Schmidt Mária

Schmidt Mária: A rendszerváltoztatás nem volt kudarc

Húsz évvel a rendszerváltoztatás után a társadalom jelentős része bizalmatlan az állammal, a jogszolgáltatással és a politikai elittel szemben. Általános az a vélekedés, hogy ez az uralmon lévő elit immorális, korrupt és mindennek a tetejében nem jól vezeti az országot. Mindezek ellenére a magyar rendszerváltoztatás nem tekinthető kudarcnak. A demokrácia politikai intézményei kiépültek. Az állami tulajdont felváltotta a magántulajdon. A politikai elit gyenge teljesítménye ellenére az ország húsz év alatt sokat gyarapodott.

„Szabadság, jólét nem jár csak annak,
ki naponta megküzd érte.” (Goethe: Faust)

1990-ben beleszédültünk a szabadságba és a függetlenségbe, a piacgazdaságba, vagyis a demokráciába és a kapitalizmusba. Hamar jött a kiábrándulás.  A szocializmus összeomlott, a gazdaság romokban hevert. Az új magyar demokrácia 21 milliárd dolláros külföldi adósságot, mindössze 600 millió dolláros valutatartalékot, gyorsuló inflációt, és tetemes államadósságot örökölt. Közmegegyezés volt arról, hogy magántulajdonon alapuló piacgazdaságra van szükség. A rendszerváltó elit tisztában volt vele, hogy olyan mértékű privatizálással, ami egy egész nemzetgazdaságot érint, még sehol sem próbálkoztak, mégis úgy döntött, a magyar történelmi tradícióknak megfelelő halogató, kiváró attitűddel szakítva, haladéktalanul nekilát a köztulajdon magántulajdonná változtatásához.  Arról azonban nemhogy közmegegyezés nem volt, de igen csak kevés szó esett, kik és hogyan legyenek az új tulajdonosok.

A többi volt szocialista országgal ellentétben, a magyar alkotmánybíróság nem engedélyezte a reprivatizációt.  Voltak ugyan kárpótlási törekvések, és mindenfajta leleményes pótmegoldással is kísérleteztek, mint pl. kárpótlási jegyek, elsőbbségi részvények stb., a lényeg azonban az volt, hogy a tulajdonuktól megfosztottak nem kapták vissza a vagyonukat.  Az állami tulajdon magántulajdonba juttatásánál végül is két lehetőség között lehetett választani. Megszereznek-e mindent a tőkeerős külföldi befektetők, vagy jut a tűz közelében lévő elit tagjainak is. A dolog természetéből következett, hogy miután ez a folyamat még az első szabad választásokat megelőzően, 1987 nyarán, a gazdasági társaságokról szóló törvény elfogadásával, az un. spontán privatizáció keretében beindult, a húsos fazekakat a kommunista vezetőréteg ülte körül. Elvtársak voltak, tőkések lettek.


Az új magyar demokrácia intézményrendszere egy az állampárt és formálódó ellenzéke közötti alkufolyamat eredményeként jött létre, amit tárgyalásos rendszerváltoztatásnak neveztünk el. A többpártrendszeren alapuló demokratikus piacgazdaság feltételeit egy ideiglenesnek szánt alkotmánnyal és az első szabad kormány megalakulása előtt hivatalba lépő Alkotmánybírósággal biztosították be.  Valójában forradalmi átalakulás történt. Még akkor is, ha az Alkotmánybíróság nemcsak a reprivatizációt akadályozta meg, hanem azt is, hogy azok, akik a kommunista rendszerben főbenjáró bűnöket követtek el, büntethetőek legyenek.  Az alkotmánybíróság akkori elnökeként Sólyom László, jelenlegi köztársasági elnök hozta ezzel az új rendszert morálisan lehetetlen helyzetbe.

Magyarországon tehát a kommunista rendszer összeomlását nem követte elitváltás, és úgy a reprivatizáció, mint az igazságtétel elmaradt. Nem tisztította meg a közéletet átvilágítás, nem lelepleződtek le a belső elhárításnak dolgozó ügynökök.  A diktatúra elitje kapcsolati tőkéjét a privatizáció haszonélvezőjeként pénztőkévé konvertálta. Gazdasági hatalmának birtokában pedig maradéktalanul visszaszerezte a politikai hatalmat is, amit néhány évig – 1990-1994 illetve 1998-2002 között nélkülözni kényszerült. Mindennek következtében a gazdasági és politikai elit nagyrészt átfedi egymást, hálózati működésük pedig a korrupció melegágya. Ma már az elit egyes tagjai nem érik be 10-20%-os felárral, több száz százalékkal dolgoznak. A kommunista múlt él tovább abban, ahogy a magánérdek (gazdaság) és az államérdek (politika) összefonódik és a közérdeket egyre jobban háttérbe szorítja.

