A legfelsőbb Bíróság 1997. január 16-án hirdetett ítélet a salgótarjáni vérengző¬ért perbe fogott karhatalmisták ügyében. Az ítélet, mely lényegében helyben hagyta az elsőfokú hatóság, a Fővárosi Bíróság két évvel korábbi ítéletét, megállapít¬ja, hogy az elkövetők az 1956. december 8-i salgótarjáni tüntetés során a békésen tiltakozó polgári lakosságra leadott sortűzzel tömeges, szándékos emberölést követtek el, mely a IV. genfi egyezmény 147. cikkelyében foglaltaknak megfelelően háborús bűntettnek minősül.

Az 1994 nyarán kezdődő és több mint két és fél évig tartó perben 12 vádlott bűnperét tárgyalta a bíróság. 1956. november 4. után valamennyien tagjai voltak a Nógrád megyei karhatalmi századnak, és 1957-ben „Munkás-Paraszt hatalomért˝ kormánykitüntetésben részesültek. Az úgynevezett „pufajkás egységeket˝ a pártszervek önként jelentkezőkből szervezték meg. Helyi szabadcsapatokként, különítményekként tevékenykedtek. Lőszert, fegyvert a szovjet hadseregtől kaptak, velük együtt járőröztek. A legfelsőbb vezetés, az úgynevezett katonai tanács, Úszta Gyula és Földes László irányításával 1956. december 4-i ülésén úgy határozott, hogy a tömeg-tüntetéseknek, ha kell erőszakkal, de véget kell vetni. Miután sem a rendőrségben, sem a honvédségben nem bíztak meg, úgy döntöttek, a karhatalomnak kell a szovjet hadsereggel együtt minden eszközt igénybe véve fellépnie. Elhatározták, hogy kihirdetik a statáriumot, és 6-tól kezdődően tüzelni fognak. „Gyorsan és kegyetlenül kell leszámolni velük˝ - adta ki az utasítást Úszta. A terveknek megfelelően december 6-án Budapesten, a Nyugatinál, lövettek először a tömegbe, itt öt fő vesztette életét. Ezt követte december 7-én Tatabányán hét halott, 8-án Salgótarjánban 46^7 halott, 86-89 sebesült, 9-én és 10-én Miskolcon nyolc halott, 11-12-én Egerben kilenc halott, számos sebesült, 22-én Tinnyén egy halott, Csepelen január 11-én két halott és sok sebesült.

Jól látható tehát; hogy a salgótarjáni sortűz nem volt elszigetelt esemény, hanem, annak az „akciósorozatnak˝ volt a része, melyre a politikai vezetés utasítást adott. Ilyen megtorló akciókra került sor ´56. október 25. és 29. között a szovjet hadsereg és a kommunista rendszer oldalán fellépő magyar fegyveres erők részéről, illetve a szovjet megszállást követően, november 15. és 1957 januárja között, a megszálló erők és a Kádár-kormány rendészeti szerveinek bevetésével. Mindkét időszak alatt, különösen pedig december hónapban, sortüzekkel, illetve tömegbe lövetéssel hajtottak végre mészárlásokat a békés polgári lakosság ellen.

A salgótarjáni sortűz

November 14-én szovjet pán¬célos egységek szállták meg Salgótarjánt. Vezetőjük, Salupin alezredes lett a város katonai parancsnoka. Egységei a helyi karhatalmistákkal együtt látták el a város rendfenntartási és egyéb karhatalmi feladatait. A pufajkások rendszeresen lövöldöztek, zaklatták a polgári lakosokat, rendezvényekre, kórházakba hatoltak be. Önkényes letartóztatásokat hajtottak végre, és az őrizetbe vetteket súlyosan bántalmazták. December 8-án letartóztatták Haday Rudolfot és Hargitay Lajost, megkínozták, majd az Ipoly folyóba lőtték őket. Ugyancsak december 8-ára virradóan vették őrizetbe a karhatalmisták, Andó István agitációs titkár közreműködésével, Gaál Lajost, a kisterenyei munkástanács egyik tagját és Viczián Tibor volt politikai elítéltet. A le¬tartóztatások híre futótűzként terjedt el a városban. Kora reggel egy ismeretlen személy körbetelefonálta a környékbeli üzemeket, bányákat, és felszólította őket, hogy a munkástanácstagok letartóztatására való tekintettel szüntessék be a munkát, és tüntessenek a rendőrség épülete előtt. Leállt a munka, és a sebtében összehívott munkásgyűlések tüntetésre hívták fel a dolgozókat. Az eseményekről a szovjet városparancsnokság is értesült, és megtette a „szükséges˝ intézkedéseket. A főkapitányság épületének két végéhez állítottak egy-egy tankot, ágyúval, géppuskával és két szakasz szovjet katonát, körülbelül 60 főt, és mintegy 40 karhatalmistát. Az ő feladatuk volt a mellékutcák lezárása. A helyszínt csapdává változtatták, hogy megakadályozzák a tüntetésen résztvevőket a távozásban.

