„Nagy-Britannia az amerikai érdekek trójai falova Európában”

Klaus von Dohnányi

Az Amerikai Egyesült Államok a Brit Birodalom elleni felkeléssel jött létre. Forradalmi hagyományai gyarmattartója elleni lázadására vezethetők vissza. Ezeket a hagyományokat mostanra elengedte, hogy az imperialista Brit Birodalom örökösévé váljon. Átvette a brit világbirodalom módszereit, arroganciáját, lekezelő és kioktató stílusát. Pedig egykor az új világba érkező telepesek azért szakítottak régi életükkel és kerestek maguknak új hazát, hogy a saját erejükből és képességeikből boldogulva, a saját törvényeik és szabályaik szerint élhessenek. Szuverenitásra, szabadságra és függetlenségre vágytak, arra, hogy tehetségüket és szorgalmukat minden kötöttségtől mentesen kibontakoztathassák.

Az akkor felszálló ágban lévő britek könnyedén túltették magukat amerikai gyarmataik elvesztése felett, [1] mert éppen azzal voltak elfoglalva, hogy hatalmukat a világ összes földrészére kiterjesszék. Nem sejtették, hogy nem is olyan sokára versenytársaik, kihívóik, majd legyőzőik lesznek.

A britek a huszadik század végéig gyarmattartók maradtak, és ezalatt a bő kétszáz év alatt nagy gyakorlatra tettek szert abban, hogyan kell a legyőzött, megszerzett, leigázott, irányításuk alá vont országokat, nemzeteket, népeket kiszipolyozni, megalázni, önállóságuktól, kultúrájuktól megfosztani. Máig összesen 24 olyan ország van, amit a britek nem támadtak meg, ahol ne próbálkoztak volna be, hogy ilyen-olyan mértékű függésbe kényszerítsék őket. Hogy is mondta a neves indiai politikus? „A brit birodalom felett azért nem huny le sose a nap, mert még a nap is fél attól, amit a sötétben csinálnának.” [2]

Nagy-Britannia a 18. század végétől mindaddig terjeszkedett, amíg kiterjedése meg nem haladta az egykori Római Birodalomét. Napóleon legyőzése után, [3] amiben persze az oroszok játszották a döntő szerepet, pontosabban Kutuzov [4] és nem Wellington, meg voltak győződve arról, hogy nemcsak joguk, de képességük is van a világ vezetésére. Iparuk és kereskedelmük, valamint a világ tengereit uraló flottájuk révén a világ minden részének kincsét és javát birodalmuk építésére fordították. Egyre inkább a meggyőződésükké vált, hogy terjeszkedésük Istentől rendelt hivatásuk, ahogy a világ civilizálásának nemes feladata is.

Attól kezdve, hogy a huszadik század beköszöntétől az angol lépett a francia nyelv örökébe, és vált az új közvetítő nyelvvé, a britek vették kézbe a történelem és a politika tematizálását és értelmezését.

Hírközlő eszközeikkel behálózták a földet és az egész világot elárasztották propagandájukkal, amit háborúik és imperialista céljaik igazolásának és elfogadtatásának szolgálatába állítottak. A BBC-t, a British Broadcasting Corporation-t 1922-ben alapították azzal a céllal, hogy a világ minden tájára sugározza a brit kormány propagandáját. Ennek ellenére egészen a huszadik század végéig többé-kevésbé sikeresen elhitették, hogy a közszolgálati pártatlanság és megbízhatóság letéteményesei. Mostanra azonban közmegegyezés van arról, hogy a brit média, és benne a BBC, egyaránt komolyan vehetetlen, elfogult és színvonaltalan propaganda szócsövek. Emlékszem, hogy a kommunista diktatúra egyszólamú és persze döglesztően unalmas tömegtájékoztatásának évtizedei alatt mindazok, akik más hangra vágytak és ezért a nehezen, de fogható Szabad Európa Rádiót és az Amerika Hangját hallgatták, jól tudták, hogy azok az amerikai ellenpropaganda eszközei, a BBC-vel kapcsolatban azonban az a mondás járta, hogy az elfogulatlan, tényszerű és megbízható.

Nemzedékeket tévesztettek meg. Mert a britek a megtévesztés mesterei. Ha valamihez értenek, akkor az az árulás, a beugratás, az átverés és persze körítésül a kioktatás.

