Magyarországon 1990-9l-ben nem-csak a több mint négy évtizedes szocializmus omlott össze, hanem véget ért a több mint fél évszázados idegen megszállás is. Joggal merült fel az igény, hogy a XX. század fordulójához közeledve, a bipoláris világ megszűnése után, újra végiggondoljuk a magyar, európai és világtörténelem legfontosabb kérdéseit, újra szembenézzünk történelmünk legfontosabb kihívásaival. Mindez azért is vált megkerülhetetlenül fontossá, mert generációk sora nőtt fel egy olyan kizárólagosságra törő ideológia szorításában, amely szerint a történelem állandóan fejlődik, tökéletesedik, az ember pedig; ha rálép a megfelelő útra, bizton haladhat az egy-re igazságosabb, egyre boldogabb jövő felé. A megfelelő út pedig a marxista-leninista elméletekben lefektetetteknek megfelelően: a szocializmuson keresztül a kommunizmusba vezet. A történelem minden szereplőjét és minden eseményét ennek a jövőnek a soha be nem teljesülő ígéreteihez mérték. Nemzeti múltunk, kontinensünk és a világ elmúlt évszázadának valós történéseit, mozgatórugóit, csapdáit, hazugságait, vélt vagy valós választási lehetőségeit a realitásokkal és nem egy ideával mérve akarták a rendszerváltók feldolgozni. Ez a törekvésük azonban újra csak a véleményformáló és média-értelmiség legbefolyásosabb csoportjainak létérdekébe ütközött. Nemcsak azért, mert mint Kohl kancellár mondta: „Aki kezébe keríti a fiatal nemzedék történelemszemléletét, kezébe keríti a jövőt is˝, hanem azért is, mert ez a jól körülhatárolható értelmiségi csoport évtizedeken keresztül azt magyarázta az embereknek, hogy az a normális, jó és igazságos, ahogy a szocialista rendszer, az ő rendszerük, működik. Most megint csak ők - sokszor személy szerint is ugyanazok - akarják megszabni nekünk, mit gondoljunk a múltról: a kommunista múltról, az azt megelőző és azt követő időszakról. Ők érdekeltek abban is, hogy a történelemírás által már rég meghaladott fasiszta Horthy-korszak˝, „modernizáló balodal˝-rográd, elavult, maradi jobboldal˝ képe, változatlanul tovább éljen, hogy a vulgár-marxista történetírás legsötétebb ötvenes éveit idéző bornírtságok újra és újra nyilvánosságot kapjanak.

Ennek a történelemszemléletnek már-már saját paródiájába hajló torzítása jellemzi Szabó Miklós publicisztikai tevékenységét. Az egykori demokratikus ellenzék által szervezett repülő egyetemek´ történészelőadója, SZDSZ-es országgyűlési képviselő, a Hit gyülekezet holocaustmegemlékezésén tartott előadásában a következőket mondta: „A rendszerváltó Antall-kormány miközben újra divatba hozta az antiszemitizmust, eszmeileg restaurálta a Horthy-rendszert, ugyanis a történelmi nagybirtokrendszert már nem lehetett visszaállítani. Rehabilitálta a második világháborús hadba lépést megelőző területi revíziót, és a német oldalon való háborús részvételt, végső soron pedig a nyilasok szovjetellenes háborúját. Az MDF-propaganda szoros kapcsolatot tartott a szélsőjobboldali Hunnia Körrel, amit az bizonyít, hogy az Új Magyarország című újság közös estet rendezett a Hunnia Körrel. A Horthy-kurzus alapvetően antiszemita volt. Antikommunizmusának az volt a baja a kommunista rendszerrel, hogy elvette a hatalmat a magyar uraktól - pedig a hatalom történelmi jogon egyedül őket illeti meg -, és a zsidók és´ prolik kezébe adta, ami nem más, mint a magyarság meggyalázása. Az MDF-propagandában ez a szemlélet kísért. Utalhatunk itt Horthy újratemetésére, háborús bűnösök sorának rehabilitására. A hagyományt kereső erők egy része a modernizációs feladatok kihívása elől a Horthy-rendszer legrosszabb örökségének felélesztéséhez menekül.˝

