Schmidt Mária

Mindannyiunk forradalma. 1989 véres decembere Temesváron, 1990 fekete márciusa Marosvásárhelyen

„Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”
Márton Áron gyulafehérvári püspök

A lelkészek. A lelkészek, az írók, a diákok, az értelmiségiek, a munkások. A nép. Az egyes emberek, amikor néppé forrasztja őket a közös akarat. A szabadság akarata. Az elszánás, hogy véget vessenek a már régóta tűrhetetlen zsarnokságnak, hogy saját kezükbe vegyék a sorsukat. Ahogy tizenöt évvel ezelőtt tették Európa keleti felén.
1989 sorsfordító év volt. Nyár elején Budapesten a magyarok eltemették Nagy Imrét. A több százezres gyászoló tömeg előtt a fiatal Orbán Viktor a megszálló szovjet csapatok kivonulását, szabad és demokratikus választásokat követelt. Pekingben a Tienanmen téren a pártvezetők tankokat vetettek be a szabadságért tüntető diákokkal szemben. A Mennyei béke terét fiatalok vére áztatta. Romániai magyarok és románok tízezrei hagyták el szülőföldjüket. A keletnémet polgárok is tömegesen menekültek el hazájukból. Csak Magyarországon keresztül kétszázezren igyekeztek Nyugatra. Nyáron még a lábukkal szavaztak, de őszre ők is kezükbe vették sorsuk irányítását. Wir sind das Volk! Mi vagyunk a nép! – skandálták, és a berlini fal leomlott. Wir sind ein Volk! Egy nép vagyunk! – mondták, és megszüntették hazájuk kettéosztottságát. Ekkorra Lengyelországnak már nem kommunista miniszterelnöke volt. Elemi erővel jelentkeztek a balti államok függetlenségi mozgalmai is. Prágában is az utcára mentek a diákok, a nép. Megbuktatták a kommunista párt vezetését és a szocializmust. Honecker után Jakes, majd Bulgáriában a másik veterán, Todor Zsivkov is lemondásra kényszerült. Sokáig úgy látszott, Romániában, egyedül Romániában marad a helyzet változatlan.

Románia akkor már évtizedek óta a reménytelenség, a reményvesztettek országa volt. Olyan ország, ahol az évek során egyre élhetetlenebbé vált az a barakk, amely Magyarországon a hetvenes–nyolcvanas években egyre élhetőbb lett. A Ceausescu-rendszer a bornírt ideológiai merevséget, a primitív és anakronisztikus személyi kultuszt, a már meghaladottnak hitt sztálinizmus legrosszabb időszakait idézte fel a látogatókban. Soha nem felejtem el, hogy amikor a hetvenes évek végén a marosvásárhelyi cukorgyár szolgálati lakásában élő nagyszüleimnél voltam látogatóban, egy nyári este a barátainkkal hazafelé sétáltunk, beszélgettünk, az egyikük hirtelen megszólalt: „Járőr jön. Fussunk!” Futni kezdtek. Én egy darabig tétováztam, nem értettem, hogy egy rendőr miatt ugyan miért kellene elfutnom, de nógatásukra végül én is szaladni kezdtem. Hazaérve lihegve kérdeztem, miért kellett a rendőrjárőr elől elfutnunk. Barátaim szavaiból rájöttem, a félelem és a rettegés olyan nyilvánvalóan megülte mindennapjaikat, hogy meg sem értették, mit is kérdezek. Magyarországon mi akkor már nem féltünk a rendőröktől. Nem jutott volna eszünkbe, hogy szemtelenkedjünk velük, de az sem, hogy puszta jelenlétük futásra késztessen bárkit.

Ceausescu országa azonban a félelem, a sötétség és a hideg országa volt. Nyolcvan feletti nagyapám esténként egy huszonötös égő pislákoló fényében didergett. Mert Ceausescu országában takarékoskodni kellett az energiával, vagyis alig volt fűtés, és szobánként csak egy körtével lehetett világítani. Benzin nem volt, alig lehetett közlekedni. A családoknak a legnagyobb gondot az élelmiszer és a többi nélkülözhetetlen fogyasztási cikk beszerzése jelentette. Időtlen időkig tartó sorbaállások, a hétköznapok monoton kiszolgáltatottsága mindenkinek az életén bélyeget hagyott. Mindez évtizedekig tartott.