A britek nagyon értenek a történelem átértelmezéséhez. Kíméletlen és durva történelmüket, ami ugyanúgy, vagy még inkább, mint másoknál, gyilkosságok, polgárháborúk és árulások sorozata, különös érzékkel tagadják le, burkolják hősies fénybe és hollywoodizálják. Háborús felelősségüket mindkét huszadik századi világháborúban, és persze a hidegháborúban is lehazudták. Pedig közismert tény, hogy az 1871-es német egység óta tudatosan készültek a Német Császárság tönkretételére, aminek érdekében olyan németellenes szövetséget kovácsoltak, aminek döntő szerepe volt az első világháború kirobbantásában. Hasonlóan oroszlánrészük volt a második világháború kitörésében is. Churchillt, aki korának legnagyobb háborús uszítói közé tartozott, a huszadik század hősévé stilizálták fel. [5] Napi szinten fuvolázzák, hogy mekkora államférfi volt, különösen kiemelve jövőbelátását, amit azzal szoktak szemléltetni, hogy fultoni beszédében megjósolta Európa kettéosztását és a hidegháború kezdetét, amikor a vasfüggöny leereszkedéséről beszélt. [6] Pedig ehhez a jövendöléshez nem a jövőt kellett látnia, elég volt visszaemlékeznie arra, hogy 1944-ben, vagyis két évvel korábban, szóról-szóra erről egyezett meg Sztálinnal Moszkvában. Akkor, amikor úgy nyújtotta át egy sajtpapíron Kelet-Közép-Európát a szovjeteknek, mintha az az övé lett volna. Sztálin elbábozta, hogy brit jóváhagyásra van szüksége ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg az általa elfoglalt területeket birtokba vegye. [7] Churchill azért fontoskodta oda magát a Generalisszimuszhoz, hogy kieszközölje: mondjon le Görögországról. A görögök ugyanis éppen akkor azzal voltak elfoglalva, hogy kommunistává váljanak, aminek a megakadályozására a briteknek sem erejük, sem képességük nem volt. Churchill tehát azt a szívességet kérte Sztálintól, hogy térségünk szabadságáért cserébe árulja el görög elvtársait. Szokásos vércinizmusával százalékonként nyújtotta át a szovjet megszállóknak Közép-Kelet-Európát, ami csekély ár volt – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy amit átadott, az nem volt az övé. Az USA-beli Fultonban aztán mint egy kivénhedt ripacs, azon sápítozott, hogy Európa keleti fele szovjet megszállás alá került!

Milyen meglepő!

Nem csoda, hogy budapesti szobrát időről-időre vörös festékkel öntik le a magyar hazafiak, akik nem bocsájtják meg neki sem ezt, sem hazánk terrorbombázását!

Ahhoz ugyanis, hogy valaki a britek háborús bűntettei felett egy nagyvonalú legyintéssel felülemelkedjen, németnek kell lennie. Ők az egyetlenek, akik egy laza mozdulattal átsiklottak afelett az 1 millió német felett, akiket a britek és az amerikaiak az első világháború végén, részben már azt követően, hogy a németek feltétel nélkül letették a fegyvert és megadták magukat, halálra éheztettek, mert nem voltak hajlandók feloldani azt a tengeri blokádot, ami miatt az élelmiszerszállítmányok nem juthattak el Németországba. Ebbe a sorba illeszkedik az az éhhalálra ítélt 3 millió indiai is, akiktől a második világháború alatt Churchill a sajátjai ellátásának biztosítása érdekében arra hivatkozva vonta el a gabonát, hogy az indiaiak alacsonyabb rendűek náluk. [8] És persze a németországi civil célpontok második világháborús terrorbombázásáról se felejtkezzünk meg, ami csak azért nem háborús bűncselekmény, mert a britek és az amerikaiak csinálták.

