A Harvardról jött tanácsok alapján folytatódott a kommunizmus pusztítása

Vajon az Amerikai Egyesült Államok szándékosan tette tönkre Oroszország gazdaságát? – merül fel sok oroszban a kérdés – állítja Janine R. Wedel fenti című tanulmányában, amelyet a rangos amerikai folyóirat, a The National Interest publikált tavaszi számában. Wedel, a pittsburghi egyetem Ridgway kutatási központjának vezetője antropológiát és kelet-európai történelmet tanult az Indiana Egyetemen, Bloomingtonban. 1998-ban könyve jelent meg a Kelet-Európának szánt segélyezésekről. Szennyezett tranzakciók című cikkében új politológiai fogalmat vezetett be, a „tranzakciózók”-ét. Wedel tranzakciózóknak nevezi azt a kis létszámú, informális csoportot, amely úgy működik együtt a közös haszon reményében, hogy közben hivatalosan különböző érdekelt feleket képvisel. Például, amikor a Szovjetunió 1991-ben összeomlott, a Harvard egyetem híres professzorai – Jeffry Sachs, Andrei Schleifer, Anders Aslund – és munkatársaik egy Moszkva környéki dácsában megbeszélést tartottak, amelyen az orosz felet Jegor Gaidar és Anatolij Csu-bajsz képviselték. Arról beszélgettek, hogy ha az oroszországi gazdasági reformok Sachsék tanácsait és elképzeléseit követik, akkor a Harvard Institute for International Development (Nemzetközi Fejlesztési Intézet, HNFI) a tanácsadás mellett a nyugati pénzek megszerzésében is segítségükre lesz. A Clinton-kormányzatban jó kapcsolatokkal rendelkező harvardisták az USA pénzügyminisztériumához fűződő kapcsolataik révén elérték, hogy a külföldi segélyek folyósításával kapcsolatos előírásokat a kormányzat a lehető legnagyvonalúbban kezelje. Végül a HNIF felügyelte az USA kormányának az orosz gazdaság segélyezésére szánt szinte teljes portfolióját, mintegy 350 millió dollárt. Az USA számvevőszékének vizsgálata szerint „ténylegesen a HNIF ellenőrizte az USA segélyprogramját”. A HNIF Oroszországban kizárólag Anatolij Csubajsszal és az őt körülvevő csoporttal, a Csubajsz klánnal állt kapcsolatban. 1993 közepére a Harvard–Csubajsz-csapat olyan rendkívüli befolyással rendelkező informális tranzakciózó erővé vált, amely nagymértékben meghatározta az USA által folyósított gazdasági segély felhasználását, és ezzel befolyása alá vonta a Nyugat-Oroszországgal szemben folytatott gazdaságpolitikáját. A Harvard–Csubajsz-csoport fontos támaszra lelt a Világbank fő közgazdászában, Lawrence Sum-mersben, aki korábban szintén a Harvardon dolgozott és Andrei Schleifernek, a HNIF Oroszország programvezetőjének régi kollégája volt. Summers később kormányzati szerepet vállalt, az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának helyettes államtitkára, majd minisztere lett.Csubajsz Oroszország „fiatal reformere” páratlan befolyásra tett szert azáltal, hogy ellenőrzése alatt tartotta a Nyugatról befolyó pénzeket. Ez volt az alapja a Csubajsz klán hatalmának és befolyásának.A tranzakciózók számára a legkényelmesebb és legegyszerűbb eljárás az volt, ha az orosz kormányzatot elnöki rendeletekkel működtették. „Ha szükségünk volt egy rendeletre, Csubajsz meg tudta kerülni a bürokráciát” – dicsekedett Walter Coles, az USAID privatizációs segélyprogramjának egyik vezetője. Végül maguk a harvardisták szövegezték meg a kiadandó elnöki rendeleteket.A tranzakciózók egy sor segélyosztással foglalkozó magánszervezetet is ellenőrzésük alatt tartottak. Ezek közül a legfontosabb az Orosz Privatizációs Központ volt, amelyet szintén elnöki rendelettel hívtak életre. Az OPK egyik vezetője, aki természetesen a Csubajsz klánhoz tartozott, azt állítja, hogy vezetése alatt a központ mintegy négymilliárd dollár nyugati forrás felett rendelkezett. Azért diszponálhatott a segélypénzek felett, mert a Csubajsz klánhoz tartozó tranzaktorok irányítása alatt állt, és a klánhoz tartozó tranzaktorok fontos kulcspozíciókat töltöttek be az orosz kormányban is. Ezért folytathatott az orosz állam nevében tárgyalásokat olyan nemzetközi pénzügyi szervezetekkel, amelyek különben nem állnak szóba magánvállalkozásokkal. Ezért fordulhatott elő, hogy az orosz privatizációs döntéseket az OPK vezérigazgatója és a Harvard moszkvai