Hirdesse ez az emlékmű az 1945-1956 között kivégzett és mártírhalált halt magyar hazafiak emlékét, akik a II. világháború után ellenálltak a megszálló szovjet hadseregnek és az árnyékukban uralomra került kommunista diktatúrának.

„Azt a korszakot a padlássöprés korszakának szokták titulálni. Nekem is padlássöprőnek kellett volna lennem. .De nekem ez nagyon nagy lelkiismereti problémát okozott. Mert azokat a parasztembereket, akiket ismertem, azokat kellett volna felkeresnem és rávennem mindenfajta eszközzel. Ezt nem tudtam vállalni.˝
(Setény János)

„Erős volt a szervezetünk. Egységes volt. Csak parancsszóra vártunk. Sokszor jöttek be, még karácsony este is, hogy: Karcsi, még nem indulunk? Mikor lesz már valami? Voltak Don-parti katonák is. Azok megszenvedtek a hazáért, de élt bennük az a régi magyar virtus. Meg fájt nekik, ami velük történt. Hát megalázni egy nemzetet, az nem mindennapi dolog. Nekem volt száz karabélyom egy pince föld alatt, egy villámgéppuskásom, meg hat aknavető. Ez az én környezetemben volt… A nép annyira el volt keseredve. A kétségbeesés vitte be őket. A földjeiket elvették. Meg ehhez hasonló okok. Cseléddé lettek a nemzetet végeredményben.˝
(Szalay Károly)

„Olyan löhetetlen állapotok voltak ebben, az országban a parasztság vonalán. Padlássöprés, böszolgáltatás. Egyszerűen az a Parasztember, aki mögtermelte a kenyeret, ott kellett hogy sorban álljon a kenyérért és nagyon sokszor nem is jutott neki. A böszolgáltatás miatt. Egy disznó levágásáért is engedélyt kellett kérni. Kérem, éveket kaptak embörök csak azért, mert feketén vágtak le egy disznót vagy eltagadták a búzát, lényegében azért, hogy a kenyerük biztosítva legyen… Ha valaki kifizette az adóját, akit osztályidegennek vettek, akkor holnaputánra újra oda kellett írni neki legalább ugyanannyit. Az ÁVH szinte hetes vagy napos vendég volt a faluban… Félelmetes idő volt. Röpcéduláztunk. Az egyik röpcédulán az volt: „Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja˝, meg hogy ˝Ávós spicli figyelünk!” „Ruszkik, takarodjatok haza!” Elküldtük felelős vezetőknek is postai csomagban, levélben. Az ÁVH dühöngött, hogy ilyen röpcédulákat küldtünk nekik, mert ezeket eltitkolták a fejesek elől. Minden esetben alá volt írva, hogy Magyar Ellenállási Mozgalom. 1956-ig a magyar paraszt hogy mennyire mögbízható volt az ellenállás részére, az egy fogalom. Ebben a községben (Békéssámsonon), húszan voltunk, akiket egy ügyben ítéltek el, de legalább ötven sámsoni parasztembör tudott róla, és mégiscsak egy elhárítótisztet köllött beépíteni négy év múlva, hogy lebukjunk… A kisfogházban, a siralomban egy évig, 1956. júniusig vártuk a kivégzést. Mindennap lestük, hogy mikor lösz lekváros tészta. Mert azt az információt kaptuk, hogy ha lekváros tészta lösz, másnap lösz a kivégzés. így mondták.˝
(Annus István)

(Részletek Fehéri Tamás: A párt ökle című dokumentumfilmjéből)