A civil célpontok terrorbombázása tudatos politikai döntés volt Churchill részéről. Célja az volt, hogy megtörje a németek harci morálját. Ízelítő az eredményből:

„A Royal Air Force négyszázezer bevetés során egymillió tonna bombát dobott le. Százharmincegy, olykor ismételten megtámadott város közül némelyiket szinte teljesen a földdel tették egyenlővé. Hatszázezer polgári személyt gyilkoltak meg, 3 és fél millió lakás dőlt romba, 7 és fél millióan váltak hajléktalanná. Kölnben minden lakosra harmincegy egész négytized, Drezdában negyvenkét egész nyolctized köbméter törmelék jutott. 1945.február 23.-ára virradó éjszakán egyetlen légitámadás során Pforzheim hatvanezer lakosának csaknem egyharmada elpusztult, még 1950 után is deszkakeresztek álltak a törmelékhegyeken.” [9]

Churchill azáltal tette magát a második világháború legnagyobb hősévé, sőt a huszadik század legnagyobb államférfiújává, hogy megírta magáról, hogy az volt. [10]

A hivatalos iratokhoz való kizárólagos hozzáférés biztosította előnnyel élve, ő írta meg elsőnek a második világháború történetét, ő keretezte elsőnek a sztorit, saját szerepéből hőst és államférfit faragva, másokból balfékeket és naiv ostobákat kreálva. Például Rooseveltből, akinek mindent köszönhetett. A világ egy jelentős része a mai napig az általa leírtakat veszi alapul a második világháború történéseinek elemzésénél.

Pedig a valóság teljesen más volt.

Ne feledjük azt sem, hogy a britek 1947-ben Újdelhiben, mielőtt Indiából kivonultak volna, elégették azokat a bizonyítékokat, amik gyarmati uralmuk legkínosabb intézkedéseit bizonyították. Ezt a gyakorlatot aztán 1950 és 1970 között Operation Legacy, magyarul Hagyaték Hadművelet kódnév alatt általánossá tették, vagyis elrendelték, hogy gyarmataik levéltáraiból gyomlálják ki és semmisítsék meg az összes olyan okmányt, dokumentumot és bizonyítékot, amik uralmukat „kedvezőtlen” színben tüntethetik fel. Értsd: töröljék el az általuk elkövetett disznóságok, visszaélések, embertelenségek nyomait. [11]

Céljuk az volt, hogy megkönnyítsék a történészek munkáját. Nehogy már lelkiismeretfurdalástól gyötörve kelljen meghamisítaniuk a britek civilizációs hagyatékát!

Íme a cancel culture egyik korai brit gyöngyszeme!

AZ AMERIKAIAK STOCKHOLM-SZINDRÓMÁJA

„Könnyű tisztán tartani a lelkiismeretedet, ha sohasem használod.”

Robert C. Castel

A britek az általuk is kirobbantott első világháborúban alul maradtak volna, ha az USA nem segíti ki őket. Az általuk vezetett koalíció ugyanis még akkor sem volt képes a Központi Hatalmak fölé kerekedni, amikor Keletről az Orosz Birodalom, Nyugatról pedig a brit világbirodalom és Franciaország együtt, egyszerre, két oldalról harcolt ellenük. Ha az USA nem lépett volna be a háborúba, az európai hatalmak megegyezéses békét kötöttek volna, kiegyeztek volna egymással. Az USA hadbalépése egykori gyarmattartója oldalán ezt megakadályozta. A mai napig Stockholm-szindrómában szenvedő amerikaiak azért nyújtottak mentőövet egykori gyarmattartóiknak, mert pontosan felmérték, hogy annak dinamizmusa, gazdasági- és katonai teljesítőképessége már nem jelent kihívást a számukra. A németektől azonban tartottak. A britek csak egyetlen területen maradtak 1922-ig egyeduralkodók: a tengereken, aminek a washingtoni béke vetett véget.

A brit világbirodalom az első világháború után leszálló ágba került, amit nem volt hajlandó tudomásul venni. Úgy viselkedett, mintha nem vesztett volna katonailag, gazdaságilag és ideológiailag is. A briteknek nincs mondásuk a jövőről, mert abban a hitben ringatják magukat, hogy mindent úgy folytathatnak, ahogy addig, és várják, hogy a régi dicsőség, sült galambként előbb-utóbb visszatér majd.

A lúzer britek ma is győztesként viselkednek.

