Mesterterv-Merkelterv?

A döntés

Egy üdvözlési kultúra (Willkommenskultur) kialakítása fontos lépés országunk jövőjének biztosításához. A béke és jólét biztosításához a csere és a találkozás elengedhetetlen.
Sigmar Gabriel, SPD

Országunk meg fog változni. Méghozzá drasztikusan. Örülök neki!
Claudia Roth, Zöldek

Szeptember óta próbáljuk megfejteni, milyen megfontolások, milyen stratégia áll Angela Merkel német kancellár migránsokkal kapcsolatos politikája mögött.  Az eddigi magyarázatok, a kancellár jó szívére vagy a németek munkaerő utánpótlási igényeire és az ezzel összefüggő demográfiai szükséghelyzetre utaltak. Angela Merkel eddigi pártelnöki és kormányfői tevékenysége alapján azonban kizárt, hogy a muszlim tömegek Németországra, és így Európára zúdításával kapcsolatos döntését hirtelen felindulásból hozta volna meg. Ő az alaposan végiggondolt, hideg fejjel megtervezett stratégiai lépések embere. Döntése mögött ne keressünk tehát holmi emberbaráti megrendülést, ne tételezzünk fel heves érzelmi reakciók által vezérelt pillanatnyi felindulást. Merkel a halogatás, a szétszálazás, a homokba futtatás és a szívós kíméletlenséggel megvalósított, apró lépésekből álló hosszú távú stratégiák embere. A kapkodás, az érzelem vezette politizálás olyan idegen tőle, mint egy elegáns kosztüm.

Ez a „C” már nem az a „C”

A hitetlenség útján lévő államok a lemondás útján vannak.
Régis Debray

Amikor 2010 tavaszán a Munkáspárt tizenhárom éves kormányzását követően a brit választók a második világháború óta először, koalíciós kormány alakítására kényszerítették a konzervatívokat, David Cameron, a toryk miniszterelnökjelöltje állítólag tanácsot kért Angela Merkeltől a koalíciós kormányzás mibenlétéről. A kancellár lelkesen elmagyarázta, hogy a koalíció nem csak párttársai kordában tartására ad lehetőséget, hanem arra is, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül leamortizálja kisebbik partnerét. Nick Clegg liberális demokrata vezető tehát koalíciós partner és miniszterelnök-helyettes lett, hogy a következő választásokon pártja szenvedje el a legnagyobb kudarcot. Hasonlóan ahhoz, ahogy Németországban is történt. A Merkel vezette CDU-CSU-FDP koalíciós kormányzása végén az FDP kiesett a parlamentből, a helyébe lépő újabb nagykoalíció pedig végletesen legyengíteni látszik a CDU-CSU állandó váltópártját, az SPD-t, a németországi szociáldemokrata pártot.

Miután a CDU-CSU a választásokon rendre 35-44 százalék közötti eredményt ér el, folyamatosan koalíciókötési kényszerben van. Merkel kétszer, 2005-ben és 2013-ban alakított nagykoalíciós kormányt. Jelenleg a CDU-CSU és az SPD együtt 67,2 százalékkal, vagyis kétharmados többséggel rendelkezik, hasonlóan a 2005-2009 közötti ciklushoz, amikor a nagykoalíció kétharmados többségére támaszkodva negyven alkotmánymódosítást hajtott végre.

Már a 2013-as legutóbbi koalíciókötéskor komolyan felmerült a CDU egyes köreiben, hogy ne a szociáldemokratákkal, hanem a Zöldekkel egyezzenek meg. Merkel pedig évek óta a tőle megszokott szívóssággal amortizálja le hagyományos váltópártját, egykori kihívóját, tegnapi és mai koalíciós partnerét, az SPD-t, hogy közben tégláról téglára bontsa le a Zöldek és pártja közötti válaszfalat. Ennek a stratégiának az első lépése egy a menekültek meginvitálására hajazó, ugyanolyan hirtelen, látszólag indokolatlan és minden előkészítést nélkülöző döntése volt, amivel betiltotta az atomerőműveket Németországban. Ezzel amellett, hogy elvette a zöldek legfontosabb identitásképző témáját, egyben a pártjaikat elválasztó legfontosabb elvi akadályt is eltüntette.