Az SZDSZ-es politikus-történész a Horthy-korszakról és a rendszerváltozás utáni demokratikus átalakulás idő-szakáról felrajzolt képpel kettős célt tűzött maga elé. A legrosszabb, sematikus, vulgár-marxista hagyományokhoz visszanyúlva felelevenítette azokat a hívó szavakat, amelyeket a két háború közötti és a második világháború alatti Magyarországgal kapcsolatban a hatvanas évek végéig használtak - azt kővetően ez a stílus már nem számított szalonképesnek -, hogy összemossa őket a rendszerváltó kormány időszakával. A Horthy-rendszerrel kapcsolatosan használt kifejezések, úgy, mint: antiszemitizmus, restaurálás, nagybirtokrendszer, nyilas, szovjetellenes, szélsőjobboldali, kurzus, urak és prolik szembeállítása, Szabó és társai szerint egy az egyben alkalmasak voltak az Antall-Boross éra jellemzésére is. Érződik, hogy benne is, mint az alább idézett Révész Sándorban, „zsigeri˝ idegenkedés, gyanakvás munkál: „Az igazság az, hogy miközben Antall társadalomideálja kétségkívül közelebb áll hozzám, mint Aczélé, az aczéli személyiséget és annak közegét sokkal jobban értem és sokkal inkább át tudom élni, mint az Antallét. Nyilván azért is, mert egy zsidó gyökerű kommunista családban nőttem fel, erről van belső képem, az Antalit nevelő középosztályról sincs.˝

A zsigerek először akkor jutottak szerephez, amikor a rendszerváltó magyar országgyűlés az ezeréves koronás magyar címer használata mellett döntött. A címervita látszólag a „koronakérdés” körül forgott, valódi tétje azonban az volt, vállalja-e a Magyar Köztársaság több mint ezeréves történelmünket vagy pedig, a Magyar Népköztársasághoz hasonlóan, a továbbiakban is csak az úgynevezett forradalmi, haladó hagyományokat tekinti sajátjának. Valahogy úgy, ahogy azt az azóta elhunyt Hanák Péter felesége állítólagos támadóit oly nagyon ingerlő írásában leszögezte: „Én a reformkor nemzeti liberalizmusát, a századelő szociálisan megreformált nemzeti és politikai programját tartom a jó hagyománynak, és nem a nemzeti konzervativizmust, amely azért csak nacionalista és konzervatív marad, annak a nacionalista konzervativizmusnak az örököse, amely már kétszer taszította Mohácsnál súlyosabb katasztrófába az országot és a nemzetet, amelynek nem csekély része volt magának, Trianonnak az ilyetén történt ránk erőszakolásában, az l945-öt követő szovjet megszállásban, az 1947. évi békeszerződés kemény realitásának meghozatalában.˝

Ugyanez a Szabad Nép egykori publicistájának, Kende Péternek a tollából: „Az a Magyarország magától omlott össze 1944-ben. Soha nem úgy alakult volna Magyarország szovjet megszállása, mint ahogy alakult, ha a régi Magyarország nem lehetetlenítette volna el magát az 1944-es évvel. (...) Magyarország bajaiért elsősorban a régi Magyarország volt a felelős, ezzel kontinuitásban nem lehetett ... De Antall mégis megpróbálta - az urbánus értelmiségiek egy-egy pillanatban azt hitték, hogy megint itt a fehér vagy a zöld veszedelem, ami ellen össze kell fogni. (...) Az Antall-kormány játszadozása a múlttal, a sujtások, a menték, a darutollak előkaparása a lomtárból -hogy csak metaforikusan szóljunk -, immunizálta az országot a múlt vissza-hozásának veszélye ellen. Most, hogy ez megtörtént, végre modernizációs pályára állhat Magyarország.˝

Lehet, hogy Kende és Hanák nem ismeri a történelmet? Lehet, hogy nem hallottak arról, hogy 1944-ben még tartott a második világháború? Lehet, hogy Jaltáról és a nagyhatalmi osztozkodásokról sem hallottak? És arról sem, hogy a szovjet megszállás a magát egy puskalövés nélkül megadó és végig kollaboráló Csehországot és a végig áldozat Lengyelországot ugyanúgy sújtotta, mint minket?