Az első világháború után nemcsak világbirodalmuk restaurálásában, de kiterjesztésében is gondolkodtak, és figyelmen kívül hagyták, hogy a világ a több mint öt éven keresztül tartó öldöklés után új kezdetre vágyott. Olyan új világra, amit Lenin és Wilson festett fel a számukra. Ők ketten olyan új világot ígértek, ami a nemzetek önrendelkezésén alapul majd. Ez a jövőkép a brit gyarmatbirodalom végét jelentette, bár erről London nem akart tudomást venni. Azt hitte, gyarmatait szilárdan kézben tartja és bölcs dolog, ha újabbakat is bekebelez. 1916-ban, amikor még semmi sem dőlt el a frontokon, a franciákkal újrarajzolták és felosztották egymás között a Közel-Keletet. [12] A határokat brit szokás szerint úgy húzták meg, hogy azok a törzsi, a vallási, a nyelvi és a kulturális közösségeket keresztülmetsszék. Hogy esélyt se adjanak a békés együttélésnek.

Ezért mondta 2014-ben, száz évvel később a török külügyminiszter, hogy számukra az első világháború még nem ért véget.

Wilson azért léptette be az USA-t az első világháborúba, mert elérkezettnek látta az időt arra, hogy Amerikát világpolitikai tényezővé tegye. Közép- és Dél-Amerika USA fennhatósága alá vonása után meghirdette a világ biztonságossá tételét a demokráciák, értsd az USA számára. Ez már a britekkel ellentétes érdekű, a brit hegemónia leváltását célzó szándékról tanúskodott. Wilson törekvésének a mélyén még az a forradalmi Amerika zakatolt, ami a brit gyarmatosítók elleni felkelésből született meg. [13] Tartalma továbbra is a nemzeti önrendelkezés, a demokrácia, a meritokrácia, a vállalkozás és az egyén szabadsága volt. Ami akkor is szöges ellentétben állt a Brit Birodalom feudális struktúrájával, gyarmatosító politikájával, kasztrendszerű társadalmával.

HIPPOLIT, A LAKÁJ

„Olyankor háborúzunk, amikor meg akarunk szabadulni a béke gondjaitól.”

Thomas Mann

Az USA a huszadik században végig a brit világbirodalom leváltására és hegemón szerepének átvételére fókuszált. A második világháború alatt ezért vívott egyszerre három párhuzamos háborút. Egyet a gyenge és kiszolgáltatott britek ellen, akiktől a nekik nyújtott „segítségért” cserébe fokozatosan elvette a támaszpontjait és több mint félszáz évre eladósította. Az amerikaiak célja az volt, hogy hasonlóan ahhoz, ahogy a gyöngyhalászok kaparják ki a gyöngyöt a kagylóból, úgy üresítsék ki a brit birodalmat, hogy Stimson hadügyminisztert idézzem. [14] Roosevelt elnök sem csinált titkot abból, hogy a briteket ki akarja szorítani a gyarmataikból. Egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy Churchillnél rákérdezzen: Mikor mennek ki végre Indiából?

Az USA persze a nácik Harmadik Birodalma ellen is harcolt, ugyanazért, amiért az első világháborúban is, vagyis, hogy megakadályozza Európa német irányítás alatti egyesítését. És hogy megvethesse a lábát Európában. Végül véres küzdelmet vívott a Távol-Keleten, Japán ellen. Ezt hagyta utoljára, annak ellenére, hogy az 1941. decemberi 7-i Pearl Harbor elleni japán támadás miatt lépett be hivatalosan a második világháborúba. Az időzítésnek természetesen semmi köze nem volt a fontossági sorrendhez. Azért hagyta a Távol-Keletet utoljára, mert, ahogy a nácik legyőzésének oroszlánrészét az oroszokra testálta, úgy várta el a kínaiaktól, hogy legyűrjék a japánokat. Akiket végül a Hiroshimára és Nagaszakira ledobott atombombákkal intézett el.

Az akkor még nem fordult meg az amerikaiak fejében, hogy Kínát a szovjetek által támogatott kommunisták, és nem az USA által pénzelt Kuomintang egyesíti majd a háború után, és köztársaság helyett népköztársaságot csinál belőle.

A második világháború volt az első olyan nemzetközi vállalkozás, ahol a britek ellen is háborúzó amerikaiakat a britek válaszul proxyjukként próbálták használni. Annak ellenére ugyanis, hogy ők már 1939-től hadban álltak a nácikkal, és 1941 nyaráig nem igazán akadt fontos szövetségesük, kevesebb halottal úszták meg a világháborút, mint az amerikaiak. A britek az első világháborúban kivéreztek, és ezért a másodikat „okosban” vívták, ami azt jelentette, hogy inkább csak irányítottak, a háborús propaganda csúcsra futtatásával foglalkoztak, az információszerzésben, a felderítésben, a dezinformációs akciók kidolgozásában és végrehajtásában jeleskedtek.

