Schmidt Máriával beszélget Lovas István

— A holocaustkonferenciákon, de máskor is, szinte állandóan visszatérő kérdés: miért nem tett a világ többet a zsidókért a holocaust megakadályozására? Most, hogy Ruandában gyakorlatilag hetek alatt legalább félmillió embert öltek meg, és Ugandában a folyóból a hullák tízezreit halásszák ki, akiket éppen ágy faji alapon pusztítottak el, nem kímélve asszonyokat vagy gyerekeket, mint Hitler a zsidókat, nem jogosabb azt kérdezni, hogy a világ általában miért marad érzéketlen minden újabb és újabb holocaust láttán? A „láttán˝-t szó szerint értem, mert a CNN élőben közvetíti a népirtást.

— Azt hiszem, az ember nem sok mindent tehet. Sokszor még azt a bajt sem nagyon veszi észre, ami a küszöbénél van. Hát még ami olyan messze történik. Mit tudnánk tenni értük azon kívül, hogy azt mondjuk: sajnáljuk őket? Az ember nem vállalhatja magára az egész világ összes szörnyűségét! Van egy küszöb. Ez a dolog egyébként akkor is elgondolkoztatott, amikor a washingtoni holocaustmúzeumot avatták fel. Államfők mondtak gyönyörű beszédeket, de ötven évvel korábban, amikor az öldöklés megtörtént, akkor hagyták, hogy megtörténjen. Közben Boszniában folyt (és azóta is folyik) az ottani muzulmánok kiirtása. Lehet, hogy ötven év múlva nekik is fog jutni egy múzeum valahol Washingtonban vagy Münchenben?

— Nemrégiben jártam a washingtoni holocaustmúzeumban. . Ott meglepődve láttam, hogy a Magyarországon elpusztult zsidók száma eltér attól, mint ami Jeruzsálemben a Jad Vasemben található. Tudunk pontos adatot az elpusztultak számáról?

— A Budapesten nemrégiben megtartott nemzetközi holocaustkonferencián egy pszichológus arra figyelmeztetett, hogy mivel az áldozatoknak egy nagy része olyan halált szenvedett, amelynek következtében nem maradt tetem, tehát elégették, hamuvá vált, ezért még sokkal fontosabb, hogy legalább a számát tudjuk az áldozatoknak. Mert ebben az esetben az áldozatok száma az egyeden kézzelfogható adat, amivel azonosulni lehet. És itt most álljunk meg egy pillanatra. Ami engem nagyon zavart a holocaust ötvenedik évfordulójával kapcsolatban, az az, hogy kezd kialakulni egy új vallás: a holocaust vallása. Aminek dogmái vannak. És ahol tulajdonképpen vége a tudomány szerepének. Egy vallásnak ugyanis nem tudósokra van szüksége, akik újabb és újabb kérdéseket tesznek fel, és válaszokat próbálnak megfogalmazni, hanem dogmái vannak, amelyeket hinni kell. Ez az a pont, ami engem nagyon elszomorít, és ez az a pont, ahol úgy érzem, hogy a tudománynak nem igazán jut szerep. Az egyik ilyen dogma, hogy a magyar zsidóság áldozatainak száma 600 ezer. Kész. Passz. Ezt egyszer kimondták. És aki ezt akármerre korrigálja — de főleg lefelé —, annak nincs helye Európában, hogy néhány illusztris kollégámat idézzem. Nos, Stark Tamás kollégám kezdte meg az utóbbi években rendkívüli munkával és alapossággal utánanézni még egyszer ezeknek a számoknak. Ez a hatszázezres szám közvetlenül a háború után született, úgy, hogy a háború előtti zsidóság l számából levonták azoknak a számát, akiket akkor Magyarországon zsidókként regisztráltak, és a különbségre azt mondták, hogy azok elpusztultak. Szerintem a tudománynak a lehető legpontosabban kell választ adnia erre a kérdésre is. Izraelben is ádáz viták folynak erről a kérdésről. Jehuda Bauer, a jeruzsálemi Héber Egyetem tanszékvezető professzora, aki a holocaustról számtalan alapművet írt, és aki e területen a legnagyobb nemzetközi tekintélynek számít, bebizonyította, hogy Auschwitzban nem pusztulhatott el annyi zsidó, mint amennyit feltételeztek. Stark Tamásnak a kutatásai azt bizonyítják, hogy a magyarországi áldozatok száma olyan négyszáz-négyszázhúszezer lehetett. A Jad Vasem az áldozatok számát 340 ezerre becsüli.

— Beszéljünk az antiszemitizmusról. David Kraus, a budapesti izraeli nagykövet mondta nemrégiben Betlen Jánosnak a tévében, hogy az antiszemitizmus a társadalom baja. Betlen nem kérdezte vissza tőle, vajon a zsidók nem részei a társadalomnak? Komoróczy viszont a Beszélő ´94. április 14-i számában azt mondja: „Nem csodálkozhatunk, hogy a közvélemény sem akarja vállalni: az elpusztított zsidók a magyar állam, a magyar társadalom részei voltak, vannak: magyarok.˝ Önnek mi a véleményét

— Azt hiszem, hogy egy izraeli nagykövet másként látja, máshogy szeretné látni a magyar zsidóságot, mint mi szeretnénk. Neki az az alapállása, hogy egy zsidó ember az zsidó, fajilag zsidó, vallásilag talán zsidó vagy szekularizált, de mindenesetre Izraelben a helye. Ez a cionisták álláspontja, ami nem egy újdonság. De a magyar zsidóság mindig is kevéssé volt fogékony a cionizmus iránt, és a magyar zsidóság nagy része úgy érezte, hogy része a magyar nemzetnek, és a magyar nemzet döntő többsége is úgy érezte, úgy érzi, hogy ez így van.

