„Semmi sem bénítja meg jobban a gondolkodást, mint a kisebbrendűségi érzés.”

Simone Weil

Magyar Bálint rögtön egy jó hírrel indít „Ha nem tetszik a rendszer... A rendszerkritikai alapállás stratégiája” című írásában. Azzal, „hogy 2019 őszére – Haraszti Miklós kifejezésével – megszületett az ellenzéki választó.” Elgondolkoztam. Ez vajon mit jelent? Pirandello jutott az eszembe, ahol mindjárt „Hat szereplő szerzőt keres”. A helyzet itt is hasonló. Haraszti (ő valami orákulum lenne?) szerint ellenzéki választó már van, már csak ellenzéki politika kéne, meg ellenzéki pártok, meg ellenzéki politikusok, akik ellenzéki programmal rendelkeznek, vannak hozzá gondolataik, terveik, stratégiájuk stb.

De hát ne legyünk telhetetlenek. Magyar sem az. Hosszúra nyúlt dolgozata még csak meg sem kísérli a fenti hiány enyhítését. Amit papírra vet, az merő gyűlölet, érdektelen okoskodás, egy volt vezető politikushoz méltatlan amatőrizmus, valamint a politikai kontextus ismeretének teljes hiánya.

Azért olvastam el, mert Bálintot régről, még az egyetemről ismerem, és bár már évtizedek óta jószerivel csak a médiából követem, ezúttal kíváncsivá tett, mire jutott egy évtizeddel aktív politikai pályafutása befejezése után. Az eredmény kiábrándító. Az írása indulatvezérelt és hiányzik belőle az elemzésre való készség. Elgondolkodtatott. Mi az oka annak, hogy „ezek” az egykori demokratikusnak nevezett ellenzékiek, egykori szadeszesek, vagyis azok, akik magukat valamiféle „nagy csapatnak” tartják és elhitték a saját sztorijaikat, képtelenek a tárgyilagos, méltányos véleményformálásra? Hogy csak fentről lefelé tudnak beszélni? Hogy mindenkit kutyaütőnek tartanak magukon kívül? Magyar is még mindig úgy gondolja, hogy ő, csakis ő lenne hivatott ennek a „kurva országnak” – ahogy Gyurcsány barátja hívta – a vezetésére, és fel nem foghatja, még mindig nem érti, miért zavarta el őt és barátait a nép. Ezért aztán számára a többség döntése semmit sem jelent.

Ez az írása végig erre az előfeltételezésre épül. Attól ugyanis, hogy a Fideszt két különböző választási rendszerben háromszor is kétharmaddal választották meg, szerinte illegitim. Szerintem meg, aki ezt gondolja, az nem demokrata. Mert a demokrácia a többség uralmáról szól. A hatalom forrása a választópolgárok felhatalmazásából ered. Akinek több választója van, azé a kormányzati hatalom. Feladata a választók bizalmának újbóli megszerzése, melyre az ellenzéknek is lehetősége van. Hogy ez működik, azt 2019 őszének önkormányzati választása is bizonyítja.

Magyar Soros pénzéből, Soros megbízásából három kötetes könyvben érvelt amellett, hogy ma Magyarországon maffiaállam működik. A magyar közvélemény ebben az állításban nem ismert magára, Soros Györgyön kívül senki sem használja ezt a kifejezést. Magyar szerint Orbán egy olyan politikai ragadozó, aki visszaél szupertöbbségével, weimarizálta az országot, sőt arra vetemedett, hogy alkotmányozó többségével élve alkotmányozzon! A „weimarizáció” a ballibek kedvenc toposza, amit agyba-főbe használnak, mert fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent, de elegánsabbnak tartják a sima fasisztázásnál, nácizásnál. A Weimari Köztársaságban nem volt stabil kormányzat, folyamatosak voltak az előrehozott választások, senki nem érezte magáénak a rendszert, senki nem akart meghalni érte, ahogy azt a korabeli kritikusai megállapították. A gazdaság az 1924-1929 közötti néhány évet kivéve romokban volt, az infláció és a munkanélküliség pedig az egekben. A közbiztonság megszűnt. Ezek egyik-másik eleme a Magyar Bálint és a pártja által irányított kormányzati ciklusokra volt jellemző. Hogy is fogalmazott Horn Gyula 1998-ban? „Ami ma Magyarországon van, az nem közbiztonság!” És akkor még 2006-ról nem is beszéltem. Neonyilasok jellemzően a szoclib kormányok alatt randalíroztak. A Magyar Gárda is akkor vonulgatott, csak akkor még nem közölték a hazai és a külföldi nagyérdeművel, hogy jövendőbeli szövetségeseikről van szó. Cigányokat akkor gyilkolásztak halomra. És persze a gazdaságot is ők nullázták le. Ennyit Weimárról. 