Ja, és az észosztásban.

És ez a mai napig így van. Az USA boldogan működik együtt a nagy tudású, de legalábbis nagy arcú, gyarmati tapasztalatokkal rendelkező és ezáltal világszerte tájékozódni képes britekkel. A self made man amerikaiaknak hízeleg, hogy arisztokratákkal, bárókkal, és lordokkal dolgozhatnak együtt. Hogy beülhetnek a klubjaikba, hogy velük teázhatnak. Meg vannak tisztelve úri modoruktól, hamisítatlan felsőosztálybeli akcentusoktól. A britek ezért a mai napig meg vannak győződve arról, hogy az amerikaiak nem boldogulnak az ő irányításuk nélkül, az amerikaiak pedig olyan házi szolgákként dolgoztatják őket, akikre miközben felsegíttetik velük a kabátjaikat, azért picit felnéznek. Mi a Hippolit, a lakáj című filmklasszikusból ismerjük ezt a felállást. A britek tehát az uraságon uralkodni akaró főkomornyik szerepébe szorultak be, mert teljesítményükből és képességükből többre már nem futja. Ezt amatőr és nevetséges szuezi kudarcuk is bizonyította. 1956. októberi 29-től novemberi 7-ig tartó bénázásuk súlyos károkat okozott nekünk, mert elterelte a figyelmet a szovjet megszállók ellen folytatott élet-halál harcunkról, és érdekegyezésbe kovácsolta a szovjeteket az amerikaiakkal. Ketten együtt akadályozták meg az önértékelési zavarokkal küzdő briteket abban, hogy a franciákkal és az izraeliekkel összefogva, önálló akciójukkal bezavarjanak a nagyok dolgába.

A britek Szuezben már rutinosan proxy háborúztak. Akkor az izraelieket küldték előre harcolni, míg ők fedésből biztatták őket, és a kóbor apácák megtévesztésére azt játszották, hogy a békés megoldásban érdekeltek. A szuezi háború, amit a csatorna Nasszer egyiptomi elnök államosítási kísérletének megakadályozása céljából indítottak, ékes bizonyítéka volt annak, hogy a britek képtelenek kigyógyulni abból a tévképzetükből, miszerint a Közel-Kelet az ő külön bejáratú játszóterük. Megszégyenítő vereségükből azt egyszer és mindenkorra megtanulták, hogy az amerikaiak engedélye nélkül nem bocsátkozhatnak háborús kalandokba. Így tehát, amikor a Falkland-szigeteki gyarmatuk biztosítása érdekében 1982-ben háborút indítottak, előzetesen beszerezték az USA engedélyét, sőt aktív támogatását. Ezt a háborút a gyarmatosítás iránti megszállottságukon kívül semmi sem igazolta, és semmi sem magyarázta. Huszadik század végi ésszel nem lehetett felfogni, hogy mi keresnivalójuk van még mindig azon az Angliától 13 ezer km-re fekvő szigeten, amit ugyan 1833-ban elfoglaltak, de ami Argentína partjaihoz fekszik közel. A 74 napig tartó háborúban 1 000 ember halt meg azért, hogy a britek erről a dél-atlanti szigetcsoportról továbbra is elmondhassák, hogy az uralmuk alatt áll. Érthetetlen, hogy a világ közvéleménye miért tűrte el ezt a nyilvánvalóan imperialista háborús agressziót a britektől, és miért ünnepelte győztesként Margaret Thatcher brit miniszterelnököt. Hogy miért volt rendben az argentin nemzeti törekvések sárba tiprása?

A britek azóta sorozatban vívják proxy háborúikat Irakban, Afganisztánban, az „Arab tavaszban”, a Balkánon és most Ukrajnában.

A 2003-as Irak elleni agresszív háborúban nemcsak uszítókként serénykedtek, de ők voltak azok, akik az amerikaiakat titkosszolgálati bizonyítékokkal is ellátták Szaddám Huszein állítólagos tömegpusztító fegyvereiről. Hamisakkal persze. Ahogy a Clinton-klánt és az amerikai Demokrata Párt Trump-ellenes érdekcsoportjait is ők stafírozták ki a légből kapott orosz beavatkozás és együttműködés „bizonyítékaival.”