„1980 után Romániában csak egy tévécsatorna volt – idézte fel ezeket az éveket Mircea Dinescu nemrég Budapesten –, amely csak két órát sugárzott naponta. Hírek voltak, amelyekben csak Ceausescuról volt szó, szerencsésebb esetben a személyes külpolitikai kapcsolatairól is. Utána riportok következtek magas szintű vidéki látogatásokról, némi mesterkélt népi zene, amely a szeretett vezért dicsőítette, és végre az esti híradó, amely egy az egyben megegyezett a nyitó híradóval. Este tíz órakor az egész országban szó szerint kikapcsolták a lakosságnak szánt villanyellátást. Tizenegy órára a város teljesen kihalt, minden mozi, minden vendéglő bezárt. (…) Egy boltban szerencsés esetben legfeljebb húsz deka szalámit vásárolhatott, aki fel tudta mutatni bukaresti személyi igazolványát. Azok a parasztok, akik valójában a búzát termelték, rászorultak, hogy felutazzanak a városba, és megkérjenek valakit, hogy városi személyijével vásároljon nekik egy veknit.”

Ilyen volt az élet Ceausescu országában mindaddig, amíg a vezér hatalma szilárdnak és megdönthetetlennek tűnt. Ki is mert volna ujjat húzni vele? Ki vállalta volna a szembeszegülést akkor, amikor a hatalmasra duzzasztott és félelmetes Securitate, a hírhedt politikai rendőrség, illetve a hadsereg és az ország minden szegletét ellenőrzés alatt tartó pártapparátus kíméletlenül megtorolt minden gyanúra okot adó lépést, minden ellenszegülést sejtető gondolatot? A „Kárpátok géniusza” a glasznosztyot és peresztrojkát hirdető, fiatal és energikus, reformbarát új szovjet pártfőtitkárral, Gorbacsovval is szembehelyezkedett, mert önhittségében arra számított, Románia határainál feltartóztathatja a szocializmus öszszeomlását. Hetvenegy éves volt ekkor, de esze ágában sem volt visszavonulni. Még akkor sem, amikor a szocialista táborban uralkodó gerontokraták, az összes nagy túlélő sorra kidőlt mellőle. Husak, majd Kádár, Honecker és végül Todor Zsivkov is. Tudta, hogy az ő pártján, az RKP-n belül nincsenek reformerek, az ő fellépésüktől nem kell tehát tartania. Nincs a lengyelhez fogható szervezett ellenállási mozgalom sem. Puccsistáktól ugyan rettegett, de bízott abban, hogy minden potenciális ellenfelét még időben a partvonalon kívülre szorította. Arra nem számított, hogy helyzete olyan ingataggá vált, hatalma olyan tehertételként nehezedett az egész országra, hogy egyetlen ember kiállása elegendőnek bizonyul majd, hogy gyűlölt rendszere kártyavárként omoljon össze. Ceausescu Romániáját ugyanis – hasonlóan a többi kommunista országhoz – egyedül a félelem tartotta össze. A félelem, amely beette magát az emberek zsigereibe, igazgatta napjaikat.

De 1989 telén egy fiatal temesvári lelkész legyűrte félelmét, és azt mondta: „Itt állok, nem tehetek másként.” És ez a lelkész nem maradt egyedül. Hömpölygő tömeg csatlakozott azokhoz, akik kimondták: elég volt! A reménytelen sorsokat egy új élet reménye hozta közös nevezőre.

A fiatal Tőkés László úgy döntött, nem hagyja magát megfélemlíteni, nem hátrál meg. Pedig bajonettel, veréssel, terrorizálással, kilakoltatással, zsarolással, gyilkossági kísérlettel fenyegették. Sem ő, sem családja élete nem volt már hosszú hónapok óta biztonságban. Közvetlen munkatársát, Újvárossy Ernőt brutálisan meggyilkolták. Mindez csak fokozta elszántságát, mert tudta, a harc, amelynek vértanúja is van, már nagyon komoly. De azt is tudta, hogy az a hatalom, amely politikai ellenfeleivel szemben a köztörvényes gyilkosság eszközéhez nyúl, az a hatalom nem bízik többé a saját erejében. Nem meri ügyét az általa ellenőrzött rendőrségre, igazságszolgáltatásra, az általa kinevezett bírákra bízni. A sztálinizmus képlete ez. Ahol rettegnek az alattvalók, és náluk jobban csak a hatalom központja retteg. Azért kénytelen bandita módjára elbánni ellenfeleivel, hogy valahogy mégiscsak bizonyítsa, még övé a hatalom. De már érződik, hogy valójában tehetetlen. Tőkés László és az őt támogatók kitartásukkal, jól szervezett ellenállásukkal, bátorságukkal, lelkierejükkel, állhatatosságukkal és a civil kurázsi megannyi példájával bizonyították: ők már nem félnek. Bátorságuk visszaszorította a félelem berkeibe a hatalom birtokosait. A temesváriak nem hátráltak meg, mert megértették, lelkészük vezetésével lebonthatják végre a félelem bástyáit, és ha ezt megteszik, szabadok lehetnek.

