országban emlékezőkre nézek és gondolok, azt mondhatom: megvan bennünk a képesség, a tudás és az erő, hogy leszámoljunk a modern hazugságokkal. Egyet, a kommunizmusét, már a történelem szemétdombjára juttattunk. A másik modern hazugságot, hogy mindaz, ami történt tanulságok nélküli, hogy nem kell belőle tanulnunk, most fogjuk odajuttatni. 100 millió áldozatnak tartozunk ezzel és magunknak is.

Köszönöm, hogy eljöttek, hogy együtt emlékezünk!

(Schmidt Mária ünnepi beszéde a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján hangzott el a Terror Háza Múzeumban.)