A rendszerváltozással új fejezet kezdődött Magyarország történetében. A pártállami diktatúra békés úton csinált helyet a többpártrendszerű demokráciának. Konszenzus állt fenn a rendszerváltásban érdekelt politikai erők között abban, hogy milyenek legyenek a demokratikus intézmények megteremtésével és a szabad választások engedélyezésével kialakított társadalom működtetésének keretei. Ez az együttgondolkodás akkor szűnt meg, amikor a szabad választásokon győztes erők hozzákezdtek a közösen létrehozott kereteknek megfelelő erkölcsi és ideológiai pillérek lerakásához. A legélesebb konfrontációra akkor került sor, amikor a választásokon többséget szerzett politikai erők demonstrálni kívánták, hogy a rendszerváltozásnak erkölcsi megújulással is együtt kell járnia, és hogy az immár demokratikus berendezkedésű Magyarország semmilyen közösséget nem vállal a megelőző rendszer politikai gyakorlatával. Vagyis a két rendszer között sem személyi, sem ideológiai összefo¬nódások nem képzelhetőek el.

A szabaddemokraták az Antall-kormány által szorgalmazott erkölcsi megújulás helyett a kontinuitás és az utódpárt legitimálása mellett döntöttek. Az SZDSZ azzal érvelt, hogy olyan horderejű feladatok állnak az ország előtt, melyeket közösen keli megoldani és ennek érdekében fátylat keli borítani a múltra. A moralizáló, historizáló antalli felfogással szemben gyakorlatiasságot és szakértelmet hirdettek. Hogy az ország erkölcsi megújulásának történelmi esélyét elmulasztottuk, abban nagy a baloldali liberális értelmiségi elit és politikai képviseletük, az SZDSZ felelőssége. A demokratikus ellenzékben szerzett erkölcsi tőkéjüket felhasználva, alig két év elteltével kiengedték a karanténból az MSZMP utódpártját, majd azok elsöprő választási győzelme után, az együttkormányzásra is vállalkoztak.

Az 1994-ben kormányra került szociálliberálisok szakértelmet és rendet ígértek az országnak. A szakértelemre biztosíték volt a liberálisok legendás szürkeállománya, a rendre: az MSZP pártállami gyakorlata. Az eltelt két év kormányzati tapasztalata azt bizonyította, hogy mindkét kormányzópárt azt nyújtotta, amit ígért. Az MSZP olyan „rendet˝ tart, amilyen neki a legmegfelelőbb, az SZDSZ szürkeállománya pedig teljes szakértelemmel szolgálja saját szűk elitcsoportjának érdekeit. Mára kiderült, hogy az SZDSZ és a holdudvarához tartozó liberális értelmiségi elit abban érdekelt, hogy a rendszerváltozás után is változatlanul továbbélhessenek a pártállami struktúrák és semmi ne veszélyeztesse a „szakértők˝ pozícióját. Ők is annak a régi-új, velejéig antidemokratikus gyakorlatnak a hívei, mely szerint mindenki egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek. Jól példázza ezt az az elképesztő gyakorlat, melyet az SZDSZ-es irányítás alatt álló belügyminisztérium folytat az irattárában lévő szigorúan titkos és bizalmas anyagokkal. A demokratikus felfogás szerint ugyanis ebben az esetben is csak egyféle mérce lenne alkalmazható. Vagy bizonyos idő elteltével mindenki számára hozzáférhetővé teszik az ott őrzött és a történelmi kutatás számára felszabadított anyagokat, a többinél pedig a titkosság szabályait betartva biztosítják a betekinthetőséget az érintetteknek, vagyis a megfigyelteknek, vagy elzárják őket mindenki elől. Hiszen ez az irattár őrzi többek között az elhárítás és belbiztonság, ÁVH, III/3-as stb. iratanyagait. Ezzel szemben Kuncze belügyminisztériuma olyan rést nyitott a BM Irattára ajtaján, melyen csak az egyenlőbbek juthatnak át.

Ez az előzménye Kenedi János és Vicsek Ferenc nagy visszhangot kapott rádióműsorának, az Állami félelemnek. Ennek a műsornak a közvetítése számos, az eddigieken túlmutató kérdést vet fel. A műsor az MSZMP PB-ülésein rögzített hangszalagokból és a Belügyminisztérium Irattárában őrzött, az állambiztonsági szolgálat iratanyagából mazsolázva mutatta be, hogyan készült fel a pártállam Nagy Imre és mártírtársai temetésére. A dokumentumok ismertetéséből kiderült (milyen meglepő), hogy a politikai vezetés minden alkalmasnak vélt eszközt bevetett annak érdekében, hogy az 1956-os forradalom mártírjainak temetése kegyeleti aktus maradjon, és ne váljon rendszerellenes tömegdemonstrációvá. Talán nem túlzó az az állítás, hogy ezt azért többé-kevésbé eddig is lehetett sejteni. Új kutatási eredmény viszont, hogy az állambiztonsági operatív erők mennyivel jobban tartottak a Fidesztől, mint például a mindeddig az átalakulás motorjának tartott SZDSZ-től. Másképp nem értelmezhető, hogy a műsorban ismertetett dokumentumok szerint miért figyeltették és kísérelték meg befolyásolni sokkal több ügynököt alkalmazva a Fideszt, mint akár a TIB-et vagy az SZDSZ-t. (Arra nem is merek gondolni, hogy a műsorkészítők valamilyen sanda szándéktól vezérelve szelektálták az anyagot.) Történelmi tény viszont, és erre mindannyian emlékezünk, hogy Orbán Viktor nagyhatású beszéde valóban kilógott a többi így vagy úgy egyeztetett, a „kegyelmi aktushoz˝ kötődő megemlékezés közül.

