A rövid, alig több mint hét évtizedig tartó XX. század, mely az októberi forradalommal kezdődött es a hidegháború befejeződésével ért véget, a baloldali értelmiség százada volt. Eszméiket az egyre jobban elterjedő tömeg médiák révén szinte minden háztartásba eljuttatták, értékrendjüket, ideológiájukat széles rétegekkel elfogadtatták. Ahol a politikai hatalmat is sikerült megragadniuk, késlekedés nélkül hozzáláttak a társadalom átalakításához. Különböző országokban, más és más célokat hirdetve, eltérő zászlókat lengetve is közös volt bennük az elhatározás: meggyorsítani, vagy ha kell, mesterségesen előidézni történelmi folyamatokat, felforgatni a társadalom hagyományos rendjét, új értékek mentén alakítani át a közösségek életét. A „jövő mérnökei˝, a hivatalos forradalmárok, népvezérek és a különböző emberboldogító ideológiák elkötelezett hirdetői számára nem számított semmi, csak az eszme. Kísérletező kedvükért súlyos árat fizettettek. Nagyszabású terveik oltárán sok-sok millió embert áldoztak fel. Egész társadalmi osztályok, fajok, népcsoportok váltak a hatalomhoz jutott „népboldogítók˝ áldozatává. Ambiciózus kormányprogramokat hirdettek. Habozás nélkül döntöttek, mikor, mire és mennyit kell fordítani a közpénzéből, anélkül, hogy személyes felelősséget vagy anyagi kockázatot vállaltak volna. Ha a természet állt éppen grandiózus terveik útjában, az sem számított, került, amibe került, megkísérelték behódolásra kényszeríteni. A kísérletező kedvű népvezérek sok esetben maguk is értelmiségiek voltak, például Lenin, Trockij, Mussolini, Mao, Pol Pot és társai, vagy pedig masszív értelmiségi támogatással rendelkeztek, mint Sztálin, Rákosi, Kádár, Nasszer stb.

A baloldali értelmiségiek szerint minden, a legembertelenebb lépés, a legféktelenebb terror is igazolható a jó cél érdekében. Egy a fontos: hogy a szükséges áldozatot mások hozzák meg. A más élete, a más utolsó csepp vére - ahogy Camus mondta -, a más vagyona, a más érdeke bármikor feláldozható a jó célért folytatandó küzdelemben. A harc ugyanis áldozatokkal jár. A baloldali értelmiségi pedig örökké harcol. Hol osztályharcot, hol békeharcot, hol kultúrharcot vív, esetleg a természet, vagy a gyűlölet ellen üzen hadat, vagy éppen a munka frontján áll helyt. Ettől a felfokozott aktivitástól kettős győzelmet remél. Ellenségei vagy pontosabban: ellenfelei és a korosodás, az öregedés legyőzését. Ha kihullott is már a hajuk mind egy szálig, ha már a hamut is mamunak mondják is, a baloldali értelmiségiek akkor is fiatalnak, a fiatalokhoz tartozónak vallják magukat. Görcsösen modernek, menők, és persze harciasak. Lételemük az „akciózás˝, mint egy falat kenyérre, olyan szükségük van az együttes élményekre, a „mi-tudat˝ újabb és újabb megerősítésére.

A modern tömegmédiák célirányos és hatékony alkalmazásával a baloldali értelmiségieknek sikerült elérniük, hogy eszméik jelentős tömegek előtt a mai napig divatosak, szalonképesek maradtak. Nem számít, hogy legnagyobb sztárjaik semmiféle koherens világképpel nem rendelkeztek, és minden fontos kérdés megítélésében tévedtek. A lényeg, hogy „progresszívek˝ voltak, és sokáig - máig - sikknek számít rájuk hivatkozni, őket majmolni. Ma is sokakat megtéveszt a baloldal népszerű képviselőinek magabiztos fellépése. Számosan meggyőzőnek találják érvelésüket azok közül, akik nem értnek a politikához, és azt hiszik, hozzájuk igazodva maguk is értelmiségiekké válnak. Ennek köszönhetően a baloldali eszmék apostolai, hirdetői az elmúlt évtizedek folyamán döntő pozíciókat szereztek néhány ország szellemi életében. Nem kevés helyen domináns helyzetbe kerültek az egyetemi oktatás, a tömegkommunikáció területén. Egyes országokban pedig, így Magyarországon is, kulcspozícióik birtokában kulturális és szellemi cenzúrát, ízlésterrort alkalmaznak.

A XX. század egyik nagy tanulsága tehát az, hogy a baloldali értelmiségieket lehetőleg távol kell tartani a hatalom közvetlen gyakorlásától. Különösen nálunk, ahol olyan súlyosan kompromittálódtak az elmúlt negyvenöt év alatt. Kiagyalói, kiszolgálói és megideologizálói voltak a legembertelenebb intézkedéseknek. Prominens képviselőik készségesen szállították a legképtelenebb hazugságokat, a legidétlenebb magyarázatokat is, a hatalom megrendeléseinek állandóan változó igényei szerint. Professzionális hazudozóként bármit megtettek, amivel úgymond az Eszmét szolgálhatták. Eközben persze saját anyagi hasznukról sem felejtkeztek el soha egy pillanatra sem. Ugyanezek a baloldali értelmiségiek ma sem hajlandóak lemondani a hatalomról. Némileg módosított szókészlettel, újra csak ők akarják megszabni, milyen jövőt építsünk magunknak. És a más által meghozott áldozat most is megfelelő ár lesz.

Schmidt Mária