megbízottja, Hay együtt látta el kézjegyével.Hogy mit ért Wedel a fenti fogalmon, azt Jonathan Hay példájával világította meg. Hay egyszerre lépett fel oroszként és amerikaiként. Ő volt a Harvard fő képviselője Oroszországban, miközben a Csubajsz klán megbízásából esetenként oroszként is fellépett. Hay megbízatása arra is kiterjedt, hogy az orosz kormány privatizációs döntéseit megvétózza vagy engedélyezze. Wedel szerint Jeffrey Sachs, a Harvard Intézet vezetője (1995–99) 1992-ben, amikor Oroszország az IMF-fel tárgyalt, munkatársaival együtt az orosz oldalon ült, mint tanácsadó. Közben – titokban – írásos beadványokat készítettek az IMF tárgyalódelegációja számára is. Ugyancsak „kaméleonidentitású” volt Anders Aslund, az egykori moszkvai svéd követ, Gajdar és Sachs közeli munkatársa. Aslund nemritkán egyszerre képviselt svéd, amerikai és orosz érdekeket, mindeközben – többek szerint – jelentős befektetésekkel rendelkezik Oroszországban.1997-ben az USA kormánya felfüggesztette az utolsó 14 millió dollár folyósítását a HNIF számára, mert felmerült a gyanú, hogy az oroszországi program két vezetője, Hay és Schleifer visszaélt beosztásával, és bennfentes információk révén szerzett hasznot különböző befektetésekből. Mindkettőjük ellen bűnvádi eljárás folyik. A HNIF tevékenységét is beszüntették.1999 nyarán Csubajsz elismerte, hogy ő „navigálta” az IMF 4,8 milliárd dolláros részletének felhasználását 1998 júliusában. Érthető, hogy klánja irányította egy időn keresztül az orosz birodalmat. Schleifer 1995-ben, a Harvard kiadásában megjelentetett könyvében azt írja: „A segély nem azzal segíti a reformot, hogy közvetlenül befolyásolja a gazdaságot, ahhoz túl jelentéktelen az összeg, hanem azzal, hogy támogatja a reformereket politikai harcukban.” Hasonlóan vélekedik Richard L. Morningstar követ is, aki az USA segélyprogramjának koordinátoraként dolgozott Oroszországban. „Pár száz millió dollárral nem lehet megváltoztatni Oroszországot, de hatékony segítséget lehet adni Csubajsznak.” Ami Wedel szerint nem más, mint annak beismerése, hogy közvetlenül beavatkoztak Oroszország politikai életébe. Az USA még akkor is támogatta Csubajszot, amikor Jelcin 1996 januárjában felmentette miniszterelnök-helyettesi beosztásából. Ettől kezdve a Harvard fizetési listájára került.Oroszország egy klánok által uralt állammá vált. Olyan állammá, amelyet fél tucat illegitim csoport kerített hatalmába, és amelyet a mindent behálózó korrupció mozgat – állítja Wedel.Az egész történet legfontosabb tanulsága az, ahogyan a XXI. század küszöbén a nemzetközi ügyek intéződnek – véli Wedel. A globalizáció feltartóztathatatlan terjedése egyre inkább eljelentékteleníti a tranzakciókban részt vevők nemzeti hovatartozását. Kialakul egy olyan globális elit, amely már nem úgy tekint magára, mint amerikaira, brazilra, olaszra vagy magyarra, hanem mint egy előkelő és felettébb mozgékony multinacionális elitklub tagjára. Ennek a klubnak a normái és szokásai még nem alakultak ki, még nincsenek írott vagy íratlan játékszabályai. A tagok életérzése, stílusa és értékrendje azonban sokszor több rokonvonást árul el, mint ami honfitársaikkal fűzi őket össze. A legfőbb ellentmondás abban rejlik, hogy ez a globális elit ma még nemzetállamokból építkező világban tevékenykedik. A jog és a szereplők felhatalmazása egyaránt nemzetállamfüggő. A tranzaktor-szereplőknél azonban, akikről fentebb írtunk, a nemzetállami identitás nem számít. A tranzaktorok nem is rendelkeznek nemzetállami, vagy más szóval, hivatalos felhatalmazással. Cégük, intézményük stb., vagyis saját maguk és klubjuk érdekeit képviselik. Mi köze mindennek a képviseleti demokráciához? – kérdezi végül aggódva Wedel.Tanulmányára több válasz, illetve hozzászólás is érkezett. Többek között Jeffrey D. Sachstól, a Harvard részéről. Anders Aslundtól, aki jelenleg a Carnegie Endowment for International Peace (befolyásos liberális szervezet) munkatársa. Aslund szerint a HNIF-en alig egy százaléka folyt keresztül az Oroszországnak folyósított segélyeknek. Szerinte Oroszország mindig is a hazugságok országa volt, az is maradt, ezért azzal, amit az