Merkel 2011 óta dolgozik azon a paradigmaváltáson, melynek célja, hogy a kereszténydemokrata CDU-t kereszténytelenítse, vagyis a párt nevében szereplő „C” betű jelentését keresztényről központira, értsd: centrálisra változtassa. Az új, merkeli, kereszténytelenített Central Demokratische Union olyan párttá lett, mely nyitott az ateista és a más vallású, értsd: muszlim tömegek előtt. A muszlimok azért is fontosak Merkel számára, mert szavazataikkal nemcsak az új CDU-ban csalódott választókat képesek pótolni, de egyre nagyobb tömegeik biztosíthatják a folyamatos kormányzást Merkel számára. A migránsok menekültekként való beazonosítása, az emberi jogi érvelés felvállalása, az iszlámmal való értéksemleges párbeszéd szorgalmazása tehát egyaránt szól a ´68-as gyökerű zöldek és az általuk uralt értelmiségi és médiaelitnek, valamint a régi és újonnan megtelepülő muszlim közösségeknek. Vagyis az átpozícionált, kereszténytelenített CDU-val Merkel felkészült arra, hogy az üzenethiányos állapota miatt tartósan lejtmenetbe került szociáldemokrácia lassú, de biztosnak tűnő kimúlása esetére új koalíciós partnerre tegyen szert, és arra is, hogy az egyre nagyobb számú új, jellemzően muszlim szavazók számára politikai otthont nyújtson pártjával.

Az új Centrális Demokrata Unió, a CDU II a zöldekkel együtt minden eddigit meghaladó hatalomkoncentrációt jelenthet. Hiszen miközben továbbra is mögötte állnak a piac meghatározó szereplői, vagyis a gazdasági elit, a Zöldek révén számolhatnak a teljes média- és egyetemi, szakértői elit támogatásával is. A Zöldek értékét ugyanis mindenekelőtt az adja, hogy a tematizálási és értelmezési monopólium és ezáltal a nyilvánosság feletti rendelkezés mára teljesen kicsúszott a hagyományos baloldal kezéből és átkerült a zöldekhez húzó ´68-asokhoz.

Milyen értékek?

Nem a körülmények teremtik az embert, az ember teremti a körülményeket.
Benjamin Disraeli

Az ateizmus szürke mosogatóronggyá változtatja az életet.
Kertész Imre

 A nyugati világban „értéksemlegesség” fedőnév alatt már évtizedek óta tetten érhető a keresztény értékek háttérbe szorítása, a keresztény hívők lejáratása. A mai politikailag korrekt kánon az ateizmust és a nem keresztény vallásokat preferálja. Merkel, amikor hatalma megtartásáért, jobban mondva kiterjesztéséért beáldozza pártja keresztény jellegét, és a számára ugyancsak felesleges ballaszttá vált német nemzeti érdekeket, egyben európai vezetői szerepét is építi. Az az Európa, amiben ő gondolkodik, nem nemzeti és nem keresztény, hanem globalizált és ateista, nem kereszténydemokrata, hanem liberális, nem populista, hanem elitista, nem demokratikus, hanem bürokratikus.

A mintegy kétmillió újonnan Németországba érkezett migránsról nem tudunk semmit. Sem pontos számukról, sem nemükről, sem korfájukról, sem iskolai végzettségükről, sem foglalkozási megosztottságukról nem közöltek semmilyen kimutatást a német hatóságok. Egy azonban biztos: zömük maradni fog, és előbb-utóbb maga után hozza majd a családját is. Számuk így rövid időn belül 10 millióra nőhet. A törököknek már a nyár elejére vízummentességet ígért a német irányítás alatt álló uniós elit, ami várhatóan hatalmas újabb betelepülő tömegekkel növeli meg az amúgy is több mint 5 milliós németországi török kisebbséget. (Felejtős az a pökhendi elbizakodottság, amivel az európai és német elit a török vízumkérdést kezeli – abban bízva, hogy az általuk támasztott bürokratikus akadályokra hivatkozva elszabotálhatják majd az egészet. Ha ezt teszik, a törökök újra megnyitják a határt és elárasztják az Unió országait migránsokkal. Vízummal mindez rendezettebben történik majd.) Éveken belül 20 milliós muszlim kisebbsége lehet Németországnak. Megkerülhetetlenné és egyben királycsinálókká válnak. Vagy önálló politikai erővé szerveződnek, ahogy azt már Bécsben is próbálták, vagy becsatlakoznak, ahogy Merkel tervezi és reméli, az ő muszlimkompatibilissé tett új pártjába. Csakhogy, míg a merkeli CDU II felad minden olyan értéket, amit az alapító atyák vallottak: az antikommunizmust, a kereszténydemokráciát, a család védelmét, a sajtó- és szólásszabadságot, addig a beáramló muszlimok a legkevésbé sem értéksemlegesek, sőt. Többnejűséget, saríát, burkát és kendőt követelnek majd. A nők visszaszorítását, a homoszexuálisok törvényen kívül helyezését. Az Izrael-barát politika feladását. Most még csak a humoristák fejét kell átadni a török elnöknek, és a drezdai koncert címéből kell eltüntetni az örmény népirtásra való utalás, de a többi is jön majd sorjában mind. Mert akinek szilárd értékrendje van, amit hite és meggyőződése táplál, és a beáramló, sőt Európában otthonra lelt muszlimok túlnyomó többsége ilyen, az semmi perc alatt keresztülgázol az értékrend nélküli, elbizonytalanodott hitetleneken. És akkor már nem lesz szükségük Merkel centrálissá és zölddé semlegesített pártjára.