A tüntetők reggel 9 órától folyamatosan érkeztek. Férfiak, nők, fiatalok és öregek, mintegy 4000 fő. A tömeg sűrű volt, fegyvertelen. A Himnuszt és a Szózatot énekelte. Követelték a letartóztatottak szabadon bocsátását, a szovjet csapatok eltávozását, a Kádár¬kormány lemondását. Körülbelül fél 12-kor Mrázik János karhatalmista rövid sorozatot eresztett a levegőbe. Erre Salupin alezredes tűzparancsot adott. Ezt két sortűz követte. A szovjet katonák gép¬pisztolyaikból megszakított, rövid sorozatokat adtak le. Tüzeltek a tank géppuskájából és golyószóróval az emeleti ablakokból is. ´Az első sorozat után a tömeg menekülni kezdett. A tárcserék után le¬adott második sortűz a földön fekvőket, illetve a menekülőket találta el. A helyszínen 27 személy halt meg. Kórházba szállítás után további 19. Összesen 46; 33 férfi, 11 nő, köztük egy terhes asszony, 2 fiúgyermek.

A több mint három évtizedig életben tartott hivatalos verziót a gyilkosok alig fél órával a tömeggyilkosságot követően elkészítették. E szerint fasiszták, horthysták és egyéb ellenforradalmárok a szemközti épületekből géppuskákkal, golyószórókkal tüzet nyitottak a szovjet csapatokra és a karhatalomra, és ők lőttek a tömegbe is. Ezzel szemben a bíróság tényként állapította meg, hogy a felvonulók fegyvertelenek voltak, és a decemberi tüntetések fegyveres leverése és a szovjet csapatoknak a karhatalommal együtt történő bevetése az idézett kormányszintű döntéseknek megfelelően történt.

