Kettős mérce, avagy a lelkiismeret működésképtelensége

Nálunk még mindig közbotrányt lehet provokálni azzal, ha a kommunizmus által elkövetett bűnökről szólunk, és még nagyobb botrányt akkor, ha azt állítjuk, hogy a kommunizmus és a nácizmus nemcsak az elkövetett bűncselekmények nagyságrendje szempontjából, hanem természetüknél fogva is összemérhetőek - kezdi tanulmányát Alain Besaficon, a tekintélyes francia történész, aki több munkájában is foglalkozott a Szovjetunió és a leninizmus történetevek Jelen írását, mely a Francia Akadémián tartott előadásának rövidített változata, a nagy tekintélyű zsidó folyóirat, a Commentary (az American Jewish Commitlee lapja), az amerikai neokonzervativizmus egyik legfontosabb orgánuma közölte 1998 janárjában.

Azok, akik közelebbről tanulmányozták a náci, illetve, kommunista rémkorszakok történetét - írja a francia történész -, már régen arra a következtetésre jutottak, hogy a bolsevizmus és nácizmus ikertestvérek. Míg az egyik az „alsóbbrendű fajúakat˝, például a zsidókat akarta kiirtani a föld színéről, addig a másik az „osztályellenségtől˝ kívánta „megszabadítani˝ az emberiséget. Az ikerpár mindkét tagja az „új ember˝ megteremtésén fáradozott, és e cél érdekében semmilyen áldozattól sem riadt vissza. A nácizmus a német nép „boldogulásának˝ érdekében „hajlandó volt megtisztítani˝ a világot a zsidóktól. A leninizmus az egész emberiségnek ígért új kort, kerüljön, amibe kerül. Céljaik érdekében jogot formáltak arra, hogy kollektív népirtást hajtsanak végre, olyan méretekben, ami ezt megelőzően ismeretien volt az emberiség történetében. Ezért jogos mindkettőt bűnös rendszerként elmarasztalni - érvel Besancon.

Felmerül tehát a kérdés: miért kezeli a történelmi emlékezet olyan különbözőképpen ezt a két rendszert? Mi a magyarázata annak, hogy a szovjet kommunizmus látszólag teljesen feledésbe merül? Talán az - kísérli meg a választ -, hogy a nyugati értelmiségiek jelentős része kompromittálódott a kommunizmussal. Ők azok, akik az általuk felejtésre ítélt kommunista múlttal szemben napról napra intenzívebben foglalkoznak a nácizmus történetével. Ha valakiről ma, több mint fél évszázad múltán kiderítik, hogy náciszimpatizáns volt, azonnal kiátkozásra ítélik, ahogy az nemrég a francia-román E. M. Cioran esetében történt. Louis Aragon műveinek újrakiadásakor azonban senki sem vetemedett olyan ünneprontásra, hogy Aragon sztálinista múltjára emlékeztessen. Minden bizonnyal ez a magyarázata annak is, hogyan maradhatott a Francia Kommunista Párt Moszkvát szolgáló évtizedei ellenére is a demokratikus politikai élet megbecsült szereplője Franciaországban. Besancon utánanézett, hogy az egyik vezető francia délutáni lapban 1990 és 1997 között milyen gyakorisággal fordultak elő bizonyos általa kiválasztott kulcskifejezések. A fenti időszakbán 480-szor szereplt a nácizmus kifejezés, a sztálinizmus viszont csak hétszer. Auschwitz 105-ször, Kolima kétszer. Az ukrajnai mesterséges éhínség pedig, mely csak 1933-ban öt-hatmillió embert ölt meg, egyetlenegyszer sem bukkant fel annak a rendszernek a bukását követően, melyet közvetlen felelősség terhel ezért a rettenetes, ember okozta katasztrófáért.