Az elmúlt fél évszázad magyar történelméről az SZDSZ-es köztársasági elnöknek, Göncz Árpádnak is a fentiekkel megegyező a véleménye: „Ami a holocaustot még a nagyságrendileg azonos mértékű sztálini mészárlástól is megkülönbözteti az, hogy a sztálini rendszer legalább úgy tett, mintha valamiféle morális értéket szolgálna... A Horthy-korszak, amely megpróbált visszajönni az elmúlt négy évben, nem vette tudomásul, hogy a társadalom megváltozott alatta. Nem vette tudomásul, hogy a szocializmus negyven évében létrejött egy szekularizált és erősen polgárosodott társadalom, amely csak arra várt, hogy szabadságot, fényt kapjon...

Nem vette észre, hogy nincsen közigazgatás, hanem önkormányzatok vannak, hogy nincs csendőrség, s hogy a második világháborút elvesztettük... S a ´94-es választások válaszoltak a magyar antiszemitizmus mértékére, osztálytartalmára vonatkozóan is. A vidék meggyőző nemet mondott.˝

Elnökünk szerint a sztálini mészárlásokat az különbözteti meg a holocausttól, hogy azok „morális értékeket szolgáltak˝. Még akkor is, ha csak afféle „valamiféléket˝. A lényeg azonban az, hogy a szocializmusnak köszönhető a magyar polgárosodás. Arra sajnos az elnök már nem emlékszik, hogy az önkormányzatiság az Antall-kormány időszaka alatt született újjá Szólni kellett volna arról is, hogy közigazgatás volt és lesz is, mert anélkül modern állam nem működhet.

A fenti szövegek jól illusztrálják, hogy a lomtárba illő múlt visszaállításán munkálkodó jobboldallal szemben a baloldal az állandó megújulás, a nyugatosító modernizáció letéteményese. A vitában tehát nem egyenrangú felek vesznek részt annyiban, hogy az egyik a haladást, a jövőt képviseli, míg a másik a múltat, a visszahúzó erőt. Így nem lehet kétséges, hogy a népi oldallal (értsd jobboldal) nem párbeszédet kell folytatni, nem kompromisszumokat kell vele keresni, hanem ki kell iktatni az ország mértéktartó politikai köreiből... A népiek ebben a koncepcióban nem szalonképesek...

„Magyarország kevés konzerváló örökség fölött rendelkezik˝, története nem más, mint egy Mohács óta tartó kudarcsorozat - állítják azok, akik továbbra is állandó gyanakvással, egyfajta kívülállással és valami soha sehol nem létező ideáltípushoz mérve tekintenek múltunkra, hagyományainkra. Meg akarják akadályozni, hogy a több mint fél évszázados megszállás és az ezzel járó nemzeti megalázottság után Magyarország jogos önbizalomra és nemzeti identitásra tegyen szert. Pedig az új, globalizációs világ időszakában egyszerűen a magyarság léte forog veszélyben, ha mint nemzet nem tud megerősödni. A marxista iskolázottságú, és ott megrekedt értelmiségieknek egy része ugyanis - a XX. század tragikus következményei ellenére - még mindig nem képes megérteni, hogy a nemzet sokkal erősebb hívó szó, mint az osztály, és erősebb kötődést jelent a gazdasági kötelékeknél is. A nemzeti összetartozás olyan közös identitást képes kialakítani, amely túlnyúlik nemcsak a műveltségi és foglalkozási megosztottságon, de az életkor, nem, faj és sok esetben az etnikai különbségeken is. A nemzet tehát pozitív fogalom, olyan politikai és jogi szövetség, amelyet szabad és egyenlő polgárok kötnek jogaikat és kötelezettségeiket számba véve. A nemzetet összekötik a közös rituálék, a közös vállalkozások, a közös iskoláztatás, az általános hadkötelezettség, a nemzeti ünnepek, a Himnusz, a szimbólumok, a háborúk, és a polgárháborúk, a forradalmak. A győzelmek és vereségek, a felemelő pillanatok és a bukás, a gyász is. Magyarország csak egész történelmével együtt vállalható, hasonlóan az egyes emberekhez. Hiába érdekeltek egyesek múltjuk kevésbé fényes lapjainak eltagadásában, árulásaik és szégyenteljes tetteik elválaszthatatlanul hozzájuk tapadnak. Magyarországnak vissza kell kapnia történelmét, igazi hőseit. Meg kell ismernie a két háború közötti korszak és a második világháború alatti igazi történelmét, de meg kell ismernie az 1945 utáni évtizedek hamisítatlan és kendőzetlen valóságát is.