A jogi indoklás

1990 és ´94 között a magyar országgyűlés három kísérletet tett, hogy olyan törvényeket alkosson meg, melyek keretében felelősségre vonhatóvá válnak az 1944-től 1990-ig terjedő időszak alatt elkövetett főbenjáró bűncselekménynek minősülő törvénysértések tettesei. A Zétényi-Takács-féle törvényjavaslatok egyik célja az volt, hogy a gyilkosság és szándékos emberölés büntethetőségének elévülése 1990. május 2-án kezdődjön újra. Az 1991. november 4-én elfogadott törvény megfogalmazása szerint a fenti időszakot megelőzően „az elévülés nyugodott˝, mert a hatalom által elkövetett legsúlyosabb bűncselekményeket a pártállam időszakában nem üldözték. Egy másik kísérlettel az Országgyűlés 1993. februárl6-án eljárásjogi megoldáshoz kívánt folyamodni. Eszerint elévülés címén az ügyészség nem tagadhatja meg és nem szüntetheti be a nyomozást. Az Országgyűlés határozatban állapította meg, hogy a magyar állam megsértette a jogegyenlőség elvét és bűnüldözési kötelezettségét, amikor az 1944 és 1990 között eltelt időszakban elkövetett súlyos bűncselekmények felderítését és megbüntetését politikai okokból elmulasztotta. A köztársasági elnök az igazságtételi törvényeket nem írta alá, az Alkotmánybíróság pedig a „nullum crimen sine lege˝ jogelvre hivatkozva, visszaható hatályúnak és ezért alkotmányellenesnek minősítette őket. Ugyanakkor az ugyancsak 1993. február 16-án elfogadott, az 1956-os forradalommal kapcsolatos törvényt, melynek aláírását a köztársasági elnök ugyancsak megtagadta, az Alkotmánybíróság lényegében elfogadta. Ez az 1993. évi XV. törvény nemzetközi jogi alapon biztosítja a felelősség¬re vonást. Az 1945 után teljesen megújult nemzetközi jog ugyanis a II. világháború vége óta büntetni rendeli azokat, akik a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek ellen vétenek. A háborús és emberiségellenes bűncselekmények elévülhetetlenségének biztosítása, üldözése és megbüntetése tehát az alapvető emberi jogok védelmét szolgálja. A nemzetközi büntetőjog tekintet nélkül a belső jogra, mindenhol és mindenkor alkalmazható. Hiszen a nemzetközi büntetőjog hatálya alá eső bűncselekményeket általában azok az államok vagy kormányok követik el, amelyek belső joga vagy joggyakorlata elkövetésüket lehetővé teszi, esetenként elrendeli, az elkövetők felelősségre vonását pedig a fentiek miatt akadályozza. Miután tehát a bűncselekmények elkövetésének időpontjában már érvényben voltak azok a nemzetközi jogi rendelkezések, melyek a fenti cselekményeket tiltották és azok büntethetőségét kimondták, nem beszélhetünk sem visszaható érvényű büntetésről, sem a nullum crimen, nulla poena sine lege (nincs bűn és büntetés törvény nélkül) meglétéről. Ezért az 1945-ös nürnbergi statútumok, az 1949-es, a polgári lakosság háború idején való védelmére vonatkozó genfi, illetve az 1950-es római megállapodás és az 1968-as New York-i, a háborús és emberellenes bűntettek elévülésének kizárásáról rendelkező egyezmények szerinti az 1956-os forradalom alatti és azt követő bűncselekmények büntethetőek. A bíróság megállapította, hogy Magyarországon 1956. október 23-tól legalább 1957 márciusáig mind a háború, mind a megszállás és a belső fegyveres konfliktus ismérvei jelen voltak. A salgótarjáni tüntetésen részt vevők semmiféle ellenségeskedésben, harci cselekményben nem vettek részt. Azok tehát, akik akár a megszálló szovjet csapatok tagjaiként, akár a megszállók segélycsapataiként a fegyvertelen tömeg lemészárlásában tettesként, parancskiadóként, felbujtóként vagy bűnpártolóként közreműködtek, emberiségellenes bűncselekményt követtek el. A parancsteljesítésre való hivatkozás sem zárhatja ki a büntethetőséget, hiszen az akkor érvényes szabályzat is leszögezte, hogy népellenes parancsot nem szabad teljesíteni. Az ´56-57-es sortüzek tervezői és végrehajtói esetében súlyosbító körülményként értékelte a bíróság, hogy idegen megszállók kiszolgálóiként honfitársaik életére törtek. Az ítélet megállapította: az ´56-os vérontásokért felelős, életben lévő politikai és katonai vezetők ellen az ügyészség nem kezdeményezett törvényes felelősségre vonást. Ehelyett közembereket ültettek a vádlottak padjára. A bíró leszögezte: „Tisztában kell lennünk azzal, hogy közel négy évtized után, hogy mind az elmúlt, mind a jelenlegi politikai rendszer hosszú időn át minden törvényes felelősségre vonást lehetetlenné tett, megakadályozott, megnehezített, illetve időt húzva elhalasztott, a büntetésnek ma már csak szimbolikus jelentősége lehet.˝