A történész tehát kénytelen megállapítani, hogy nem azonos mércével mérik e két történelmi korszakot. Besancon ennek okait fürkészve arra hívja fel a figyelmet, hogy a nácizmus embertelensége és népirtó gyakorlata rögtön a második világháború végén lelepleződött, és történetét is jobban ismerjük, mint a kommunizmusét. Míg a náci lágerek felszabadítása után mindenki számára kézzelfogható valósággá vált a gázkamrák égbekiáltó iszonyata, addig a szovjet gulag és a kínai laogai képe még mindig ködbe vész. Nem tárgyiasult. Fontos különbség az is, hogy míg több nyugateurópai ország a saját bőrén tapasztalta meg, mit is jelentett a náci uralom, a kommunista megszállásról nincs személyes élményük. És a második világháború közös harcai és erőfeszítései alatt a nyugatiak elnézőekké váltak a kommunista ideológiával és gyakorlattal szemben. Besancon szerint a náci rendszerben könnyebb volt meghatározni, ki a tettes és ki az áldozat. A kommunizmusban ezzel szemben az áldozatok között szép számmal vannak olyanok is, akik előzőleg maguk is a rendszer támaszai voltak, és nem egy esetben bűnrészessé váltak. Döntően esik latba, hogy a zsidóság erkölcsi és vallási kötelességének tekinti, hogy folyamatosan emlékeztesse az emberiséget a holocaustra. Ennek köszönhetően senki sem kerülheti meg a vele kapcsolatos lelkiismeretvizsgálatot, amint azt a Vatikán csak a napokban nyilvánosságra hozott dokumentuma is bizonyítja. A holocaust mára mindannyiunk múltjának részévé vált.

Besancon azt tekinti a szovjet rendszer egyik legnagyobb sikerének, hogy sajátos világlátásai általánosan elfogadottá tette. E szerint a felfogás szerint a világ két ellentétes táborra oszlik: kapitalizmusra és szocializmusra, más szóval jobboldalra és baloldalra. Ennek a lenini sémának megfelelően a nácizmus nem önálló kategória, hanem a kapitalizmus és a jobboldal része, esetenként annak megtestesítője. A szovjet szocializmus pedig a baloldallal azonos. E felosztásnak tulajdoníthatóan fokozatosan feledésbe merült, hogy a fasizmus és a nácizmus egyaránt szocialista .gyöke; rekkel rendelkezett. Utolsó érvként hivatkozik Besancon arra, hogy míg a nácizmus tizenkét évig tartott, az európai kommunizmus ötven, illetve hetven évig fennmaradt. Egy totális rendszer bukása után pedig semmi sem olyan problematikus, mint visszatalálni a lelkiismeret normális működéséhez, újra képessé válni a normális politikai és morális választásra. Ebben a tekintetben - a francia akadémikus szerint - a posztnáci Németország jobb helyzetben volt a második világháború után, mint amilyenben a posztkommunista országok vannak jelenleg. Németországban ugyanis a civil társadalom jelentős része értetlenül vészelte át a nácizmust. A nyugati szövetségesek nyomására megtisztulási, önvizsgálati és emlékezési folyamaton ment keresztül. Még bűnbánatra is képesnek bizonyult. A posztkommunista Kelet-Európa mindezekre eddig nem volt képes. És ezért a történelmi felelősség egy része a nyugati értelmiség jelentős csoportjainak lelkiismeretét terheli — véli Besacon. Túl sokáig állították, hogy a baloldal, értsd: a szocializmus az egyedüli értékhordozó. A kapitalista jobboldalt szerintük ezzel szemben egyfajta bűnösség jellemzi. Sok nyugati tudós és értelmiségi gyakran még ma is úgy állítja be, mintha a leninizmus csak egyfajta „üzleti baleset˝ lett volna, miközben maga az űgy minden lényeges elemében ugyanolyan tiszteletreméltó maradt, mint amilyen a „szerencsétlenséget˝ megelőzően volt.

„Századunkra nemcsak a példa nélküli barbarizmus, hanem a lelkiismeret szégyenletes működésképtelensége jellemző. Szörnyű szégyen lenne, ha a történelemnek ezt az alapvetően torz  és hamis felfogását hagynánk örökül az elkövetkező századnak˝ - figyelmezteti olvasóit Alain Besancon.

Schmidt Mária