Romániában a kommunista rendszert ez a bátorság rengette meg. A temesvári lelkész példája először gyülekezetének híveit, majd a város magyar és román polgárait, később a főváros lakóit, majd az egész országot mozgásba hozta.
1989 során Kelet-Közép-Európa szovjet megszállás alá kényszerített országainak lakói sorra saját kezükbe vették ügyeik intézését. Amikor nyilvánvalóvá vált számukra és a kommunista pártok vezetői számára is, hogy Gorbacsov, az új szovjet pártfőtitkár végleg sutba dobta a Brezsnyev-doktrínát, és lemondott arról, hogy a Vörös Hadseregre támaszkodva szavatolja a kommunista rendszerek továbbélését, ezeknek a rendszereknek a létalapja egy szemvillanás alatt semmivé vált. Eljött az igazság pillanata. Békés, bársonyos forradalmak zajlottak mindenhol. Örömünnepek. Európában Románián kívül sehol nem adtak ki tűzparancsot, sehol nem vetették be a hadsereget a változást akarók ellen. Csak Ceausescu lövetett Temesváron 1989. december 16–17-én. Csak a román városok utcáit borították holttestek. Mert ő addigra már annyi bűnt követett el saját népe ellen, hogy nem adhatta fel. Annyi embert tartott rettegésben, hogy félelmében mindenre képes volt. December 21-re nagygyűlést hirdetett a bukaresti Palota térre, abban bízva, hogy a már sokszor bevált és jól begyakorolt módon bizonyítja majd: hatalma töretlen, és hogy arrafelé, a Kárpátokon túl a helyzet továbbra is változatlan. És valóban, az óvatos és mindenre kiterjedő szekus szervezőmunka, a gondos előkészítés azt a hitet keltette benne és tanácsadóiban, hogy ezúttal is, mint oly sokszor a múltban, minden rendben lesz.

Nem így történt. A televíziós közvetítések révén az egész világ szemtanújává vált annak, hogy a bukaresti Palota téren összegyűlt tömeg rendkívül nyugtalan, és nem arc nélküli, hanem egyénekre váló sokaság. Robbantás zaja hallatszott, és a képernyőn jól látszott, ahogy a Conducator arcára kiült a félelem. Évtizedekig tőle félt mindenki. Most pedig szemmel láthatóan ő volt az, aki félt. Ez volt az a pillanat, amikor mindent elvesztett. Ez volt az a pillanat, amikor megtudta: nem győzhet. És ha egy diktátor már nem győzelmes és „mindenható”, akkor futnia kell.

Kutyákat, tankokat, repülőket, vízágyúkat, páncélozott járműveket vetettek be az összegyűltek ellen. Ezreket öltek meg. Újabb tömeggyilkosságok történtek. De a nép már nem félt. Kivágta a szocialista címert a nemzeti lobogóból, ahogy 1956 októberében a magyarok, és nem hátrált meg.

Másnap, december 22-én Bukarest forradalmi lázban égett. Tízezrek vették birtokukba az utcákat. A fél éve házi őrizetben tartott ellenzéki román költő, Mircea Dinescu házához vonultak, hogy ahogy egykor Táncsicst a magyar márciusi ifjak, kiszabadítsák a költőt. De a Dinescut őrző katonák ekkorra már dezertáltak. A hadsereg ugyanis a nép oldalára állt. Dinescu vezetésével a nép lefoglalta a televíziót, mint azt az egykori forradalmárok tették Pesten Landerer és Heckenast nyomdájával.
Ceausescu menekült. Piros Daciában, helikopterrel, tankkal. Végül a boteni katonai bázison kötött ki, ahol gyorsított katonai törvényszéki eljárás alá vonták, halálra ítélték, és az ítéletet rajta és feleségén, a rendszer második emberén haladéktalanul végre is hajtották. A tárgyalást és a kivégzést videón rögzítették, és másnap már milliók nézték a világ minden részén a zsarnok sorsának beteljesedését.