A 2022. február 24-e óta folyó orosz–ukrán háborúban is a brit hippolitok járnak elől az uszításban, a dezinformációs kampányokban és a hadianyagszállításban. Oroszellenességükben mindenkit lepipálnak. Nemrég még oroszbarátságukkal kérkedtek. Nem győzték magukhoz csábítani azokat az orosz oligarchákat, akik hajlandók voltak náluk bevásárolni, befektetni. Hiszen nekik köszönhették pénzügyi szektoruk, ingatlanpiacuk életben maradását, azt, hogy London a 2016-os brexit ellenére is a luxusfogyasztás egyik fellegvára maradhatott. Amit a hozzájuk dőlő, minden bizonnyal kétes eredetű orosz vagyon biztosított. 2022 februárjáig ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarta őket. Akkor aztán a legsötétebb kommunista időket idéző módon, semmi perc alatt megfosztották az orosz állampolgárokat angliai vagyonuktól, elkobozták tulajdonaikat, befagyasztották a bankszámláikat. Nemkívánatossá váltak.

Magánszorgalomból tették vagy amerikai uraik követelésére? Mindegy is.

KÉRJÜK VISSZA AZ AMERIKAI ÁLMOT!

„Az amerikai impérium 2050 körül már nem fog létezni.”

Emmanuel Todd

Amióta az USA a brit világbirodalom helyébe lépett, egyre jobban hasonlít elődjére. Megtagadta forradalmi, plebejus eredetmítoszát. Arisztokratikus köztársasággá vált, ahol az új elnökök egyre inkább elnöki dinasztiákból kerülnek ki, miközben a brit uralkodóház mintájára családtagjaik celebekké és politikai szereplőkké válnak. A nép választott képviselői megbízásaikat nemzedékeken keresztül gyermekeikre hagyományozzák és egyre jobban kasztosodnak. A meritokratikus elvet, ami az USA erejét és teljesítőképességét szavatolta, felváltotta a pozitív diszkrimináció, ami folyamatosan újabb „áldozati” csoportok előnybe részesítésével kapcsolja ki a minőségbiztosítást. Az USA pragmatikus, bizniszorientált, a gazdaságra fókuszáló jellege mára eltűnőfélben van, helyébe a kommunizmusból jól ismert ideológiavezéreltség lépett. A progresszívizmus vált a legfőbb parancsolattá, az ideológiai indoktrináció a szocialista tábor ötvenes éveinek „lelkes” időszakára emlékeztet.

Az USA, hasonlóan az egykori brit világbirodalomhoz, permanens háborúkat vív a világ minden pontján. Hogy csak egy párat említsünk: Vietnámban, Afganisztánban, Irakban, a Balkánon, Ukrajnában. Mindenhol beavatkozik, mindenhol óberkodik. Demokráciát exportál, káoszt idéz elő, színes forradalmakat rendez és amerikanizálni próbál. Egykor a szabadság, a lehetőségek, a születési előjogoktól mentes szabad emberek sikeres társadalmának ígéretét közvetítették a világ felé.

Ezt hívtuk amerikai álomnak.

Mára egy fentanillal és nyugtatókkal elbódított, a drogosok és a bűnözők terrorjának kitett, lerobbant infrastruktúrájú, döbbenetesen kettészakadt USA-t látunk. Határait nem tudja biztosítani, városaiban nem tud rendet tartani, a bűnözést nem tudja, vagy nem akarja megfékezni. Elitjét mindez egyáltalán nem foglalkoztatja, mert minden energiáját leköti a gyűlölködés és egymás kölcsönös ellehetetlenítése. Az USA-t a rajta uralkodó mélyállam lerántotta a mocsárba. Túlélését kizárólag újabb és újabb háborúkkal tudja biztosítani. Külső ellenség nélkül már rég darabjaira hullana. Ezeket az újabb és újabb ellenségeket brit mesterei szállítják nekik. Ők ugyanis már száz éve abban a bizniszben vannak, hogy mások, köztük az amerikaiak vérén elbábozzák, hogy még mindig számítanak.

Pedig, nem.

