A szocializmus eszméje és (ma is) fegyelmezett katonái

Vegye el bár az életemet, én bízom benne.Jób 13:15

Talán a legtöbbet hangoztatott balliberális vád az Antall-Boross kormány ellen az volt, hogy nem a jelennel, illetve a jövővel foglalkozik, hanem folyton a múltba tekint. A magyar szellemi életet meghatározó baloldali erők ezzel a hivatkozással utasították el az 1990-es szabad választások után kormányra került jobbközép tábor minden olyan kísérletét, mely a több mint negyvenöt év óta tartó folyamatos történelemhamisítást igyekezett megtörni.

A baloldali értelmiség a rendszerváltozás ellenére sem vesztette el meghatározó befolyását a magyar szellemi életre. Személyes érdekei pedig megkövetelték, hogy körömszakadtáig ragaszkodjon a múlt, mindenekelőtt a közelmúlt baloldali interpretálásának monopóliumához. Jól tudják ugyanis, hogy milyen előnyökkel jár, ha továbbra is ők írják országunk történelmét. Ha ők tanítják meg, mikor, mi történt, miért ki hibáztatható és ki nem, ki a bűnös és ki méltó arra, hogy példaképünk legyen, könnyen megszépíthetik, felnagyíthatják, esetleg el is mellőzhetik saját szerepüket. Különben is, rég elhitték már, hogy szerepük vagy hősies és egyben pozitív volt, vagy ha hibáztak is, az annyira jelentéktelen volt, hogy nem érdemes rajta rágódni. Végül is, és ez a lényeg, ők jó ügyet szolgáltak. Ha fordultak is elő mulasztások, torzulások, az eszme, a cél jó volt és érvényes ma is.

Magyarország huszadik századi történelmét tehát továbbra is úgy kell látnunk, ahogy az elmúlt évtizedekben. Eszerint minden, ami a baloldalon, a szocializmusérdekében történt, elismerésre méltó, haladó hagyománynak számít; az összes többi, a magyar történelem ezeréves múltjával együtt, maradi, sőt reakciós, és mint ilyen, elítélendő.

1990-ben a szabadon választott magyar parlament első törvénye megörökítette az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emlékét. Nagy Imre neve azonban nem szerepelt az elfogadott szövegben. Hat évvel ezelőtt ugyanis a parlamenti pártok még úgy vélték, hogy a forradalom miniszterelnökének több mint negyvenéves pályafutásából a demokratikus Magyarország csak a forradalom utolsó napjaiban és a perében vállalt hősies magatartását vállalhatja. Születésének századik évfordulóján ugyanakkor a legitimitását Nagy Imre elítélésével és kivégzésével biztosító Magyar Szocialista Munkáspárt utódpártja, az MSZP törvényben kívánja elismertetni a párt új hősének: Nagy Imrének, a forradalom miniszterelnökének érdemeit. A törvényjavaslatot a szocialisták koalíciós partnerük és az ellenzéki pártok akaratának ellenszegülve terjesztették a parlament elé.

A törvényjavaslat és a róla folytatott vita a látszat ellenére egyaránt szolgálja mindkét kormányzó párt, az MSZP és az SZDSZ érdekét. A törvény ellen szavazó SZDSZ, mely teljesen elszürkült a szocialisták nyomasztó (54 százalékos) túlsúlya mellett, és önálló arculatát az együttkormányzás két éve alatt gyakorlatilag elvesztette, most kapva kapott az alkalmon, hogy nem létező ideológiai különállását, „liberális˝ felfogását bizonyítsa. A Janus-arcú SZDSZ egyik állandósult produkciója ugyanis, hogy miközben minden lényeges kérdésben teljesen egyetértés a szociálliberálisok között - ahogy Orbán Viktor mondta: összenőtt, ami összetartozott -, a szabad demokraták egyes, a demokratikus ellenzék harcaiban úgy látszik´, nem eléggé megedződött tagjai nyíltan fintorognak koalíciós partnerük szagától. A Nagy Imre-törvény kapcsán kibontakozó parlamenti vitában például Kőszeg Ferenc nem általlotta lehóhérozni és lehazaárulózni egyik-másik sokat tapasztalt koalíciós partnerét és az ország legitim miniszterelnökét. Mindez azonban nem akadályozza meg sem őt, sem finnyás elvtársait (időközben értesültem róla, hogy ennek a kifejezésnek már nincs pejoratív jelentése), hogy továbbra is egy csapatban küzdjenek. Az SZDSZ vezető értelmiségi elitjének többi állásfoglalásaiból ugyanakkor kitűnik, hogy nemcsak hogy saját hősüknek tekintik a mártír miniszterelnököt, hanem ugyanazért tekintik sajátjuknak Nagy Imrét, amiért a szocialisták. Ahogy az SZDSZ-es köztársasági elnök, Göncz Árpád június 6-i szoboravató beszédében kifejtette:

( Nagy Imre) negyven évet élt le egy velejéig bűnös rendszerben, amelyben vonakodva bár, de mindvégig hitt, s amelyhez mindvégig hű maradt. Kommunistaként halt meg, vagy magyar hazafiként? Én úgy vélem, kommunistaként és magyar hazafiként. Kommunistaként, épp mert a pártban csalódnia kellett, a Szovjetunióban csalódnia kellett, az elvtársaiban is csalódnia kellett. Tehát aligha viselte volna el, hogy az eszmét épp ő tagadja meg.