Engedjék meg, hogy itt fölvessek néhány kérdést. Amikor elemzéseket olvasok arról, hogy a szovjet blokk országaiban többnyire vér nélkül folyt le a rendszerváltoztatás, és Románia ez ügyben mindössze a „kivételek” közt említtetik, sokszor érzem, hogy az okfejtésekből valami nagyon lényeges, szinte érthetetlenül, de kimarad.

Ki merné azt állítani, hogy nincs öszszefüggés az elnyomás foka és a lázadás mértéke közt? Románia egy olyan diktátort volt kénytelen elviselni, aki visszavetette az ország fejlődését, nemcsak gazdaságilag, hanem demokratikus intézményeinek kialakulásában is. A saját állampolgárai ellen elkövetett vétségek – magyarok, románok egyaránt szenvedtek – okozták a radikális végkifejletet. Nürnbergi ítélet volt ez, ha metaforikusan szólhatok. Nürnbergi ítélet, amelyben a jog és az igazság nem váltak el egymástól, és nem adott az egyik a másiknak ragadós menlevelet.

Tizenöt évvel ezelőtt, amikor kártyavárként omlott össze a szovjet világbirodalom, a győztes USA és a többi nagyhatalom eltekintett attól, hogy a bukott rendszerek legkirívóbb ember-, illetve népellenes bűncselekményeiért elmarasztalható felelőseit nemzetközi bíróság elé idézve mondasson a kommunista rendszerekről ítéletet. A kommunista gyilkosokkal szemben a jogállamiságra való hivatkozással nem engedtek teret az igazság érvényesülésének sem Magyarországon, sem az egykori tábor legtöbb országában. Helyette jogot szolgáltattak. A Ceausescu házaspár pere igazságot szolgáltatott. Ezért lett ez a per a kommunizmus nürnbergi pere. Hiszen a forradalmárok vérüket hullatták Románia szabadságáért, és még folytak a harcok, amikor rögtönítélő bíróság elé állították és kivégezték a zsarnokokat. Sokak szerint a katonai törvényszék eljárása, jogszerűsége súlyosan kifogásolható volt. Mégis az igazság, a történelmi igazság érvényesült.

Láttuk a zsarnok diktátort és gőgös uralkodótársát, feleségét félni, sőt rettegni. Láttuk tanácstalanságukat és riadtságukat. Hallottuk méltatlankodó, értetlenkedő, hányaveti válaszaikat. És hallottuk a lövéseket, a fegyverropogás szűnni nem akaró zaját. Az ügyészt, aki választ szeretett volna kapni arra, hogy ki lőtt a fiatalokba, akik életüket vesztették. Kinek a parancsára gázoltak át rajtuk a Securitate harckocsijai? Látni, hallani és tudni lehetett, ha ezek az emberek, ha ez a házaspár ebből a laktanyából, ennek a kaszárnyának az udvarából élve kikerül, folytatódik az öldöklés. Nem hagytak kétséget afelől, hogy minden gonoszságra képesek. Az önkény, a rettegés, a nélkülözés birodalmát honosították meg román földön. A szomszédunkban. Európában. Kivégzésük és haláluk a megkönnyebbülés és az igazság pillanata volt.

Az 1989. év utolsó napjaiban tehát Romániában is összeomlott a kommunizmus. Véget ért a több mint négy évtizedes kísérlet, amely földi paradicsomot ígért, és helyette éhséget, sötétséget, didergést és nélkülözést hozott. És bilincsbe verte egy egész nemzet lelkét.

Tizenöt esztendővel ezelőtt, 1989 utolsó heteiben egyet akart román és magyar. Szabadságot és demokráciát. A zsarnoki rendszer bukását. A vegyes lakosságú Temesvár magyar polgárai mellett ott álltak a város román polgárai is. Kolozsvárott román és magyar együtt skandálta: Doina Cornea, László Tőkés. És Marosvásárhelyen románul és magyarul biztatták egymást: „Ne féljetek, Ceausescu megbukik!” És követelték: „Soha többé sovinizmust!” A hősi halottak között voltak románok, magyarok vegyesen. Egyet akartak, együtt akarták.