Az elárvult hagyaték

A sors joggal bünteti azokat, akik szakítanak a múlt értékeivel.
Winston Churchill

Eredet, amely azonban jövő is marad.
Martin Heidegger

Ennek a mestertervnek idő előtti lelepleződésétől tartott Merkel Orbán Viktor minapi németországi látogatásakor. Nincs más magyarázat arra, miért került a Merkel tenyeréből evő, egyenáramúsított német média olyan izgalmi állapotba attól, hogy a magyar miniszterelnök látogatást tervez az egykori német kancellárnál, a 86 éves Helmut Kohlnál. Mindez annál is érthetetlenebb volt, mert ahogy Merkel, úgy médiája is szinte teljesen negligálta és negligálja az egykori kancellárt. 85 születésnapjának megünneplését olyan minimálban nyomták, hogy az minden európai országban megdöbbenést keltett. Orbán felkereste Konrad Adenauer egykori lakóházát, tárgyalt a CSU előző elnökével, Edmund Stoiberrel, illetve az agg Kohllal, ami a német közvélemény számára nyilvánvalóvá tette, hogy az adenaueri, kohli örökséget feladó Merkel helyett őt, a magyar Orbán Viktor tekintik politikai örökösüknek, tőle várják a hagyomány folytatását.

Orbán már 2014-ben Tusnádfürdőn elmondott híres beszédével nyilvánvalóvá tette, hogy készen áll annak a hagyatéknak a folytatására, ami aranykorrá formálta a második világháború utáni évtizedeket Nyugat-Európában. Az illiberális demokrácia melletti kiállása egyértelművé tette, hogy továbbra is hisz a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia értékteremtő erejében, és arra törekszik, hogy legfontosabb vívmányaikat átmentse a 21. századba. Támadói ugyanakkor tengeren innen és túl, egyedül a liberális demokráciát tekintik demokráciának. A kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia annak ellenére is tűrhetetlen a számukra, hogy mindkettő magában foglalja a liberális értékeket is. A mai liberális demokráciák ugyanakkor nem vállalják sem a keresztény sem a szociális szempontok képviseletét. És egyre kevésbé engedik a hagyományos liberális értékek érvényesülését: a szólás-, a gyülekezési, a sajtószabadság megélését. Gondoljunk a gyűlöletbeszéd-törvényekre, a nyugati egyetemeken egyre-másra betiltott vitákra, arra, hogy egyes német városok lekapcsolják a közvilágítást, ha nekik nem tetsző politikai erők tüntetnek, vagy a szilveszteri kölni molesztálási hullám után elhallgattatott német sajtóra. A ´68-as diskurzus szerint azonban a demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia, pontosabban: vagy úgy liberális, ahogy azt ők értelmezik, vagy nem demokrácia. A mai politikailag korrekt elit ezen belül a legmerevebb: a német ´68-asok garnitúrája a szociális piacgazdasággal együtt a német egyesülést megvalósító kereszténydemokrácia hagyatékát is érvénytelennek tekinti. A sikerpolitikusok teljesítménye az ő számukra nem jelent semmit. Térségünk számára azonban Robert Schumann,De Gasperi, de Gaulle, Adenauer, Kohl, Stoiber, Vogel és a többi európai államférfi öröksége továbbra is inspirációt és értékes, sőt korszerűsítésre méltó tradíciót jelent. A zöldekkel való kiegyezésben és a muszlim tömegek megnyerésében érdekelt merkeli mesterterv – mely ezen értékeket feladva tesz hitet a keresztényellenes értéksemlegesség és az emberi jogokat abszolutizáló, a gyakorlatban azonban család-, közösség- és nemzetellenes ideológia mellett, pont úgy, ahogy azt a 68-asok kulturális és politikailag korrekt kánonja megköveteli – bármennyire korszerűnek is tűnjék, nekünk nem tetszik. Ez az az értékrend, melyet a közép-kelet-európai régió nem tud és nem is akar elfogadni. Ami Európa két felét eltávolítja egymástól, az tehát az, hogy míg Európa nyugati fele szerint a kereszténydemokráciának és a szociális piacgazdaságnak lejárt a szavatossága, és nincs jövője, addig térségünk polgárai szerint nemcsak hogy van, de lesz is. Ezt az ellentétet is a felszínre hozta a 2015-ös muszlim invázió teremtette válsághelyzet, melyet a német kancellár önkényes döntése elmélyített, és aminek a következményeit egész Európára rá kívánja erőltetni.

