Sok méltánytalan támadás érte az utóbbi évek során a magyar zsidó kisebbséget. Gyakran találkozhattunk szélsőséges, antiszemita elfogultságú fogalmazványokban olyan kijelentésekkel, melyek a „zsidóságot˝ a kommunista mozgalommal azonosították, és egyben el is marasztalták a baloldali totalitárius rendszer szörnyűségeiért. Épp ezért értékeltem olyan nagyra a „Szombat˝, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóiratának kezdeményezését, hogy „Zsidóság és kommunizmus˝ címmel történelmi tanulmányokban kísérelje meg közelmúltunk e fontos fejezetének bemutatását. Úgy vélem, elsőrendűen fontos feladat, hogy a rosszemlékű és ártalmas közhelyek tudományos igényű cáfolatával minél szélesebb kör megismerkedhessen. Egyetértve tehát a lap főszerkesztőjének vizsgálódásra felszólító érvelésével, én magam is vállalkoztam arra, hogy a lap áprilisi számában egy tanulmányom rövidített változatával járuljak hozzá ahhoz a vázlatos elemző munkához, melyre a kezdeményezők is törekedtek. Érthetően nagy érdeklődéssel vártam a folyóirat legújabb, májusi számában Szabó Miklós történész, SZDSZ-es országgyűlési képviselő „A magyar zsidóság és a kommunista mozgalom˝ című rövid írását.
Huszadik századi magyar történelmünknek egyik legvitatottabb, talán a legtöbb előítélettel terhes kérdésköre az, mely a magyar zsidó kisebbség és a baloldali mozgalmak, ezen belül a kommunista párt, illetve a pártállam viszonyára vonatkozik. Ismertek azok a Tanácsköztársaság bukása után jelentkező és a második világháború végéig hangoztatott vélekedések, melyek szerint a kommunisták zsidók, a zsidók pedig radikálisan baloldaliak, vagyis kommunisták. Ezek az évtizedeken keresztül hangoztatott érvek, melyek egyaránt jellemezték a jobboldali radikálisok gondolkodásmódját Imrédytől Szálasiig, köszönnek most vissza - legnagyobb megdöbbenésemre - Szabó Miklós dolgozatában. Szabó szerint ugyanis:
A kis zsidók tömegei azért álltak zömmel 1918-ban a köztársaság táborába, mert már akkor egy majdani szocialista rendszerben látták egyedül lehetségesnek a teljes társadalmi emancipációt. A zsidóság tehát érthetően sokat várt egy új társadalmi rendtől. A két háború között a kommunista párt továbbra is zömmel zsidókból állt. Az 1944-et túlélt és Magyarországon maradt zsidóság a kommunista pártban látta az egyetlen erőt, amely még csak köszönőviszonyban sem volt az antiszemita Horthy-rendszerrel, s ennek a pártnak az uralmában látott elsősorban garanciát arra, hogy nem lesz újra 1944. A zsidóság egy kommunista párt vezette rendszertől az asszimiláció új lehetőségét remélte. 1944 drámai módon bizonyította be a nemzeti asszimiláció kudarcát. A zsidóság hiába állt magyar anyanyelvű állampolgárokból, hiába volt´ névmagyarosítás és kikeresztelkedés, nem vált magyarrá. …A magyar zsidóság útja akkor fonódott össze a szocialista, majd kommunista mozgalommal, amikor az ezekkel való azonosulás a legegyértelműbb elhatárolódást jelentette az antidemokratikus rendszerektől. Amikor az uralomra jutott kommunista rendszer antidemokratikusnak bizonyult, 1953-tól kezdve az utak egyre inkább elváltak.˝
Igen tisztelt képviselő úr, észnél van ön? Miket írogat ön itt össze-vissza? Mióta történelmi kategória az, hogy „zsidóság?˝ Csak így a la Hitler, faji alapon?
„A zsidóság”, így együtt, ahányan voltak, mind egytől egyig, fogta magát és kinézte magának a szocializmust, valamikor a tízes évek derekán, aztán ki is tartott mellette jóban-rosszban, egészen addig, míg antidemokratikussá nem vált, úgy - ön szerint -1953 táján. Addig azonban a zsidóság és a baloldal, vagyis a szocialista, illetve kommunista mozgalom összefonódva kéz a kézben, jól elvoltak együtt. Hacsak így nem?!
Ezzel szemben, mint tudjuk -de úgy látszik, újra és újra hangsúlyozni kell, ha még ilyen vezető liberális ideológusok fejében is ekkora a zavar -, a zsidóság, vagyis a zsidó származású magyar állampolgárok különböző érdekű és helyzetű csoportokból tevődtek össze, akik helyzetüknek és érdeküknek megfelelően preferálnak politikai mozgalmakat, pártokat. Döntő többségük azonban - a nem zsidó származásúakhoz hasonlóan - politikailag inkább közömbösnek, passzívnak mondható. És bár igaz, hogy a kisszámú magyar kommunista között az első világháború végén és a két háború között aránytalanul sok volt a zsidó származású, ez a szám azonban így sem emelkedett pár száz fölé. A baloldali pártokban, tehát a szociáldemokrata pártot is ideértve, a fenti időszakban a zsidó származású magyar állampolgároknak csak legfeljebb mintegy 2-3 százaléka vett aktívan részt. Ugyanilyen érthetetlen és minden alapot nélkülöző az az állítás is, hogy 1944 miatt a vészkorszak üldöztetéseit átélt magyar zsidóság a kommunista párt mögé sorakozott volna fel. Azt hittem, liberális oldalon is ismeretes, hogy a kommunista párt olyan osztályalapú társadalmi rendszer, megvalósításában volt érdekelt, mely alapvetően ellenséges volt az iránt a zsidó származásúakra jellemző hagyományos életstratégia iránt, mely az önálló tulajdont, a saját vállalkozást tekintette elsődleges céljának. Ezek a - Szabó kifejezését kölcsönvéve - „kis zsidók˝ tehát nem hogy nem fonódtak össze a kommunista mozgalommal, hanem a kommunista előretöréssel szemben sok esetben a kivándorlást, menekülést választották, illetve számosan közülük a rendszer áldozataivá váltak.
Nem akarok most kitérni azokra a tévedésekre, melyeket Szabó a magyar cionista mozgalomról állít, hiszen a cionizmus vonatkozásában is csak azt tartja kiemelésre méltónak, hogy „a magyar kommunista mozgalomban a cionista mozgalom erőteljesen jelen volt˝. Azt azonban nem hagyhatom szó nélkül, hogy az elkötelezetten liberális Szabó szerint 1953-ig a kommunista rendszer nem bizonyult antidemokratikusnak. Kicsit nehéz nekem ezek után Nagy Imre és a reformkommunisták fellépését megértenem. Mi bajuk lehetett a demokrata Rákosiékkal?
Schmidt Mária