A politikai bizottság anyagait hallva óhatatlanul felmerül a kérdés, ha Kenedi János, a demokratikus ellenzék egyik meghatározó egyénisége, az Antall és a Boross-kormány alatt oly aktív Nyilvánosság Klub vezetője, maga is történészi ambíciókat melengetve felismerte, hogy a történelmi kutatás számára milyen fontos, hogy a politikai vezetés legfelsőbb szintjének szándékait pontosan megismerhessük, hogyan hagyhatta elvbarátaival, klubjával stb. együtt szó nélkül, hogy a szociálliberális kormány üléseiről nem készülnek hangfelvételek, nem rögzítik szó szerint az ott folytatott vitákat. Vagyis Kuncze Gábor belügyminiszternek vagy Vastagh Pál igazságügy-miniszternek nem kell attól tartania, hogy egyszer kiderül, milyen kérdésben, milyen álláspontot foglalt el, és annak képviseletében hogyan érvelt. Nem értem, hogyan egyeztethető ez össze azzal a liberális felfogással, melynek az egyén érdekeinek védelme mellett az egyéni felelősség hangsúlyozása is elengedhetetlen része? Milyen erkölcsi alapállásból vállalható az a kettős mérce, mely szerint a pártállami vezetők személyiségi jogai semmilyen védelmet nem élveznek, még a 30 éves, vagy 50 éves szokásos időkorlátot sem kell velük szemben egyeseknek betartani, míg a most kormányon levők egyszer és mindenkorra biztosak lehetnek abban, hogy bármit is tesznek, az örökre homályban maradhat?

További kérdés az, hogy milyen érdek szól amellett, hogy míg az ország élén álló politikusok, a köztársasági elnök, a parlamenti képviselők átvilágítása mai napig nem történt meg,egyes, a kisebbik kormányzópárt által vezetett Belügyminisztérium vezetéséhez közel álló személyek (akik vállalkoznak a létrehozandó Történeti Hivatal vezetésére is) tudományos kutatás címszó alatt az ország közvéleménye előtt beazonosíthatóan felfedik egyes, a politikai elithez nem tartozó hálózati ügynökök, illetve titkos megbízottak személyazonosságát? Ezeknek a leleplezett, mert beazonosítható ügynököknek a személyiségi jogai nem számítanak? Csak a politikai elité?

Ma, amikor Magyarországon egyre jelentősebb befolyáshoz jut a feketegazdaság, a maffia, a fegyverkereskedelem, a drogkereskedelem stb., melyek ellen a titkosszolgálatok és a hálózat bevezetése nélkül lehetetlen harcolni, kinek állhat érdekében a hálózat veszélyeztetése? Vagy talán a Kuncze Gábor vezette szakértő belügyi vezetés szerint Magyarországnak nincs szüksége hálózatra? Nekünk egyedül a világ összes országa közül? Amikor térségünk biztonsága olyan, amilyen? Biztos, hogy ezt megengedhetjük magunknak? És miért pont ezek az ügynökök kerültek leleplezésre? A Magyar Hírlaptól, a Magyar Nemzettől, a Magyar Televíziótól, a Magyar Rádiótól? Vagyis a sajtótól? Ezek már nem jól szolgálnak? Vagy ez csak figyelmeztetés a többinek, miénk az anyag, azt mazsolázzuk ki belőle, amit akarunk, akkor, amikor akarunk, úgy szolgáljatok?!

Mindezt annak az SZDSZ-nek a vezetése alatt álló Belügyminisztérium teszi a hálózat huszadrangú ügynökeivel, mely párt a politikai elit átvilágítása helyett, mint ígérte is, tényleg a jövőre koncentrál. Ezért is tették rá a kezüket a belügyben őrzött információkra. Ők ugyanis szakértők és tudják: a tudás hatalom! (Tudjuk, merjük, tesszük!) Hát még az információ! És élnek vele. A maguk érdekében. A maguk csoportérdekében. És ez, úgy látszik, fontosabb számukra, mint a többség, a nemzet, a nemzetbiztonság érdeke. A titkosszolgálatok létezésének alapvető feltétele ugyanis, mint az az elnevezésből is kiderül: a titok. Ezt, úgy látszik, érdemes egy-egy frappáns rádióműsor kedvéért veszélyeztetni. Hogy a hosszú évek, évtizedek munkájával létrehozott hálózatot tagjainak és a jövőben beszervezendő ügynököknek esetleg ettől elmegy a kedvük az együttműködéstől? Akkor, amikor egyetlen szomszédos ország sem számolta fel hálózatát, mondott le munkájáról? Biztos, hogy mi megengedhetjük magunknak ezt a luxust? Szerintem az ilyen és ehhez hasonló „akciók˝ komoly veszélyt jelentenek országunk biztonságára, kockáztatják nemzeti érdekeinket.

Fel kell tehát tenni a kérdést: kinek szolgálnak ma Magyarországon azok, akik minden különösebb ok nélkül lejáratják, és lehetetlenné teszik a nemzet biztonságáért felelős szolgálatok munkáját? Jó, Kenedi és Vicsek csináltak egy érdekes műsort a rádióban és látták az anyagokat és most nagyon bennfentesnek érezhetik magukat. Valóban elég indok ez?

A rendszerváltással együtt járó erkölcsi megújulás - melynek magam is a híve voltam - a szakértelemre való hivatkozással meghiúsult. De hol van itt a szakértelem? Lehet, hogy amit elvesztettünk a réven, azt kidobtuk a vámon? Egyszer már volt egy szakértő magyar hadügyminiszter, Lindernek hívták, aki, amikor minden oldalról állig felfegyverzett ellenség tört az országra, azt mondta, nem akar több katonát látni, és lefegyverezte a magyar hadsereget. Most mi vár ránk?

Schmidt Mária