Anglia egy szétszakadás szélén egyensúlyozó, jelentéktelen kis szigetország, ipar, termelés, innováció, önellátásra képes mezőgazdaság nélkül.

Egyedül arroganciája és az arca a régi.

Igazán idegesítő.

Az USA minden erejét leköti, hogy hegemóniáját megőrizze. Pedig az időt nem tudja visszaforgatni. A többpólusú világrend kialakulása már folyamatban van. Ezt kéne tudomásul venni és elkezdeni a megváltozott feltételekhez alkalmazkodni, azokból a lehető legtöbbet kihozni.

Mert nekünk szükségünk van az USA-ra. Arra, hogy a nyugati világ vezető ereje maradjon. Ehhez azonban rendbe kéne szednie magát, vissza kellene térnie azokhoz az értékekhez, amikért csodáltuk és irigyeltük. És főleg le kéne jönnie a brit imperializmus majmolásáról.

Újra a szabadság, a meritokrácia, a pragmatizmus, a teljesítménykultusz, a méltányosság földrészévé kéne válnia, és fel kéne hagynia avval a projekttel, hogy az egész világot egy átnevelő intézetté változtassa. Arra ugyanis senkinek sincs szüksége.

Az amerikai álomra lenne.

Jegyzetek:

[1] A függetlenségi háború 1775–1783-ig tartott, 1776. július 4-én fogadták el a Függetlenségi Nyilatkozatot.

[2] Shashi Tharoor indiai diplomata, politikus: „The sun never set on the British empire, because even God couldn't trust the Englishman in the dark.”

[3] Arthur Wellesley Wellington hercege (1769–1852), 1815-ben legyőzte Napóleont Waterloonál.

[4] Mikhajil Illarijonovics Golenisev-Kutuzov herceg vezetésével az oroszok 1812-ben megsemmisítették Napóleon Grande Armada-ját.

[5] Két legfontosabb hadműveletét elbukta. A gallipoli csata, ami 1915. február 19-től 1916. január 9-ig tartott, fél millió áldozatot követelt és végül nagy török győzelemmel zárult. Churchillnek, a brit flottaügyi miniszternek a lemondásához vezetett. 1940. április 9-én a nácik lerohanták Norvégiát és ezzel megelőzték a Churchill által tervezett inváziót.

[6] 1946. március 5-én mondta el híressé vált beszédét Truman elnök jelenlétében a fultoni (Missouri) Westminster College-ban.

[7] 1944. október 9. Moszkva. Míg ő a sorsunkról alkudozott, egy másik teremben tárgyalt a magyar fegyverszüneti delegáció. Churchill cinizmusát bizonyítja, hogy a cédulát leadta a levéltárban, hiszen nem tartotta szégyenletesnek, amit csinált.

[8] Khan, Yasmin: The Raj at war. A People’s History of India Second World War. The Bodley Head, Penguin, Random House, London, 2015. Az indiaiak nem bocsájtották meg neki, és nem felejtették el.

[9] Seebald, W.G.: Légi háború és irodalom. A rombolás természetrajza. Európa, Budapest, 2014. 11-12 o.

[10] Ez Deutsch Tamás barátom örökbecsű mondását igazolja, miszerint az öndicséret túlságosan fontos ahhoz, hogy másokra bízzuk.

[11] 1950 és 60 között 23 országból 8 800 dokumentumot zúztak be, illetve szállítottak el Angliába. Főleg azokat, amik kegyetlenségekre, faji előítéletekre, kínzásokra stb. vonatkoztak: https://www.warhistoryonline.com/war-articles/operation-legacy-britain

[12] Később az oroszokkal is leegyeztették.

[13] Johnson, Paul: Az amerikai nép története, Akadémia, Budapest, 2016. 129-177 o. Persze azt se hallgassuk el, hogy a függetlenségükért harcoló amerikaiak azt is sérelmezték, hogy a brit korona kíméletességet és visszafogottságot várt el tőlük az indiánok irányába, akik felfogásuk szerint gátolták terjeszkedésüket és ezzel fejlődésüket.

[14] Henry Lewis Stimson (1867–1950), az USA hadügyminisztere 1911-1913, illetve 1940–1945 között. Külügyminiszter 1929–1933 között.
 

Képek forrása: The Times, AP, Royal British Legion, Unsplash / Miltiadis Fragkidis