 

Mivel a gazdaságot és a politikát maffiakapcsolatokra emlékeztető szálakkal fűzi egybe az elit, megrendült a társadalom bizalma az államban, a jogszolgáltatásban és a politikai osztályban. Ezt a hitelességi deficitet a politikai elit kíméletlen és gátlástalan erőszakkal, a választópolgárok folyamatos megtévesztésével, a színfalak előtt rendezett állandó látványcirkusszal próbálja helyettesíteni. Általános a vélekedés, hogy a magyar elit immorális, korrupt, és mindennek a tetejében nem jól vezeti az országot. Az is növeli a gondokat, hogy egyre több jel mutat arra: a fiatalabb korosztályok is ezt a mintát tették magukévá.

Egyetlen rendszerváltoztatás sem jelentheti, hogy a társadalom le- vagy felcserélhető lenne. A teljes elitet csak a kommunista diktatúra távolította el 1945 után, a kollektív bűnösség elvére alapozva és diktatórikus eszközöket alkalmazva. Békés rendszerváltoztatás esetén is szükséges lett volna azonban arra, hogy a kommunista diktatúra elitjének legexponáltabb képviselőit az új, demokratikus Magyarország felelősségre vonja. Olyanokat, akik ártatlan emberek életét oltották ki, kínzásokban, megaláztatásokban vettek részt, vagyis olyan főbenjáró bűncselekményeket követtek el, amikért a diktatúra idején kiváltságokkal jutalmazták őket.  Demonstrálni lehetett volna, hogy a magyar társadalom nem tűri el, ha a hatalom birtokosai politikai ellenfeleik életét kioltják.  Erre azonban nem került sor. A múlt bűneit nem sikerült feltárni, a tettesek megnevezése, tetteik nyilvános elítélése nem történt meg. Elmaradt a történelmi igazságszolgáltatás és a vele járó katarzis, és ezért hazánk minden egyes polgára súlyos árat fizet.

Hogy ide jutottunk, abban nagy a felelőssége számtalan véleményformáló értelmiséginek. Egy részük a diktatúra alatt kompromittálódott, ezért nem volt érdekelt abban, hogy a rendszerváltoztatás igazi cezúrává váljon. A liberálisok közül sokan, az egykori ellenzékiek is, felsorakoztak olyanok mellett, akik a pártállam idején főbenjáró bűnöket követtek el. Mindez aláásta morális tekintélyüket, és komolytalanná vált esetenkénti tiltakozásuk a mindent elborító korrupció és az erkölcsi züllés ellen.

Kiábrándult társadalom

Ma a magyarok reményvesztettnek és kiábrándultnak tűnnek.  A társadalomban megszűnt a tekintély. A közhivatalt viselők, politikusok, közszereplők iránt semmiféle bizalmat nem éreznek a polgárok. (A politikusok népszerűségi indexe tartósan 50% alatti, a pártot választani nem akarók, vagy nem tudók aránya pedig 30% felett van.)  Visszatérőben vannak a pártállami beidegződések, miszerint a politika veszélyes, jobb, ha nem is foglalkozunk vele, úgy sem tudjuk befolyásolni. A diktatúra szelleme belengi a közéletet. Nemcsak az elittel szemben vagyunk bizalmatlanok, hanem egymással szemben is. Távol tarjuk magunkat a politikai, de a civil szervezetektől is.

A 2004-ben hatalomba került szocialista-liberális koalíció, Gyurcsány Ferenc vezetésével a jóléti sovinizmus fegyverét is bevetette a 2004. december 5-i kettős állampolgárságról rendezett népszavazáson.   A választópolgárok a Trianonban elszakított területeken élő magyarok számara biztosítandó magyar állampolgárságról döntöttek. A szocialista-liberális kormánypártok tudatos hazugságkampánnyal hergelték egymás ellen a magyarokat. Azzal fenyegették meg a magyarországi polgárokat, hogy igen szavazatuk esetén elveszítik nyugdíjjogosultságukat, munkahelyeiket, veszélybe kerül a megélhetésük.  Az MSZP a következő szövegű szórólapokat dobta be a postaládákba: „Becsületes. Magyar. Ember. Kétszer nemmel szavazva hoz felelős döntést.” Bár az igenek többségbe kerültek, de kevesen mentek el, így a szavazás érvénytelen maradt. A kampány végképp megmérgezte a közéletet, és hosszú időre ellehetetlenítette a két szembenálló politikai tábor közötti diskurzust.