A zsarnok elpusztult. Rendszere romba dőlt. S alig telt el pár hét, és a magyarra támadt a román. Az évtizedeken keresztül szított magyarellenes uszítás azonnal erőszakba torkollt, amint a magyar kisebbség síkraszállt demokratikus jogaiért. Anyanyelvi oktatást, magyar tannyelvű egyetemet, anyanyelv-használati jogot követelt. Mindez minden demokratikus jogállamban megilleti a nemzeti kisebbségeket, a diktatúrában szocializálódott posztkommunista román elitnek azonban jó alkalmat kínált arra, hogy szétzilálódott sorait újrarendezze. A diktatúra feladat nélkül maradt szekus ügynökei és elbizonytalanodott politikai hívei számára kapóra jött, hogy a magyar kisebbséget régi-új ellenségként tálalhatta fel. A hatalmát átmentő pártállami elitnek minderre azért volt égető szüksége, hogy a diktatúra működtetői, kiszolgálói és haszonélvezői zökkenőmentesen menthessék át hatalmukat a demokratikus viszonyok közé. Hogy ne kelljen számot adniuk a temesvári majd félezer halottért, a bukaresti tömegmészárlásokért, a marosvásárhelyi hat áldozatért. A harminchárom éves Bodoni Sándorért, a huszonöt éves Hegyi Lajosért, a huszonegy éves Adrian Hidosért, a harmincéves Ilian Munteanért, a harminchárom éves Pajka Károlyért, a harmincnyolc éves Tamás Ernőért. Hogy ne kelljen elszámolniuk a diktatúra alatt elkövetett gonosztetteikkel, árulásaikkal. Ezért szerveztek 1990. március 19-én magyarellenes pogromot Marosvásárhelyen és környékén, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ellehetetlenítsék a román és a magyar polgárok közös fellépését a bukott eszme győztes katonáival szemben. Hogy elhitessék honfitársaikkal, nem szabad az országot a katasztrófába vivő, éppen csak megbuktatott rendszer felelőseinek megnevezésével, politikai túlélésük megakadályozásával foglalkozniuk, mert a magyar szeparatizmus, nacionalizmus olyan fenyegető erő, amelynek legyűrésével csak a tapasztalt szekusok és a sokat próbált pártapparátcsikok képesek megbirkózni. A marosvásárhelyi magyarellenes erőfitogtatások tehát a dezinformáció, a figyelemelterelés eszközével kívánták leplezni, hogy valódi céljuk a visszarendeződés kikényszerítése volt. A demokrácia minden országban ijesztő a diktatúra hívei és működtetői számára. A polgárháborús veszély, az ország dezintegrációjának fenyegetésével tették újra nélkülözhetetlenné a Securitatét. Márpedig a Securitate mindig is komoly, nagy apparátussal dolgozott, és ez az apparátus nem könnyen nyugodott bele hatalmának, privilégiumainak csorbításába. Magyarország múltjából is tudunk történeteket arról, hogy a feloszlatott (átalakult?) államvédelem sem változott szerdáról csütörtökre üdvhadsereggé. Romániában már a szabadság első heteiben létrehozták a Vatra Romaneascát, azt a román tűzhelyet, amelyen az etnikai gyűlölködés lángjával főztek.

A Vatra és a Securitate együtt gondoskodott arról, hogy a románok és a magyarok decemberi közös szabadságharca március idusára a hatalom által szervezett, támogatott és irányított magyarverésekbe, magyarellenes kampányokba torkoljon. Vidékről toborzott, kellően feltüzelt és megfizetett verőlegényeket szállítottak buszokkal Marosvásárhelyre. (Nem sokkal később, 1990 júniusában Bukarest népe is ugyanennek a Cristescu román belügyi ezredes vezetése alatt álló, 02105. számú különleges alakulatnak a pusztítását tapasztalta meg, amikor bányászokat vezényeltek a fővárosba.) A felheccelt és lefizetett román parasztoknak azt a feladatot adták, hogy félemlítsék meg Marosvásárhely magyar lakosságát, az erdélyi magyarság vezetőit pedig fizikai bántalmazással, esetleg lincseléssel akadályozzák meg abban, hogy közösségük érdekeit képviseljék. Sikeres vásárhelyi bemutatkozásán felbuzdulva a Vatra magyarellenes megmozdulásokat szervezett Szatmáron, Iasiban, Bukarestben, Brassóban, és Szebenben is, bár e helyeken nem történtek bántalmazások, ezek csak erődemonstrációk voltak.