„1949 szeptemberében négyévi börtönbüntetésre ítéltek, mert elősegítettem fiatal rendtársaim külföldre szökését. Büntetésemet a Legfelsőbb Bíróság két évre mérsékelte. Büntetésem letöltése után közölték velem, hogy Kistarcsára internálnak. 1953 őszén újból bíróság elé állítottak, és kémkedés ˝vádjával újabb hét évre ítéltek. Nemsokára a dolgozó rabok közé osztottak be. Sajnos egy nagyon szigorú büntetésnek az emlékét hordozom ebből az időből… Az intézet parancsnoka szemünkre vetette, hogy mi papok, butítottuk a népet, és ezért meg kell bűnhődnünk. Erre, mintegy jó példát adva, mindhármunkat alaposan megpofozott. Erőteljesen a lábunk közé rugdosott, szóval nagyon megalázott. Büntetésül arra ítélt bennünket, hogy egy hónapon keresztül fölváltva egy napot sötétzárkában, a másik napot fél koszton, rendes megvilágítású zárkában töltsünk, és azokon a napokon, amelyeken fél koszton éltünk, esténként hat órára kikötöttek bennünket. Ez a büntetés teljesen szokatlan volt, mert rendesen egy-két órára kötötték ki a büntetetteket. Ez lényegében abban állt, hogy törökülésbe ültettek bennünket, és vaslánccal a jobb csuklónkat a bal bokánkhoz kötözték és fordítva. Az emberek a fájdalomtól rettenetesen ordítottak, de úgy este tíz óra körül már általában csend volt, mert négy óra múltával visszaengedték a szerencsétlen foglyokat zárkájukba. De velünk, papokkal kivételt tettek, mert hat órára vertek minket béklyóba. Minket ez a büntetés tizenhat alkalommal éri… A szenvedés után minden pihenés nélkül kellett munkába állni. Hogy a kikötés szabályos legyen, még ránk is térdeltek, hogy a lánckötés minél szorosabb legyen.˝
(Tüll Alajos jezsuita páter)

Június 26-án délelőtt 11 órakor avatták fel Budapesten, a Petőfi híd budai hídfőjénél lévő parkban az 1945 és 1956 között politikai okokból kivégzett és súlyos börtönbüntetésre ítélt szabadságharcosok emlékművét. A „Mementó 1945-1956˝ Péterfy László szobrászművész alkotása. A szobor avatásán megjelent Orbán Viktor, a Magyar Köztársaság miniszterelnök-jelöltje. Nem jelent meg Demszky Gábor, Budapest SZDSZ-es főpolgármestere és Göncz Árpád köztársasági elnök sem, aki néhány nappal előbb személyesen leplezte le a Történelmi Igazságtétel Bizottsága tíz évvel ezelőtti megalapításának emléket állító gránittáblát. Nem volt ott a leköszönő kormány még hivatalban levő miniszterelnöke, Horn Gyula sem. Senki, egyetlen ismert arc nem képviselte a szociálliberális tábort. A szovjet megszállás és a kommunista diktatúra ellen harcoló, mintegy négyszáz kivégzett hős és a több ezer, súlyos börtönbüntetést szenvedett emléke előtt nem óhajtottak fejet hajtani. Úgy látszik, ezek nem az ő hőseik. Szemmel láthatóan nincs közük hozzájuk. Talán ezért is nyilatkozta pár hete Demszky Gábor, hogy az antikommunizmus ideje lejárt. Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke pedig az elmúlt esztendőkben egyetlen alkalommal sem tudott időt szakítani arra, hogy a volt politikai foglyok, internáltak emlékünnepélyein részt vegyen.
Göncz, Demszky és a többi, a meghívást visszautasító „baloldali˝ valószínűleg még mindig úgy gondolja, hogy az 1945-56 közötti időszak proletárdiktatúrája által politikai okokból kivégzett, agyonvert és súlyos börtönbüntetésre, internálásra, deportálásra, kitelepítésre, illetve munkaszolgálatra kényszerített száz- és százezrek a „jó ügy˝ érdekében hozott, kényszerű áldozatok voltak. Ahogy Lenin elvtárs is mondta: fel kell törni a tojást ahhoz, hogy rántottát készíthessünk. Szerintük a reakciós és fasiszta Horthy-korszak és a második világháború szörnyűségei utáni évtizeddel - legalábbis céljait tekintve - lehet és szabad vállalni a kontinuitást. Ezért is fogalmazhatott úgy Göncz Árpád, hogy „a sztálini rendszer legalább úgy tett, mintha valamiféle morális értéket szolgálna˝. A szociálliberális értelmiségiek mértékadó körei szerint a rákosista rémkorszakkal és a szovjet megszállókkal szembeforduló és életüket áldozó, illetve kockáztató szabadságharcosok, bebörtönözöttek, internáltak˝valójában a „haladás˝ ellenségeivé váltak. Hősöknek nem tekinthetők. Az ő igazi hőseik 1956 forradalmárai közül azok, akik szerintük „egy emberarcú szocializmusért harcoltak˝; az igazi árulók és gazemberek pedig azok, akik az 1956 utáni megtorlásokért, az „emberarcú szocializmus˝ elsikkasztásáért felelősek.