A szimbolikus jelentőség

Az igazságtételről vallott nézetek a rendszerváltoztatás hajnalán többé-kevésbé egységes magyar értelmiséget véglegesen kettészakították. Az ellenzéki kerek¬asztal időszakában az újonnan alakult pártok még egységesen léptek fel a politikai és gazdasági hatalom döntő pozícióit kézben tartó állampárti elit tagjaival szemben. Az igazságtétel napirendre kerülésekor azonban az úgynevezett demokratikus ellenzéket tömörítő politikai erő, a SZDSZ morális és intellektuális tekintélyével egyaránt a szocialisták hatalomátmentő törekvései mellett kötelezte el magát. Az SZDSZ és a holdudvarába tartozó véleményformáló értelmiség egyhangúlag a történelmi igazságtétel ellen fordult. A tét óriási volt. Nem kevesebbről volt szó, mint arról, ki mit tart vállalhatónak az elmúlt évtizedek történéseiből, ki mit tart folytathatónak, sőt folytatandónak, vagyis, ki milyen Magyarországot akar. A szocialista-szabad demokrata dominanciája közszolgálati médiumokban a pártállam időszakában elkövetett főbenjáró bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonását igenlő vélemény gyakorlatilag nem hangzott el. A diktatúra alatt elkövetett legsúlyosabb bűncselekményeket elítélni és büntetni, de legalábbis leleplezni szándékozók és ellenzőik érvei a parlamenti vitákban csaptak össze. Az igazságtételi törvénykezést ellenzők; az 1956-os forradalomban halálra ítélt ás ezért hitelesnek számító Mécs Imrét (SZDSZ), az ugyancsak ´56-os Halda Alizt (SZDSZ), illetve Nagy Attilát (MSZP) és az ellenzéki értelmiség olyan tekintélyesnek számító tagjait vonultatták fel, mint Haraszti Miklós vagy Tamás Gáspár Miklós. A gyilkosok és hazaárulók elszámoltatásával szemben felsorakoztatott indokaik közül a legfontosabbak azok voltak, hogy az elítélendő bűnösök már idős emberek (Mécs). Feljelentési hullám fog megindulni, mert a magyarok között sok a „notórius feljelentő˝ (Halda). Magyarország történetében túl sok a vétek, és még több a jó akarattal kikövezett tévút, ezért nincs mit számon kérni (Vitányi, MSZP).

A nyilvános vita

Alapvetően a fenti érveket ismételte Pető Iván is abban a hírhedtté vált televíziós vitában, melyben Kónya Imrével szemben lépett fel. A média és az általuk formált kép Pető Ivánt kiáltotta ki a szópárbaj győztesének, egyaránt elmarasztalva a megjelent közönséget és az általuk vesztesnek nyilvánított Kónya Imrét. Az elfogulatlan néző azonban (akkor és a vitát újranézve ma is) Pető zavart viselkedésén, a mások által szájába adott érvek meggyőződés nélküli képviseletén és politikusi ars poétikájának cinikus megnyilvánulásain döbbent meg. E vitában vált először nyilvánvalóvá az SZDSZ erkölcsi talajvesztése. Itt dőlt el a szocialistákkal való közös menete¬lés, a charta, a közös kormányzás, az együtt tocsikolás.

Pető a televízió által kétszer is közvetített vitában arra is hivatkozott, hogy a gyilkosok csak parancsot teljesítettek, hogy az akkor érvényben levő jog alapján nem minősült bűnnek, amit elkövettek. Bizonyos idő elmúltával a tények és a normák annyira megváltoznak, hogy nem lehet igazságot szolgáltatni - mondta. Kifejtette azt is, hogy nincs olyan illúziója, hogy a világot igazságossá lehet tenni. Nem gondolja, hogy a jog és az igazságosság egymást feltételező fogalmak. Úgy ítélte meg, hogy a demokrácia és a történelmi igazságtételre törekvés egymást kizáró politikai célok. Demokratikus országokban - érvelt - nem létezik utólagos igazságtétel. Egyik percben azért aggódott, hogy a megalkotandó törvények alapján csak nagyon kevés elkövető felelősségre vonása biztosítható, maximum 100 személy, ami azért nem kielégítő; mert a többiek felmentve érezhetik magukat, a másik percben viszont azt állította, hogy nem lesz megállás, és az országot elborítja a bosszúért lihegés. Ezért is használta következetesen az elszámolás helyett a leszámolás kifejezést. Amikor egy néző az SZDSZ igazságtételt szorgalmazó választási ígéretét kérte számon, kijelentette, hogy az csak kormányra kerülésük esetén lett volna aktuális. Nem lehetett kellemes a történész értelmiségiből politikussá vált Petőnek a fent felsoroltak képviselete. Miért vállalta a politikusi szerepet, cserélte fel történészi pályáját a politikuséval, ha meg volt győződve, hogy igazságos, igazságosabb világra törekedni illuzórikus, az igazságosság és jog nem kell, hogy fedjék egymást?