A marosvásárhelyi események, amelyek az erdélyi magyarság vezetői, Király Károly és Kincses Előd, illetve Jakabffy Attila és Tőkés András lemondatásának követelésével kezdődtek, majd a magyar nyelvű utcatáblák és feliratok megrongálásával és tönkretételével folytatódtak, végül az RMDSZ-székház ostromává fajultak. A székházban 79 magyar tartózkodott, az őket ostromlók több mint másfél ezren voltak. A környező román falvakból toborzott idegenek, görgényiek, hodákiak, civilek, katonák, sőt tisztek, rendőrök, vegyesen. Az ostromlók egy része erősen ittas volt, agresszív, fékezhetetlen magatartást tanúsított, fejszét, kést szorongatott. A székház kapuját beszakították, a bennrekedt, életveszélyben lévő magyarok a padlásra menekültek. Szerencséjükre találtak egy öntöttvas kádat, amellyel lezárták a feljáratot.

„Az Osztrák–Magyar Monarchia tűzrendészeti felszerelése mentett meg bennünket – emlékezett egyikük, Czellecz Jenő. – A gerendákon, a bejárati ajtó felett állt egy hatalmas tűzoltó vastartály, amit odatoltunk a lépcsőhöz, lezárva a feljáratot. A kád mellett csak annyi hely maradt, hogy egy ember épphogy át tudta magát préselni, ezt az egyet pedig könnyű volt visszaverni. A dühöngő tömeg teljesen szétzúzta az RMDSZ-irodák berendezését, bútorzatát, az írógépeket, fénymásolókat, iratokat. Látván, hogy nem tudnak feljutni a padlásra, megpróbálták felgyújtani a padlásra vezető falépcsőt, így akarták kifüstölni a magyarokat. A kezdődő tüzet két alkalommal felülről öntött homokkal sikerült kioltani. (…) Érezvén a súlyos életveszélyt, egy listát készítettek a padláson tartózkodókról, azért, hogy lehessen tudni, kik pusztulnak ott. Mivel a tűzgyújtás sehogy sem sikeredett, villanyáramot próbáltak a kádba vezetni, hogy áramütéssel végezzenek a magyarokkal.”

Az ostrom négy órakor kezdődött. Segítség csak nyolc óra körül érkezett, de abban sem volt sok köszönet. A helyszínre érkező magas rangú román katonák: Scrieciu tábornok és Judea ezredes tárgyalásba kezdtek a padláson lévőkkel, köztük Sütő András íróval. Szabad elvonulásukat szavatolva, katonák sorfala között hagyták el az épületet a magyarok, elsőként Sütő. Amint a kapun kiléptek, a felheccelt tömeg rájuk támadt. A támadásra a jelszót Vasile Tira őrnagy adta meg. „Vegyétek őket kezelésbe!” – kiáltotta. Sütőt ekkor érte az első ütés. A járdára esett, és vagy két métert csúszott. Két társával együtt feltették az elszállításukra érkezett teherautóra, amire azonban a tömeg is felkapaszkodott, és vadul Sütőékre vetette magát. Végül a katonák közbelépésére a teherautó elindult, és a súlyos sérülteket kórházba szállította. Sütőt innen hajnalban repülőgéppel vitték Bukarestbe. Fél szeme odalett.
Másnap délben a város magyar polgárai a főtéren gyülekeztek. A környező román falvakból beszállított, felfegyverzett parasztok újra támadásba lendültek, ami először meghátrálásra kényszerítette a meghökkent magyarokat. A főtér padjainak deszkáival és minden önvédelemre alkalmas eszközzel felfegyverkezve, a helyi cigányokkal együtt végül is megfutamították támadóikat, kikergették őket a városból. A romák fehér ingben, szervezetten jöttek a magyarok segítségére, és azt kiabálták: „Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok!” Ez alatt a két nap alatt több mint százötven magyar szenvedett súlyos bántalmazást.
A marosvásárhelyi pogromért több mint húsz magyart és cigányt ítéltek el. Szabadi Ferenc öt év börtönbüntetést kapott, Cseresznyés Pált és Barabás Ernőt tíz évre ítélték. A legtöbbjüket féléves szabadságvesztéssel sújtották. Három halottja is van az akkori véres eseményeknek. Csipor Antalt Nagyernyében, Gémes Istvánt Sáromberkén, Kiss Zoltánt pedig Marosvásárhelyen gázolták szándékosan halálra. Gyilkosaik neve jól ismert, mint ahogy azoknak a neve is köztudomású, akik a magyarellenes pogrom szervezéséért felelősek. Azonban a mai napig nem indult eljárás egyikük ellen sem. Vatrást, szekust, románt eddig egyet sem vontak felelősségre.