Közép-Kelet Európa

Most múlik pontosan,
Engedem, hadd menjen
Kiss Tibor

Az USA leköszönő elnöke, Barack Obama minapi Európai látogatása ékes bizonyítéka annak, aminek hét éves hivatali ideje alatt újra és újra tanúbizonyságát adta: hogy nem érti Európát, és persze nem is különösebben érdekli. Feltűnő azonban, hogy demonstratívan nem találkozott senkivel a „régi” Európa vezetőin kívül. Németek, franciák, olaszok, britek és amerikaiak. Mint száz évvel ezelőtt a hírhedt versaillesi „békék” tető alá hozásakor. A győztesek és a németek. Washingtonból nézve ez lenne Európa?

A közép-kelet-európai régió szűken véve is több mint 65 milliós, kibővítve 100 milliós térség. Óriási, dinamikus terület, gazdasági növekedése évek óta meghaladja a nyugati féltekéjét. Ha a britek kiszállnak Európából, amire van esély, Európa súlypontja áttevődik Keletre. Oroszország szerepe felértékelődik, hiszen a franciák a német túlsúlyt egyensúlyozandó rutinszerűen fordulnak majd Moszkva felé. A harapófogóba zárástól tartó németek számára is létfontosságú lesz az orosz kapcsolat szorosabbra fűzése, amit már a Sztálin-Hitler-gázpaktumnak keresztelt Északi 2 áramlat előkészületeivel meg is kezdtek. Mi lesz tehát ezzel a térséggel? Ha igaz, hogy az USA stratégiai érdeke mindkét világháborúban az volt, hogy ne az önálló, értsd: német vezetésű Európa vegye át a brit világbirodalom örökségét és váljon az amerikaiak kihívójává, hanem az USA uralkodjon Európán a britekhez hasonlóan az erőegyensúly biztosításával, akkor ma sem állhat érdekében egy német-orosz szövetség kikristályosodása. Ezt pedig csak úgy tudja megakadályozni, ha százmilliós térségünkkel szövetkezve közéjük ékelődik. Talán majd az új elnöknek szól valaki, hogy a 21. század Európájában már nem elég a britekkel, a németekkel, az olaszokkal és a franciákkal ledílelni.

A kommunista diktatúrában eltöltött majdnem fél évszázad olyan közös történelmi tapasztalatokkal ruházta fel a huszadik század második felében szovjet megszállás alá kényszerített nemzeteket, amelyek következtében azok nemzetmegtartó erőként tekintenek egyházaikra, az évtizedeken keresztül tiltólistára tett keresztény értékekre. Súlyos áldozatok árán visszaszerzett nemzeti függetlenségüket, a szabadságot és a demokráciát pedig nem hajlandóak sem egy újabb „élcsapatnak”, sem egy brüsszeli bürokratikus elitnek alárendelni. Nem díjaznák, ha pártvezetőiket a legsötétebb kommunista diktátorokra hajazóan tízperces álló tapssal üdvözölnék pártjaik, ahogy azt a CDU legutóbbi kongresszusán Angela Merkellel tette az elkötelezett tagság. Mi, itt, ilyenkor, rutinszerűen a megfélemlítettségre, a kierőszakoltságra, az álságosságra és a diktatúrára asszociálunk. Az endékás Merkel vajon mire? Honeckerre? Ulbrichtra?