A kiegyezés

A történelmi igazságtétellel szemben felhozott érveket a Magyar Köztársaság bírósága a salgótarjáni per kapcsán pontról pontra megcáfolta. Ítéletében kimondta, hogy a parancsra, az idős korra, az emlékezet elhalványulására való hivatkozások nem akadályozhatják meg az igazság kiderítését. Az elmúlt évek cáfolták a feljelentések és denunciálások feltartóztathatatlan áradatából való félelmek jogosságát is. És bár mind a köztársasági elnök, mind pártja az igazságtételi törvényekkel és a főbenjáró bűncselekmények elkövetőinek bíróság elé állításával szemben az előző ciklusban olyan parlamenti vizsgálóbizottság felállítását szorgalmazta, mely megnevezné és ezáltal megbélyegezné a gyilkosokat és hazaárulókat, mára kiderült, hogy ez az ígéretük kormányra kerülésük dacára sem vált „aktuálissá˝. Szomorú, hogy az SZDSZ frontvonalában álló egykori ellenzékiek, a demokratikus viszonyok közé nem tudtak egykor fontosnak tartott értékeikből semmit átmenteni. Alárendelték magukat azoknak a párttá alakulásukkor hozzájuk csapódott „régi motorosoknak˝, akik közül többen még a Rákosi-korszak politikai módszerein iskolázódtak, ifjúságuk, kapcsolataik a kommunista értékekhez kötötték és kötik őket. Nekik volt fontos, hogy a rendszerváltás ne váljon morális értelemben is cezúrává. Nekik, és nem a Kádár-kor¬szak karakán ellenzékiéiből egy rövid időre SZDSZ-es politikussá válóknak állt érdekükben, hogy összemossák- a gyilkost az áldozatával; és hogy a magyar népet újabb kollektív bűnbe esésben marasztalják el. Ez a nép ugyanis alighogy a fasizmus bűnébe esett, újra megfertőződött, ezúttal a kommunizmussal. Ha ugyanis a pártállami diktatúra alatt mindenki megpörkölődött, „egy egész nép járomba dugta a fejét˝, nincs értelme az egyén felelősségét firtatni. Különben is „nálunk túl sok a vétek˝, és akik esetleg elkövettek valamit, azok is csak „jóakaratból kikövezett tévúton˝ jártak, vagy ha úgy jobban tetszik, parancsot teljesítettek (például az FM tetején, amikor a Kossuth téri tömegbe lőttek, vagy Mindszenty hercegprímás ellen uszítottak a Szabad Nép vezércikkeiben vagy amikor agyonverték az őrizeteseket az ÁVO-n stb.), és ma már „csak szánalmas, idős emberek˝.

