„Európa nem marad fenn

 európai kultúra nélkül.”

Houellebecq

Nehéz feltartóztatni a hanyatlást, ha már elkezdődött. Nehéz biztonságérzetet adni az egyre bizonytalanabbá váló embereknek. És ami a legnehezebb: új világrendet adni egy világrend nélkülivé vált világnak.

Elbizonytalanodásunk oka, hogy míg a huszadik század második felének bipoláris világa biztonságos volt és állandónak tűnt, most minden mozgásban van. Akkoriban a béke szavatolása a két szuperhatalom felelősségi körébe tartozott. Mi pedig élveztük a stabilitást és a kiszámíthatóságot. Az 1989-90-es világtörténelmi jelentőségű változások, amelyek során a közép- és kelet-európai országok újra visszaszerezték nemzeti függetlenségüket és véget vetettek a rájuk kényszerített kommunista kísérletnek, magukkal hozták a kommunista világbirodalom és a Szovjetunió szétesését is. Ez a korszakos átrendeződés azért nem indított be tektonikus méretű mozgásokat, mert a bipoláris világ győztese: az Amerikai Egyesült Államok képes volt arra, hogy ezt a sorsfordító összeomlást egyfajta bürokratikusan szabályozott újrarendeződéssé szelídítse.

Az USA akkori elnöke, George H. Bush az új, egypólusúvá vált világrend szentháromságává a szabad kereskedelmet, a demokráciát, az emberi és polgári jogokat tette. A szabad kereskedelem, mint tudjuk, mindig a legerősebb javát szolgálja. A demokráciaexportot az USA már az első világháború végétől szorgalmazta. Az emberi és polgári jogokra való hivatkozással pedig egyértelművé tette, hogy az általa uralt világ normáiról és szabályairól egyedül ő határoz, azok betatását mindenkitől megköveteli.

Az USA által irányított egyközpontú világrend is biztonságos és kiszámítható volt. Amerika vezető szerepét nem kérdőjelezte meg senki, hiszen katonai és gazdasági ereje, valamint technológiai innovációinak színvonala mindenki másét együtt és külön-külön is felülmúlta.

Addigra az USA a kultúra területén is egyeduralkodóvá vált. A múlt század ötvenes éveitől fokozatosan átvette az európaiaktól az uralmat a tömegkultúra meghatározó szegmenseiben, és a hetvenes évtizedtől mindent letarolt. Szoft politikája ágyazott meg gazdasági és politikai sikereinek, mert vele tudta elfogadtatni, sőt kívánatos céllá tenni az amerikanizációt. Minden fiatal az amerikai divatot követte, amerikai filmeket nézett, amerikai sztárokért lelkesedett, rock és pop zenét hallgatott. Arra az amerikai életformára vágyott, amit az amerikai filmek és sorozatok mutattak. A kemény, de alapvetően izgalmas életről, arról, hogy mindig a jó győz, mindig az igazság diadalmaskodik. Az amerikai demokrácia, az amerikai way of life így vált modellé: a szabadság és a lehetőségek szinonimájává.

A kétosztatú Európa nyugati felét az USA 1945-től 1990-ig sikerrel amerikanizálta. A bipoláris világ lebontása után azonnal nekilátott a frissen megszerzett keleti rész piacainak és gazdaságának integrálásához, politikai intézményrendszerének a birodalomba illesztéséhez. Eközben gondja volt arra is, hogy a szovjet birodalom összeomlása Európa nyugati fele számára puha landolássá szelídüljön. A már korábban amerikanizált területeknek ugyanis nem kellett az új feltételekhez idomulniuk, a változtatás kényszere kizárólag az egykori szocialista országokra korlátozódott. A hidegháborús viszonyokra szabott Európai Unió és a NATO is változatlan maradt, a hozzá csatlakozni vágyó és engedett új demokráciáknak így a már eredeti feladataiktól megszabadított, szerkezetileg és működési elveikben egy, már letűnt világot megjelentő szervezetekhez kellett alkalmazkodniuk. A Nyugat döntéshozói azzal áltatták magukat, hogy nincs szükség se újragondolásra, se rebrandingolásra, mert ’89‒90 kegyelmi pillanata megnyújtotta számukra a huszadik század utolsó harmadának azt a kivételesen kellemes időszakát, amit a gyarapodás, a biztonság és a béke fémjelzett, anélkül, hogy mindezért a legkisebb áldozatot kellett volna hozniuk. És persze továbbra sem kellett semmiért felelősséget vállalniuk.