Mi történt 1989 telén, 1990 tavaszán Romániában? A nép döntötte meg a zsarnoki rendszert? Tőkés László és a mögé felsorakozó temesváriak? A bukaresti polgárok, akik nem akartak továbbra is félelemben és nélkülözésben élni? Vagy kizárólag azoknak a KGB-ügynököknek az aknamunkája áll a román kommunizmus bukása mögött, akik a nagyhatalmi alkudozások során szabad kezet kaptak cserében azért, hogy a CIA eltávolíthassa Noriega elnököt, és háboríthatatlanul átvehesse az USA számára Panamát, ahogy azt Ceausescu hitte?

Tény, hogy vannak elgondolkoztató körülmények. Az USA külügyminisztere, James Baker 1989. december 24-én egy igencsak különös tévényilatkozatot tett. Kijelentette: „az USA-nak semminemű ellenvetése nem lenne, ha a Varsói Szerződés szükségesnek ítélné a beavatkozást Romániában.” Tekintsük kizártnak, hogy az USA külügyminisztere ne lett volna tisztában azzal, hogy a Szovjetunió már hónapokkal előbb lemondott a Brezsnyev-doktrínáról, vagyis arról, hogy fegyveres erővel avatkozzék be a tábor belügyeibe. Csak nem a KGB-t ösztökélte határozottabb fellépésre a fenti nyilatkozattal Baker? Hiszen az ő figyelmét sem kerülhette el az a nyilvánvaló tény, hogy a szovjet szolgálatok a dolgok természetéből fakadóan fontos információkkal és igen befolyásos hálózatokkal rendelkeztek a tábor valamennyi országában, így természetesen Romániában is. Nem kizárt, hogy amikor Tőkés és a mögötte felsorakozó temesváriak lángra lobbantották a szabadság szikráját Romániában, ezek a hálózatok is Ceausescu megbuktatása érdekében kezdtek tevékenykedni.

„A KGB helyszínen levő erői mindent megtettek, amit csak tudtak, annak érdekében, hogy a mérleg nyelve az új hatalom javára billenjen el” – ismerte el Gracsov, Gorbacsov egykori szóvivője néhány évvel később.
1989-re nyilvánvalóvá vált, hogy a hidegháborút az Amerikai Egyesült Államok nyerte meg. A bipoláris világ két szuperhatalma ugyan a frontális összecsapást végig elkerülte, félszázados szembenállásuk alatt ugyanakkor egy pillanatra sem szünetelt sem az ideológiai, sem a kulisszák mögötti, igencsak forró titkosszolgálati háború. S bár a jaltai világrend felmondását a Washington és Moszkva közötti megegyezések tették lehetővé, a zsarnokokat és a pártállami rendszereket Kelet-Közép-Európában mindenütt, így Romániában is saját polgárai buktatták meg. Azok a bátor, sőt nemegyszer vakmerő diákok, katonák, írók és munkások, akik éltek a Szovjetunió elerőtlenedéséből, a szovjet tábor dezorganizációjából adódó történelmi lehetőséggel, és kiharcolták maguknak a szabadságot és a demokráciát.