— Faludy György egy roppant érdekes cikkében, amely a Magyar Hírlap ´94. március 26-i számában jelent meg, azt írja, hogy a holocaust „egyike a három tartóoszlopnak, melyen Izrael Állam kollektív identitása nyugszik. A másik kettő: nacionalizmus és vallás. Azt gondolom, ez ismerősnek hangzik, mert hasonlít a magyar szélsőjobb programjához˝. Nos?

— Miért, milyen más alapokon lehet létrehozni egy társadalmat? Nyilvánvaló, hogy a holocaustnak nagyon fontos szerepe van Izrael létében, hiszen előtte Palesztinában pár százezer zsidó telepes élt, és utána jött Jetre egy többmilliós állam. És mi fogná össze ezeket a rendkívül eltérő helyekről, kultúrákból érkezett embereket, ha nem a közös vallás, a közös nemzet, amit fel kell építeni, és a közös traumatikus élmény? Hát mi másból lehetne egy nemzetet összekovácsolni? Szerintem Faludy egy nagyon fontos tényezőt kihagyott. Szerintem a külső fenyegetettség is jelentős szerepet játszik Izrael társadalmának összefogásában. Faludy ugyanitt idézi Jehuda Elkana professzort, aki ezt mondta a holocaust emlékének életben tartásáról: „Emlékezz, mondják, de az ilyen emlékezés vak gyűlöletet is szülhet. Lehet, hogy a világnak nagy általában emlékeznie kell (…), de a mi számunkra a legnagyobb nevelési feladat: kiállás az életért és a jövő építéséért, nem pedig, hogy jajgatással és szörnyű ceremóniákkal emlékezzünk a holocaustra…˝

— Az itteni sajtó természetesnek tartja most a holocaustra emlékezést. Ugyanakkor más áldozatok esetében a sajtó nagy része azt írta —például a Zétényi—Takács-törvényjavaslat kapcsán —, hogy ne a múltat vizsgáljuk, nézzünk a jövőbe, mert a múltba nézés csak eltereli figyelmünket a jelen feladataitól. Fel lehet parcellázni az emlékezést?

— Ez a felparcellázás butaság. Szerintem egy embernek, egy társadalomnak, egy nemzetnek múltja van. Ugyanúgy jelenje van, és jövője lesz. Olyan nincs, hogy nem emlékezünk. Akik nem emlékeznek, akik bedugják a fejüket a homokba, mint a strucc, azok nem emberi magatartást tanúsítanak.

— A magyar lapok nagy részében azt is olvastam akkoriban, hogy az emlékezés felesleges energiákat von el a jelen feladataitól. De mintha Izrael számítógép-programozóinak vagy narancsültetvényeseinek energiáit sem látszana elvonni az emlékezés, a holocaustperek…

— Ez marhaság. Bennünket sem térit el az emlékezés semmitől. Én azt gondolom, hogy akiben nincs alázat, aki nem tudja meghajtani a fejét az áldozatok előtt, aki nem tudja megadni a tisztességet, aki nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, az nem fog tudni egy tisztességes jövőt sem felépíteni, sőt, egy tisztességes jelenben sem tud élni. Senkinek sem lehet érdeke, hogy összemaszatolja a múltat, mint ahogyan senkinek sem lehet érdeke, hogy összemaszatoljuk a jelent. Én soha nem értettem ezeket a hangokat. Soha nem értettem azokat, akik feszítsd meg-et kiáltanak arra, aki jobbról gyilkolt, ugyanakkor keresztényi könyörületet követelnek annak a számára, aki balról gyilkolt. Egyféle erkölcs, egyféle morál van, és aki azt gondolja, hogy ugyan a bűn bocsánatos, ha balról követték el, de 50 év múlva is üldözendő, ha jobbról, az kettős mércével mér.

— Beszéljünk most az SZDSZ által a leginkább szorgalmazott „gyűlölet elleni˝ törvényről. Félretéve azt a nagyon jogos aggodalmat, hogy a mindenkori uralkodók a jogos bírálatra is ráhúzhatják, mi ennek a sürgetésnek a mélyebben fekvő oka? Amikor Komis Mihály elhíresült mondatában azt írta a Beszélőben, hogy mi sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti bennünket, akkor ez a buzgalom kicsit nehezen érthető…

— Szerintem ennek a népfrontos mozgalomnak a mozgatói teljesen tudathasadásos állapotban vannak. Azt hiszem, hogy ők tulajdonképpen nem is a gyűlölet ellen szeretnének törvényt hozni, hanem azt szeretnék megkövetelni, hogy szeressük őket. Csakhogy a szeretetet nem lehet törvénybe iktatni, és ennek híján ezt így fejezik ki. Kicsit gyermeteg, nem?