Ebben segít a már többször idézett Kende Péter, akit a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé is beválasztottak: „a kommunizmus... sikereivel és kudarcaival, felmagasztosulásaival és megszégyenüléseivel együtt közös kaland, az egész társadalmat magával ragadó s együtt sújtó közös vállalkozás. Aki ezt nem akarja tudomásul venni, az teljesen félreismeri az elmúlt fél évszázad magyar nemzeti történelmét˝.

Ebben a fent említett „magával ragadó közös, kalandos vállalkozásban˝, egy „szekularizált és erősen polgárosodott társadalom kiépítésén˝ munkálkodott ki-ki tehetsége szerint. Egyesek a Szabad Népben uszítottak, másokat B-listáztak, 1945 és 1955 kőzött koholt perekben mintegy 300 ezer embert meghurcoltak, százszámra végezték ki az embereket, leseperték a padlásokat, kuláktalanították a vidéket. És akkor még nem Szóltunk az 1956 utáni meg-torlásokról. És egy darabig valószínűleg nem is fogunk. Mert ma az a módi, hogy együtt koszorúz az üldöző és az egykori áldozat. Ezért írják nyughatatlan aktivistáik, hogy ma már „pufajkásozni” és „zsidózni” egyre megy.

Aki tehát a rendszerváltozás után hét évvel a kommunistákat, besúgókat, karhatalmistákat szidja, antiszemitának tekintendő. Lusztig Péter MSZP-s képviselő „sárga csillaggal való megjelölésnek˝ nevezte az MTV Híradójában, hogy a bíróság ügynök voltát bizonyító dokumentumokat tárt fel. És itt bezárult a kör. Az egykori demokratikus ellenzék, és politikai képviseletük a Szabad Demokraták Szövetsége, a velük szolidáris véleményformáló értelmiség elárulta a rendszerváltozást. A legilletékesebbek egyike, Kőszeg Ferenc írja: „1990 nyarán az SZDSZ még az államadósság eltitkolóinak, az állambiztonsági ügynökök azonosítását követelte. Amikor viszont a jobboldal követelt a maga riogató szóhasználatával igazságtételt, a liberális párt sommásan elutasította azt is, hogy a foglyaikat saját kezűleg halálra kínzó egykori ÁVH-s tisztek a bíróság elé kerüljenek. Nem az a baj ezzel, hogy néhány tucat kiöregedett ÁVH-s megúszta a tárgyalást, hanem hogy a felelősségre vonás elmaradása hozzájárult ahhoz, hogy a kommunizmus nevében elkövetett emberiségellenes bűntettek el-anekdotázható emlékké szelídüljenek, ellentétben a náci bűntettekkel, amelyektől joggal, máig borzad a világ.˝

A lényeg azonban, hogy 1994 után az MSZP-SZDSZ koalíció felállásával egy csapásra elhárult a szélsőjobboldali veszély. Modernizációs pályára állt az ország. A népfrontos charta feloszlott. Beszüntette működését a többi hasonló rendeltetésű szervezet, Nyilvánosság Klub, Tégy a gyűlölet ellen stb. mozgalom. A médiaháborúban kiütéssel győztek a szoclib kék szalagosok. A zsidózás bevett szokássá vált a „main-stream”-lapokban, a „mainstream”-hez tartozó újságírók és politikusok részéről. Miután azonban az antifasiszta harcnak már vége, a toll- és média-kommandósok bevetése szünetel. Az egészben ugyanis, mint az a fentiekből is minden kétséget kizáróan kitűnik, a „zsidók˝ voltak a legkevésbé érdekesek. Így jutottunk el odáig, hogy az egykori demokratikus ellenzékeikből szerveződött párt, az SZDSZ elnökének, Kuncze Gábornak a vezetése alatt álló Belügyminisztérium a foglyaikat saját kezűleg halálra kínzó ÁVH-s tisztnek ad felmentő levelet, miközben a Magyar Köztársaság ugyancsak SZDSZ-es külügyi államtitkárának, Eörsi Mátyásnak ügyvédi irodája vállalja ezen ÁVH-s főtiszt, Vajda Tibor magyarországi képviseletét.