oroszok mondanak, nincs értelme foglalkozni.Peter Reddaway, a George Washington Egyetem politológusprofesszora szerint, ami a sokkterápia nevében Jelcin Oroszországában történt, az a társadalom erőszakos átalakításának neobolsevista módszerű, pimasz és arrogáns példája. Aki csak egy kicsit is elismerte Oroszországot, tudta, hogy politikai képtelenség a kora kilencvenes évek orosz viszonyait sokkterápiával kezelni. Oroszország ugyanis nem Észtország vagy Lengyelország. A tragédiát csak növelte, hogy 1994-ben, amikor már teljesen nyilvánvaló volt a csőd, vagyis hogy a „reformok” nem váltak be, az IMF, a G7-ek, Sachs, Aslund és a többiek további négy hosszú éven keresztül nyomást gyakoroltak Jelcinre a „reformok” folytatása érdekében. Az eljárás a következő volt: a Nyugat kölcsönöket ajánlott abban az esetben, ha a Kreml megkísérli lenyomni az inflációt, csökkenti a költségvetési hiányt, privatizálja iparát, Anatolij Csubajszt bízza meg a gazdaság irányításával, megkerüli a parlamentet, elnöki rendeletekkel kormányoz stb. Mindezek az intézkedések azonban nemcsak hogy nem voltak képesek stabilizálni a rubelt, de megalázó függésbe hozták az orosz gazdaságot a Nyugattól, miközben a tőke kimenekült, a bűnözés sosem tapasztalt méreteket öltött, a korrupció mindent behálózott, az állam tekintélye szétmorzsolódott, a szociális juttatások minden maradéka felszívódott. Mindezek következtében olyan éles Amerika-ellenesség itatja át ma már az orosz társadalmat, mint soha. A társadalom jelentős része meg van győződve arról, hogy az USA és a Nyugat szándékosan gyöngítette meg ennyire Oroszországot, azért, hogy kiszipolyozhassa és megalázhassa. Reddaway szerint mindezek következtében az orosz problémával hosszú távon együtt kell majd élnünk.Michael Hudson, az Institute for the Study of Long-term Economic Trends (a Hosszú Távú Gazdasági Trendeket Kutató Intézet) elnöke szerint a tranzaktoroknak az volt a feladatuk, hogy a kockázatot minimalizálni akaró intézményi befektetőket meggyőzzék arról, hogy bennfentesek, és befolyásuk alatt tartják a folyamatokat. Az volt az érdekük, hogy a hatalmas orosz vállalatok néhány korrupt kézbe menjenek át. Úgy számoltak, hogy ha néhány bennfentes orosz meg tudja szerezni az orosz olajmezőket egy-, illetve kétcentes áron, akkor idővel meg lehet tőlük venni majd dupla vagy tripla áron. Az orosz tulajdonosok megtöbbszörözik pénzüket, a nagy intézményi befektetők pedig fillérekért szerzik meg Oroszország fantasztikus nyersanyagkészletét, ingatlanjait, vagyis földjét. A nagybefektetők voltak azok, akik nyomást gyakoroltak az USA kormányára a Csubajsz–Harvard módszer érdekében. A Wall Street-i befektetési bankárok érdeke ugyanis az volt, hogy az orosz vagyon néhány család kezébe menjen át, hogy rajtuk keresztül könnyen tudjanak pozíciókat szerezni. A legnagyobb amerikai befektetők és az orosz klánok közötti együttműködésnek ez volt az alapja. Ők segítették az orosz kleptokrácia tagjait ahhoz, hogy vagyonukat Ciprusra, Svájcba vagy egyéb off-shore bankközpontokba menekítsék. Hudson szerint egyetlen céljuk az volt, hogy a lehető leggyorsabban gazdagodjanak meg Oroszországból.Steven Rosenfielde, az észak-karolinai egyetem (Chapel Hill) közgazdászprofesszora emlékeztet arra, hogy Satalin, Gorbacsov egyik tanácsadója, 1991-ben, a Duke Egyetemen tartott előadásában azt mondta: „Nem az számított, hogy az átalakulás ötszáz napot vagy ötszáz évet vesz igénybe. A lényeg az volt, hogy megsemmisítsük a kommunizmust. A lényeg az volt, hogy még a teljes káosz beköszönte előtt bevezetésre kerüljenek és kiépüljenek a jogi és piaci keretek.” Rosenfielde szerint sokkal nagyobb baj, hogy Jelcin olyan rendszert tart életben, amely a kontraproduktív elit kiváltságait konzerválja. Az a gazdasági modell, amely mára kialalkult, Rosenfielde-t Hjalmar Schacht-nak, Hitler sztárközgazdászának rendszerére emlékezteti. Az államosított gazdaság piacosított változatára.A lényeg azonban az, hogy senki nem tudja, milyen az a biztosan sikerrel alkalmazható recept, amellyel az állami tulaj-donon alapuló gazdaságot jól működő piacgazdasággá lehet alakítani.

Schmidt Mária