Ez a szemlélet tükröződik Révész Sándor kiváló Aczél-könyvében is (Aczél és korunk, Sík, 1997). Révész felelősnek tartja Aczélt az 1956 utáni megtorlásban való részvételért: „Felelős azonban nemcsak abban az általános értelemben, amelyben mindenki felelős, aki egy megtorló hatalom szolgálatában áll, de abban a speciális értelemben is, hogy tevékenyen közreműködött a letartóztatottak ügyének politikai felhasználásában, a letartóztatások megfélemlítő hatásának érvényesítésében, a bennük rejlő zsarolási lehetőségek kihasználásában - bekapcsolódott a megtorlások hatásmechanizmusába˝ - írja. Megállapításával maradéktalanul egyet lehet érteni. Annál feltűnőbb azonban, ahogy Aczél 1946-49-es korszakát ítéli meg. Révész szerint Aczél, Baranya megyei első titkárként, miközben a Magyar Közösség-ügyet „előírásszerűen lebontja megyei szintre˝, némileg „nehezményezi, hogy az államvédelmi osztály gyengesége miatt a Magyar Közösség megyei résztvevőit, köztük a pataki református kollégium egynémely reakciós tanárát még nem sikerült leleplezni˝. Részt vesz a svábok, a volksbundisták, a reakciósok, megbízhatatlanok, kulákok eltávolításában. Révész úgy ítéli meg, hogy „Aczél jelentései ebben a kérdésben (kulákkérdés — Sch. M.) sem utalnak a pártvonaltól való eltérésre (…), úgy látjuk, hogy Aczélnak semmilyen területen nem voltak a párt fővonalától eltérő nézetei és törekvései, de volt önálló stílusa, voltak sajátos személyes képességei, volt a személyiségének kivételes hatóereje és a korabeli megyei titkárok között egyedülálló intellektusa. Aczél. mint láttuk, nem zárkózott el a kommunista párt politizálását jellemző karhatalmista megoldások és - piszkos trükkök - alkalmazásától…˝ Míg tehát Aczélt Révész szerint személyes felelősség terheli az 1956-os megtorlásban való szerepvállalásáért, addig Baranya megyei titkári tevékenységével kapcsolatban megelégszik annak leszögezésével, hogy ténykedése az akkori pártvonalnak megfelelő volt. Nem tudom, a Baranya megyéből deportáltak, bebörtönzöttek, kitelepítettek, halálraítéltek vagy agyonvertek számára különösebben sokat nyomott-e a latban, hogy a mindezekben közreműködő megyei pártvezető intellektus dolgában a többi pártvezetőhöz képest „egyedülálló˝ volt? Alig hiszem. A felelősségről azonban ezúttal szó sem esik.

A fenti példával illusztrált kettős mérce alkalmazása a mai napig jellemző a szociálliberális oldalhoz tartozó véleményformálók jelentős részére. Sokuk ugyanis csak 1956-ban állt át a jó oldalra. Addig, ahogy Göncz Árpád is mondta, „a sztálini rendszer morális értékeit˝ szolgálták. Hogy pontosán milyen is volt az a morális értékrend, arról a legilletékesebbek, Lenin és Sztálin az alábbi eligazítást adták: „A kommunista morál alapja a kommunizmus megszilárdításáért és betetőzéséért folytatott harc. Épp ezért a kommunista erkölcs szemszögéből nézve erkölcsös az, ami elősegíti a régi, kizsákmányoló társadalom pusztulását és az új, kommunista társadalom felépítését. Mindaz, ami ezt akadályozza - erkölcstelen… Az erkölcsre nevelés fontos feladatai közé tartozik népünk ellenségeinek, a béke és demokrácia ellenségeinek gyűlöletére és a velük szembeni könyörtelenségre nevelés.˝ (N. 1. Boldirev: Lenin és Sztálin tanítása a kommunista erkölcsről. Szikra, 1951)

1956 előtt sokuk tehát a fenti erkölcsi alapokon állva szolgálta a „haladás˝ ügyét. Hívőként vagy karrieristaként, önként vagy kényszerből, lelkesen vagy cinikusan; de a másik oldalon, az üldözők oldalán álltak. Egyesek közülük maguk is üldözők voltak. Mások az üldözők bértollnokai. Ezért esik olyan nehezükre belátni, hogy szabadságharcosként és hősként áldozták életüket azok, akik velük szembefordulva, ellenük felkelve szervezkedtek és harcoltak már 1945-1956 között is. És nem akarják tudomásul venni, hogy helyüket a történetírás és a nemzeti emlékezet legjobbjaink között fogja kijelölni.

Schmidt Mária