Az SZDSZ-t virtuálisan vezető értelmiségi elit egy másik markáns tagja, Eörsi István szerint is az a kivégzett miniszterelnök legnagyobb tette, hogy mártíromságával erkölcsileg megmentette a szocializmus eszméjét.

Nagy Imre tehát nemcsak nem tagadta meg, de meg is mentette a SZOCIALIZMUS ESZMÉJÉT. És miután az eszme meg lett mentve, semmi sem gátolja meg a szabad demokratákat abban, hogy nyíltan hitet tegyenek mellette. így vált - hála Nagy Imre mentő tevékenységének - erkölcsileg vállalhatóvá az utódpárt, maguk a szocialisták, a szociálliberalizmus stb. A közös kormányzás, a koalíció. Az a tény, hogy ez az eszme és hívei a magyar történelem egy „velejéig bűnös rendszerét˝ hozták létre és működtették, úgy látszik, 1996-ból visszatekintve elhanyagolható mellékkörülménynek tűnik a szociálliberális eszmerendszer elkötelezettéi számára.

Nem tudom, hogy lehetett a szocializmus eszméjét megmenteni. Nem értem, mi más lehet a szocializmus történelmi megítélésének kritériuma, mint megvalósult gyakorlata. Az, ahogy létrejött, működött, majd magától összeomlott. És amit létrehozott. Lehet az eszmét mindenféle szómágiával tehermentesíteni, „létező szocializmusról˝, „kommunizmusról˝, vagy mint Vitányi Iván teszi: „álszocializmusról˝ beszélni, mindez azonban nem változtat a tényen, hogy a szocializmus, bármely fedőnevét is használjuk, a történelemvizsgán megbukott. „A bukott eszme győztes katonái˝ (Tóth Gy. László találó kifejezésével élve) azonban, hatalmon maradtak. Az eszme soha be nem teljesített ígéreteire hivatkozva magukat továbbra is a társadalmi igazságosság letéteményeseinek hiszik és hazudják, ahogy az elmúlt évtizedekben is tették. Akkor az államosítást, a kuláktalanítást, az osztályellenség ellen folytatandó kíméletlen harcot hirdették, és lelkiismeret-furdalás nélkül seperték be az elkötelezettségükért és fáradozásaikért járó fizetséget. Ma sincs ez másként. Ha módosult is némiképp az „eszme˝, a kifizetőhelyek részben azonosak maradtak. Ma a nacionalisták és a szélsőjobboldal ellen folytatott régi harc mellett jól megfér a szociálliberális kormány minden intézkedésének igazolása. Hiszen még mindig jobb, ha a kapitalizmust is a „szocialisták˝ építik, akiknek már van gyakorlatuk, szakértők, szociálisan érzékenyek, mert ők legalább nem fasiszták.

Nagy Imre azért is igazi hőse ennek a tábornak, mert, mint azt a szocialista ideológus, Vitányi Iván parlamenti felszólalásában kifejtette, Nagy Imre történelmi útjában benne van „a kísértés is, a kísértés ereje és a kísértéstől való megtisztulás is˝. Vagyis Nagy Imre mindazok hőse, sőt mondjuk ki: megváltója, akiket magukat is „fegyelmezett pártkatonaként, egy vélt közösség vélt javának szolgálata˝ (Göncz Árpád) közben „ballépésekre késztettek a pártszerű beidegződések, melyekkel betartották a sztálini típusú pártokban előírt politikai játékszabályokat˝ (Eörsi István). A fenti nyelvpolitikai bravúr magyar fordítása a következő: a szocializmus építése közben az élcsapat tagjai semmilyen gonosztettől sem riadtak vissza hatalmuk megszerzése és megtartása érdekében.

Ilyen tehát 1996-ban a balliberális politikai elit Magyarországon. Ők maguk is, akiknek hite a mai napig - Nagy Imrének hála - nem rendült meg a szocializmus eszméjében, elkövettek ugyan ballépéseket, de ez érthető, sőt természetes is, hiszen ők is fegyelmezett pártkatonák voltak és maradtak, akik betartották és betartják ma is a politikai játékszabályokat. Ha ma a játékszabályokat parlamentáris demokráciának hívják, akkor azt. Ha ma nem pártkatonákra van szükség, hanem „független értelmiségiekre˝, akkor azok. Egy a lényeg, hogy ők, személy szerint, a politikai és gazdasági hatalom sáncain belül legyenek. Ott voltak eddig is, és ott kívánnak maradni ezután is.

Ennek legitimálásához kell nekik az 1956-os magyar forradalom mártír miniszterelnöke, Nagy Imre. Akinek emléke előtt a törvény ellenzői is tisztelettel hajtanak fejet.

Schmidt Mária