Európa vezető nyugati hatalmai száz éven belül harmadszorra is abba a tévhitbe ringatták magukat, hogy győztek. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy a dolgok náluk alapvetően rendben vannak, ezért minden mehet tovább úgy, ahogy addig. Változtatni, idomulni, átalakulni csak a veszteseknek, vagyis nekünk kell.

Pedig, ahogy az első és a második világháborút, úgy a harmadikat, a hidegháborúnak nevezettet sem a nyugat-európai országok nyerték meg. Mindháromban az USA győzött, a másodikban a Szovjetunióval együtt. A harmadikban a mi, közép-kelet-európaiak hathatós közreműködésével. Európa nyugati felének ebben a győzelemben nem volt szerepe. Ők még akkor is az enyhülés és békés egymás mellett élés hívei maradtak, amikor mi százezerszámra vonultunk az utcákra, hogy kinyilvánítsuk: elegünk van! Egyértelmű tehát, hogy a hidegháborút az USA a sikeres nemzeti felszabadító és antikommunista forradalmakban győztes egykori rab nemzetekkel együtt nyerte meg.

Az egypólusú világ nem tartott tovább egy múló pillanatnál. Az első súlyos csapást a 2001. szeptember 11-i terrortámadás mérte az USA és rajta keresztül a nyugati világ biztonságérzetére. A New York-i világkereskedelmi központ elleni brutális támadás az USA vezette világ gazdasági erejének és hatalmának szimbólumát rombolta le. Hirtelen rádöbbentünk a sebezhetőségünkre és arra, hogy kihívóink ezúttal arctalanok és ezért beazonosíthatatlanok maradtak. Ezért a terror elleni háború, amit az USA haladéktalanul meghirdetett, majd meg is indított, térben és időben határ- és kontúrtalanná vált, és még mindig tart. A kivívható győzelem, ha lesz, így csak virtuális lehet. A nyugati világ gazdaságpolitikai egyeduralmát a 2008-as pénzügyi és hitelezési válság söpörte el. A 2015 óta tartó migrációs válság rávilágított a Nyugat identitásválságára és Európa külső és belső sebezhetőségére, amit kelet‒nyugati megosztottsága nyomatékosít. Ehhez párosul az állam hatalmának és teljesítőképességének megingása, az elitek alkalmasságába vetett hit elillanása. A túl nagyra nőtt globális cégek, a pénzügyi erőközpontok, a kommunikációt kisajátító óriásvállalatok, a mindent behálózó, de senkinek beszámolással nem tartozó NGO-k szövedéke nem egy esetben felülírja a demokratikusan megválasztott politikusok hatalmát, ami megkérdőjelezi az amerikanizált világmodell érvényességét és végső soron a demokrácia meggyengüléséhez vezet.

Az elmúlt harminc évben olyan új szereplők jelentek meg a világpolitikában, akikkel a huszadik század folyamán nem kellett számolnunk. Kína újra a világ középpontjának szerepére készül. Erőt gyűjt India és a muszlim világ. Az elmúlt három évtizedben, míg a Nyugat bóbiskolt és lubickolt a jólétben, Kína magáévá tette a kommunizmus és a piacgazdaság nyugati modelljeit, amiket a saját érdekeihez és hagyományaihoz idomított. Polgárai céltudatosak, tanulékonyak, szorgalmasak és keményen dolgoznak. Mára nem csak pénzügyi, kereskedelmi, vagyis gazdasági versenyre kényszerítenek bennünket, de Kína demográfiai fölényével párosuló katonai erejét sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Újabban technológiai lépéselőnyre is szert tettek (Huawei).