Dr. Strausz János, a salgótarjáni pufajkások ügyében ítélkező bíró egy interjújában a következőket mondja: „Az emberiségellenes bűncselekmények nem évülhetnek el soha, az igazságtételt évtizedek¬kel később ugyanúgy el kell végez¬ni, mint közvetlenül az elkövetésük után. Éppen amikor a salgótarjáni ügyet tárgyaltam, akkor folyt Paul Touvier, a lyoni Gestapo volt helyettes vezetőjének pere Franciaországban. Kilencvenéves volt, hét gyilkossággal vádolták, életfogytiglant kapott. Kinek jutott volna eszébe elévülésre hivatkozni vagy a gyilkos életkorára
Az igazságtétel elmaradásáért súlyos árat fizetett és fizet az egész magyar társadalom. A jogkövető magatartás hiánya, a morális értékek devalválódása, a személyes felelősségvállalás relativizálódása a polgári demokratikus rendszer alapjait ássa alá. Ebben kiemelten nagy a felelőssége a véleményformáló értelmiségnek. Azon, hogy a diktatúra alatt korrumpálódottak nem voltak érdekeltek abban, hogy a rendszerváltozás igazi cezúrává váljon a magyar közéletben, nincs min csodálkozni. Annál meglepőbb volt azonban, hogy a rendszerváltoztatás motorjának tartott és a pártállami rendszerrel nyílt konfrontációt vállaló, úgynevezett demokratikus ellenzék nyújtott mentőövet a diktatúra képviselőinek pozícióik átmentéséhez. A demokratikus ellenzék pártja, a magát liberálisnak tartó SZDSZ ezzel a liberalizmus legalapvetőbb elvéhez lett hűtlen, ahhoz, hogy az egyén jogi és erkölcsi felelősséggel tartozik cselekedeteiért. Az általuk megsegített szocialisták, a 45 év alatt vérrel és könnyel, kényszerrel és terrorral, korbáccsal és kockacukorral megszerzett pozícióikat megtartva, és a rendszerváltoztatás során rendezett szabad rablás révén jelentős újakat is begyűjtve megőrizték irányító szerepüket. Így váltak a rendszerváltozás nyertesévé azok, akik a pártállam legfőbb haszonélvezői voltak. Mindez visszamenőleg is igazolta számukra mindazt, amit az elmúlt évtizedek alatt tettek. Hogy néha egyesek közülük a tömegbe lőttek, hogy egyesek közülük feljelentettek egy pár embert, hogy éjjel-nappal hazudtak, hogy emberek életét, karrierjét, családját tették tönkre, mindez ma már nem számít. Demokrácia van, most más a kifizetődő, most nem gyilkolnak. Lopnak. Oda jutottunk, hogy a szocialisták és egykori ellenfeleik, a „kemény mag˝, a volt demokratikus ellenzék, együtt lopják a közpénzt. Persze a szocialistáknak nagyobb a rutinjuk. De a néző újra a zavarodott Petőt láthatta a tévé képernyőjén, amint azt magyarázza, hogy nem tudja, mit jelent az a kifejezés, hogy „kampányfőnök˝, nem tudja értelmezni azt, hogy az „SZDSZ-hez közel álló˝, és nem tudja, milyen cégek vannak bejegyezve az irányítása alatt álló párt székházába. A szocialisták tocsikoló főpénztárnoka viszont szemrebbenés nélkül ülte végig a legújabb MSZP-kongresszust, mintha mi sem történt volna. Nem is történt semmi. Csak annyi, hogy az értelmiség legnagyobb részének ma már nincs erkölcsi alapja fellépni a mindent aláásó és ellepő korrupció, erkölcsi züllés el¬len. Olyan közéletben ugyanis, ahol nincs következménye a főbenjáró bűnöknek, nem tudják megkülönböztetni a gyilkost az áldozatától, nincs következménye annak, ha valaki hazaáruló, ha gyilkosságra bujtogat szóban és írásban, akkor ott lopni sem nagy bűn. Hát még hazudni.

Közben a szociálliberális nász idején úgy kellene ´56 mártírjaira emlékeznünk, hogy a hóhéroknak még csak pironkodniuk se kelljen.

Pedig a második világháborút követő politikai igazságszolgáltatás, az 196l-es Eichmann-per jelentőségét a demokratikus ellenzék egyik prominense, az SZDSZ-ben szinte egyedül máig kitartó Kőszeg Ferenc méltatta az 199l-es parlamenti vitában:

„Az, hogy a nürnbergi ítélkezés megtörtént, hogy az Eichmann-per megtörtént, hogy számos háborús bűnös perére sor került és jogállami keretek között került sor, tette lehetővé azt, hogy a náci bűncselekmények ne bagatellizálódjanak el, hogy az emberiség számára ezek ma, is mint legszörnyűbb és leginkább megbocsáthatatlan bűncselekmények jelenjenek meg. Ha ez a büntetőjogi felelősségre vonás nem lett volna, ma sokkal relatívabban ítélnénk meg olyan dolgokat, mint Auschwitz, mint mindazt, ami a második világháború alatt történt.˝

Ugyancsak Kőszeget idézve, de 1997-ből:

„(az SZDSZ az igazságtétel kérdésének napirendre kerülésekor) sommásan elutasította azt is, hogy a foglyaikat saját kezűleg halálra kínzó egykori ÁVH-s tisztek a bíróság elé kerüljenek. Nem az a baj ezzel, hogy néhány tucat kiöregedett ÁVH-s megúszta a tárgyalást, hanem hogy a felelősségre vonás elmaradása hozzájárult ahhoz, hogy a kommunizmus nevében elkövetett emberiségellenes bűntettek elanekdotázható emlékké szelídüljenek, ellentétben a náci bűntettekkel, amelyektől - joggal - máig borzad a világ.˝

Igen, ez történt. Tudták, merték, és ezt tették.

A szerző történész
Schmidt Mária