2006 ősze a magyar demokrácia eddigi történetének legválságosabb időszakává vált. A májusban meggyőző fölénnyel választást nyert szocialista párt miniszterelnöke egy zárt frakcióülésen azzal sokkolta párttársait, hogy bevallotta, másfél évig hazudott, nem kormányzott, tudatosan nem hozta meg a szükséges intézkedéseket, trükkök százaival hamísította meg a gazdasági adatokat a választási győzelem érdekében. A beszéd hangfelvétele, amit egyes vélemények szerint a szónoki teljesítményétől megrészegült miniszterelnök maga szivárogtatott ki szeptember 17-én, sokkolta a magyar polgárokat. Úgy érezték, méltóságukban sértette meg őket Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, amikor tudatosan félrevezette az ország közvéleményét. Spontán tüntetésekre került sor, amit a rendőrség törvénytelen eszközöket alkalmazva, brutálisan levert. A köztelevízió ostroma mögött sokan ma is a titkosszolgálatok provokációját sejtik.

 Október 23-án, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján, az ellenzéki Fidesz ünnepségéről távozó békés polgárokat a rendőrség megtámadta és brutálisan szétverte. Ettől kezdve a miniszterelnök, kormánya, és a kormányzó pártok morálisan ellehetetlenültek. A kormánypártok bizalmi tőkéje megsemmisült, amikor – a fentiek ellenére – bizalmat szavaztak Gyurcsánynak. Két év alatt a teljes megsemmisülés szélére jutottak. A liberális SZDSZ gyakorlatilag felbomlott, a MSZP pedig fennállásának legválságosabb óráit éli. Nem kizárt, hogy osztoznak lengyel elvtársaik sorsában.

Husz évvel a rendszerváltoztatás után a magyarok önbizalom-hiányos állapotban vannak. Számosan kudarcként élik meg a rendszerváltoztatást. Egyre többen állítják, főleg a magyar jobboldalon, hogy nem is történt rendszerváltoztatás. Ugyanakkor vannak, akik „liberális demokraták nélküli demokráciáról” beszélnek, és magukat továbbra is a „bunkó magyarok civilizátoraiként” határozzák meg. Ezek a vélemények a huszadik századra oly jellemző baloldali gondolkodásnak a továbbélését tükrözik: máig nem adták fel a tökéletes társadalom megvalósíthatóságába vetett hitüket és beteges türelmetlenségüket. 

Ne játsszuk az áldozat szerepét

Ugyanakkor kétségtelen, az utóbbi 20 évben városok szépültek meg, autópályák épültek. Budapestről rekordidő alatt lehet lejutni a horvát tengerpartra, ahol több magyar nyaral, mint a Balatonon. Több mint 1 millió mobiltelefonon beszél az ország apraja –nagyja. Mintegy négy millióan korszerű autókban közlekednek. Az interneten keresztül az egész világ elérhető.  Fiataljaink ösztöndíjakkal külföldi egyetemeken tanulhatnak, távoli országokban szerezhetnek tapasztalatokat.

A kommunizmus bukása után Magyarország geopolitikai helyzetét tekintve is kedvezőbb helyzetbe került, mint amilyenben a huszadik század végéig volt. Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlása következtében több kisebb önálló és független állam veszi körül. Tagjai vagyunk a NATO-nak és az Európai Uniónak is. Egyik szervezet sem váltotta be az  irányukba táplált reményeinket, de ez csak azt bizonyítja, hogy túlzottak voltak az elvárásaink.

Tavaly a magyar társadalom is megrettent a gazdasági válságtól. Megmondó-emberei közül nem egy már a „kapitalizmus végéről” vizionált. Nem zavarta őket, hogy a kapitalizmus keletkezésének és végének pontos dátumát eddig csak a „Kommunista Kiáltvány” - jelölte meg, az ismert találati pontossággal. Mi érjük be annyival, hogy a 21. századra a világ új geopolitikai felállással, az erőviszonyok átrendezésével készül. A gazdaságnak pedig alkalmazkodnia kell a megváltozott feltételekhez.

Ahogy nekünk is. Fel kellene végre hagynunk azzal, hogy az áldozat szerepében tetszelgünk. Vegyük tudomásul, hogy a 21. század sem fog több érdeklődést mutatni a magyarok szenvedései iránt, mint a 20. A panaszkodás kultúrájáról jó lenne leszokni. Munka, tanulás, felelősség, rugalmasság, tehetség és kreativitás. Ezekre az erényekre van szükségünk, és arra, hogy vessünk véget az érzelmi politizálásnak.. Át kell állnunk a reálpolitikára és a szívós érdekérvényesítésre. Minden lehetőségünk adva van hozzá. 1989-ben, húsz évvel ezelőtt, szabaddá és függetlenné váltunk. Megszabadultunk a kommunizmustól és a szovjet megszállástól. Képesnek kell lennünk arra, hogy a rendszerváltoztatáskor létrehozott kereteket lassan és megfontoltan tökéletesítsük.

Az uralkodó politikai elit válságban van. De nem ők a nemzet.

Schmidt  Mária