A rendszerváltozás Romániában is felemásra sikeredett. Annak ellenére, hogy itt, egyedül itt torkollott vérbe a gyűlölt rendszer bukása, még itt sem került sor a pártállami elit kizárására a demokratikus hatalomból. Itt is – hasonlóan a többi volt szocialista országhoz – sikerrel őrizte meg a pártállami elit politikai vezető szerepét, befolyását a média kulcspozíciói felett, váltotta át pártállami kapcsolati tőkéjét pénztőkére, tett szert a gazdasági életben meghatározó szerepre. Magyarországon az elitváltás elmaradását, a pártállami nómenklatúra vezető szerepének a demokratikus viszonyok közé való átmentését azzal az Antall József-i bon mot-val indokolják a balliberális megmondóemberek, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Ami annyit jelent, hogy a pártállami elit további hatalomgyakorlása az az ár, amelyet a békés rendszerváltozásért fizetünk, azért, hogy vérontás nélkül vonultak el a vesztesek. Romániában azonban vér folyt. A zsarnok lövetett, vér folyt Temesváron és Bukarestben és pár hónappal később Marosvásárhelyen is. Vagyis Romániában „tetszettek forradalmat csinálni”, és a vesztesek sem vonultak el vérontás nélkül. A posztkommunisták azonban ennek ellenére igencsak magabiztosan őrzik befolyásukat az élet legkülönbözőbb területein. Mircea Dinescut idézem újfent, aki nemrég még ilyennek látta hazáját: „A hazámra, Romániára gondolok, erre a teljesen különleges országra, és az jut az eszembe, hogy ha például 1970-ben, amikor az RKP Központi Bizottságában Ion Iliescu volt a propagandatitkár, két román űrhajós elindult volna a szocialista Romániából, és mondjuk csak 33 év múlva jött volna vissza az űrből, meglepetésére azt látta volna, hogy ugyanaz a Ion Iliescu a kapitalista Románia elnöke. Talán azért, mert ez egy olyan kapitalizmus, amit pártaktivisták és szekusok szerveztek meg. Az 1989. decemberi forradalom után tulajdonképpen csak a cégtáblák változtak a román intézményeken. A Milícia Policija lett, a Securitate pedig SRI, az amerikai CIA mintájára, de az új cégtáblák mögött ugyanazok az emberek maradtak és dolgoztak. Eközben fogalmunk sincs arról, hogy ki lőtt a fiatal tüntetőkre a decemberi események alatt, senki nem tudja, hogy hol vannak Ceausescu számlái. Lehetetlen megtalálni a volt Securitate irattárának jelentős részét. Csak az marad nekünk, hogy vállaljuk: igenis két különböző világban éltünk. Kísérleti egerek vagyunk, akik túlélték a kommunista kísérletet, és túlélési technikánk biztosítja nekünk a túlélést a mai kapitalizmusban, a volt kommunisták vezetése alatt.”

Mint látjuk, a rendszerváltozás utáni évtized a posztkommunista országok mindegyikében hasonlóan alakult. Szabad és demokratikus országokká váltunk, olyan országokká, ahol az egykor kizárólagos hatalmat gyakorló pártállamok utódpártokká szervezték magukat, és így vesznek részt a demokratikus politikai életben. Majd fél évszázadon keresztül terrorral és megfélemlítéssel uralkodtak rajtunk, kisajátították magántulajdonainkat, beköltöztek házainkba, elvették földjeinket, eltiporták szervezeteinket, elhallgattatták, megfélemlítették, üldözték, megalázták, meggyilkolták azokat, akik az útjukban álltak, érdekeiket, befolyásukat veszélyeztették. Jelentős szervezeti, gazdasági előnnyel indultak az éppen csak szerveződő demokratikus politikai erőkkel szemben. Előnyük a kilencvenes évek elején nyomasztó volt, sokáig behozhatatlannak tűnt.
Mára azonban mindenhol – s nincs ez másként Romániában sem – erős, hatékony politikai mozgalmak szerveződtek a politikai paletta másik oldalán is, amelyek szavatolják a politikai váltógazdálkodás működését. Jó okunk van tehát, hogy bizakodjunk. Mert a posztkommunista tapasztalatok, kapcsolati tőkék értéke évről évre csökken. A startkő, amelyről tizenöt évvel ezelőtt együtt dobbantottunk, a távolba vész.

Másfél évtized távlatából látszik, hogy sokkal több köt minket össze, mint ami elválaszt. (Az új román kormányfő nyilatkozataiból legalábbis az derült ki, a román kormánypolitika immár elhatárolódik a magyarellenességtől.) Összeköt bennünket a kommunizmus alatt szerzett közös tapasztalat. És az, hogy 1989-ben együtt, egymásért is dobogott a szívünk. Határon innen és túl. 1990 márciusáért még várunk az engesztelő tettekre, a békéltető szóra. Hogy szűnjön a bizalmatlanság. Mert nem lehet nem észrevenni, mennyire egymáshoz présel minket ez az egyre zsugorodó, globalizálódó világ.

A szerző történész