Tetézi a bajt, hogy a Nyugat szoftpolitikájának vonzereje erősen megfakult. A nyugati demokratikus politika ellaposodása, az egyre szűkebb területre szorított szólásszabadság, a politikailag korrekt kánon rigorózus betartatása, a mind extrémebbé váló identitáspolitika erőltetése, a hagyományos értékek megtagadása, a tekintélypontok eltűnése nem csak a nyugati polgárokat bizonytalanítja el, de mintaadó képességünket is aláássa. Már nem úgy tekint ránk Ázsia, India vagy a Közel-Kelet, mint áhított és utánzandó célpontra, hanem mint egyfajta régészeti leletre. Mert egy olyan civilizáció képét mutatjuk fel a számukra, amelyik képtelenné vált a saját értékeinek vállalására, önbizalomhiányos, és ezért jövője igencsak bizonytalan!

Donald Trump 2016-os megválasztása és a britek Brexit melletti döntése a status quo végére figyelmeztették a világot és benne Európát. Három év telt el és egy újabb brit választásra volt szükség ahhoz, hogy az elit tudomásul vegye, hogy nem írhatja felül a többség döntését. Az USA szakértői, politikai irányító kasztja értékes időt fecsérel el arra, hogy visszamenőleg megnyerje a 2016-ban elvesztett választásokat. Közben olyan kiábrándító képet közvetít az amerikai politika és demokrácia állapotáról, hogy azt Hollywood, a Netflix és a szociális média együttes erőfeszítéseivel sem képes ellensúlyozni.

Európa tovább már el nem odázható döntések előtt áll. Stratégiai szolidaritásra van szüksége az energiaellátás és a katonai, védelmi képesség területén. Döntenie kell a határok védelméről, hogy Európa az európaiaké maradhasson. Nagyon sok mindenen kell változtatnia ahhoz, hogy ami fontos és értékes, továbbra is a miénk maradhasson. Mindenekelőtt azon a fennhéjázó elbizakodottságon kell túllépnie, ami ugyanúgy jellemzi brüsszeli intézményei egy részét, mint a kishitűség és a reményvesztettség. Jó, hogy az újonnan hivatalba lépő uniós vezetés 2050-nel és 2070-nel foglalkozik és klímasemlegessé akarja tenni földrészünket. Hogy a szén-dioxid kibocsátás megfékezése mindennél fontosabb-e, azt nem tudom. De egy dolog biztos: jó lenne azzal is foglalkozni, hogy mi legyen holnap, az új évben, az új évtizedben. Mert addig is sok még a teendőnk. Milyen tanulságot von le Brüsszel a Brexitből, hol kell és lehet változtatni? Milyen Uniót akarunk a 21. században? Az autóipar helyett mi lesz a húzóágazat Németországban, Franciaországban és nálunk?

Európának egyenrangú nemzetállamok szövetségeként lehet jövője. Túlbürokratizált, szakértők által uralt birodalomként halálra van ítélve. Mert Európa soha nem tűrte el az egyközpontból való irányítást. Ennek a földrésznek az adta az erejét, az biztosította a túlélését, hogy lakói, bár számtalan esetben harcoltak egymás ellen, de ki is tudtak egyezni, képesek voltak szövetségeket kötni, szót érteni egymással. Mindenki mindenkitől tanult, mindenkinek más volt az erőssége és másban volt gyenge, de együtt ötszáz éve a világ közepe. Itt a legjobb az élet, itt a legmagasabb az életszínvonal, a legváltozatosabb a kultúra.

Rajtunk múlik, hogy így is maradjon. Megőrizve megújulni. Ez a feladat vár ránk. De nem vár sokáig.