Az egykori rendszerváltók legtöbbjéről mára kiderült, nem a rendszerrel volt bajuk, csak azzal, hogy nem ők irányították. 1991 és 1994 között nemtelen harcot vívtak a rendszerváltoztató kormány ellen. Vádjaikat és hazug állításaikat médiahadállásaik segítségével naponta kürtölték világgá anélkül, hogy bármikor is szükségéi érezték volna, hogy tényekkel is alátámasszák őket. A Horthy-kor visszaállítására törekvő Antall-kormány rémmeséjének alapja annyi volt, hogy a magyar országgyűlés a koronás címert fogadta el, és hogy a parlamenti díszőrség új egyenruhájának tervezésekor az egykori Bocskai-ruhát vették alapul. Felhozták még, hogy Horthy Miklós hamvainak hazatértekor, a családi temetésen a kormány egyes tagjai is részt vettek. De a fentieken túlmenően semmi nem utalt a „Horthy-kor visszahozatalára”. Azt is széles körben terjesztették, hogy a rendszerváltó kormány diktatúrára tör, és a ´94-es választásokat sem fogja megtartani. Megvádolták, hogy lövetni akart, hogy kirekesztő, antiszemita, hogy nem demokrata. Soha egyetlen vádjukat, állításukat nem támasztották alá.

Alaptalan állítások, vádaskodások, rágalmak. Egyes tollnokok logikája szerint, aki az SZDSZ-t, és mindenkori elnökét (Kis, Pető, Kuncze) nem szereti, az antiszemita. így lett például Orbán Viktorból, a Fidesz - Magyar Polgári Párt elnökéből „törtető kis senki, aki kódolt nyelven zsidózik az alja szélsőjobb elvárásai szerint”. Ez utóbbit minden valószínűség szerint azzal érdemelte ki, hogy 1994-ben az MSZP unszolása ellenére sem volt hajlandó az MSZP-SZDSZ koalícióhoz csatlakozni. Hány antiszemita keletkezett így a kilencvenes évek Magyarországán? Hiszen egyesek szerint közéjük tartozik mindenki, aki nem posztkommunista és/vagy baloldali liberális.

A történelem tapasztalatai azt tanítják, hogy rendszerváltozás csak akkor jár együtt az elit széles körű cseréjével, ha azt forradalmi terror vagy idegen győztes, esetleg megszálló hatalom kikényszeríti. Békés rendszerváltozás általában sehol nem jár együtt a politikai, gazdasági és kulturális élet vezető pozícióiban lévők teljes körű leváltásával. De korlátozott, szimbolikus számonkérésre, és legalább a legexponáltabbak egy részének eltávolítására szükség lett volna. Hogy ez nem történt meg, azért súlyos árat fizetett és fizet az egész magyar társadalom. A jogkövető magatartás hiánya, morális értékek devalválódása a személyes felelősségvállalás relativizálódása a polgári demokratikus rendszer alapjait ássa alá. Semmi sem segíti jobban a törvénytelenség terjedését - írja a térséggel foglalkozó, lengyel gyökerekkel rendelkező közíró, Anne Applebaum -, mintha a gazemberek elkerülik a felelősségre vonást és zsákmányukból remekül megélve beleröhögnek a nyilvánosság képébe. Az, hogy a múlt bűneit nem sikerült feltárni, sok millió ember számára bizonyítja, hogy nem éri meg tisztességesnek lenni. A tisztesség nem fizet jól, a korrupció igen. Ahogy a holocaust idején elkövetett embertelenségekkel is - ha egy emberöltővel később is -, de elkövetkezett a szembenézés ideje, úgy a kommunizmus alatti becstelenségekért is számot kell majd adni. És akkor azokat is kérdőre vonják, akik a rendszerváltozás megakasztásáért, a posztkommunista elit hatalmon tartásáért és a számonkérés elszabotálásáért is felelőssé tehetők. És beszámoltatják őket arról is, miért használták az antiszemita-antifasiszta tematikát a posztkommunista hatalomátmentők érdekében. Pedig tudják: Auschwitz óta végletesen más értelmet kapott az antiszemita uszítás. És tudják, milyen értelmet kap az antiszemita uszítással való játszadozás?

Schmidt Mária