Azt állítja Magyar, a nagytudású, hogy: „A világháború befejezése óta egyetlen európai képviseleti demokráciában sem fordult elő, hogy békeidőben egy párt választásokon alkotmányozó többséget szerzett volna. Soha, sehol.” De például az egybeforrt posztkommunista MSZP-SZDSZ koalíció rendelkezett vele 1994-1998 között. Azonnal, alig néhány hónappal a választások előtt módosította is a választási törvényt. A mintademokráciának számító németek pedig egyszerű többséggel adtak új alaptörvényt maguknak 1991-ben. Ami persze tök rendben volt és van. Sőt, az állandó szövetségesükké vált szocdemekkel kétharmadot is meghaladó többségük is volt.

Ez mind nem számít, csak az, hogy itt vannak ezek a Magyar-féle felhatalmazottak, akik kiszorultak az ügyek intézéséből, pedig még annyi jó ötletük lenne. Fel is sorolja a baloldali-liberális kormányok hagyatékát: a magánnyugdíjpénztári rendszert, a köz- és felsőoktatást, a gyógyszerkasszát, a kultúratámogatási rendszert. Húha! Hiába, ha a szakértelem és a szürkeállomány összefog, vajúdnak a hegyek! Vegyük is mindjárt a magánnyugdíjpénztárt, amit a Világbank kényszerített térségünkre. Ez egy olyan önkéntes rendszer volt, ahova bizonyos kor alatt kötelező volt a belépés, és az állam vonta le és utalta át a járadékot. És amikor a 2008-as válság hatására a pénz eltűnt, az államnak kellett helyettük helytállni. A piacpárti libik élnek-halnak az ilyen „piaci” megoldásokért!

Mindegy is, mert Magyar hosszas és követhetetlen levezetése szerint az Orbán rendszer autokratikus, ezen belül is „patronális autokrácia”. Ez talán arra utal, hogy „személyes alá-fölérendeltségek egyközpontú, piramisszerű hálózata szövi át nemcsak a politika és a társadalom, de a gazdaság szféráját is.” Kicsit elbizonytalanodtam. Ha piramisszerű, egyközpontú a felépítése valaminek, hogy tud hálózatos szerkezetű lenni? Több piramis van, amik hálózattá állnak össze? De ez nem zárja ki az egyközpontúságot? Szóval, nem értem. De van tovább is. „Patrónus-kliens függések” rendszerét alakította ki Orbán, amik miatt Magyarország „klán-államnak” minősül. Ezek mellett „ragadozó”, „bűnöző”, vagyis „maffiaállamnak” nevezhető. Nem irigylem Magyart, mert már én is kezdem elveszíteni a fonalat. Pedig a végére csak kiböki, mit is akar: „... Orbán rendszerére, mint illegitim, bűnöző államra tekintsünk.”  „Autokratikus rezsimben a valódi ellenzéki politizálás alapja a rendszer legitimitásának megkérdőjelezése.” A kulcs: „a rendszer legitimitásának határozott, nyílt és egyértelmű tagadása.” „Orbán rendszere a hatalom kizárólagos birtoklására törő bűnszervezet, ezért nem tekinthető legitimnek.”

Lefordítom. Az egyértelmű, többszörös és hatalmas választói felhatalmazás ellenére az Orbán-rendszer illegitim. Mert Magyart és barátait nem juttatta kormányzati pozícióba. Más magyarázat nincs, és nem is próbálkozik vele. „A rendszer még a saját hatályos törvényei alapján is bűnözőnek minősül”, – érvel (?) az állam tehát bűnöző, ezért tisztségviselőinek büntetőjogi felelősségre vonással kell számolniuk.

Most a Tisztelt Olvasó is ízelítőt kaphatott ebből a zavaros írásból, és ha eddig nem tudta volna, most megtudta, milyenek is a balliberális demokraták. Polgárháborúra uszítanak, fenyegetőznek, összevissza hordanak tücsköt-bogarat, hogy elfedjék: teljesen tanácstalanok. Nem értik a világot, amiben élnek, nem ismerik az embereket, soha nem is voltak kíváncsiak rájuk, és most sem szándékoznak leereszkedni hozzájuk. Buborékban élnek, ahogy mindig is. Köreikben a ’68-as eszmék számítanak haladóknak. A múlt század hetvenes évei óta nem érte őket szellemi stimulus. Ott ragadtak a múltban és tragikusan korszerűtlenné váltak.

A 21. században vagyunk. Tömegpolitizálás van. Aki a tömegeket lenézi, lekezeli, aki felülről lefelé beszél velük, annak nincs esélye.

A buborékon belül persze kap elismerést. Ne irigyeljük tőle.