Vannak olyan bűnperek, amelyek hosszú évtizedek, esetleg évszázadok múlva is érdeklődésre tartanak számot. Ilyen, a saját korán túlmutató jelentéssel bíró tárgyalást tartottak Jean d´ Arc vagy Galilei esetében, de hasonló hatásúnak bizonyult a tizenkilencedik század végén a francia-zsidó Dreyfuss kapitány elleni per lefolytatása, vagy nálunk, a tiszaeszlári perben kimondott felmentő ítélet emancipációs kisugárzása.

A nemrég lezárult huszadik század egyes hírhedt peres eljárásai is tartogatnak még fel nem tárt, meg nem fejtett részleteket, homályban maradt összefüggéseket. Történészek és jogtörténészek járják körül újra és újra ezeket az eseteket, hogy megértsék és megértessék, mi és miért történt. Ezek közé a megfejtésre váró történetek közé tartozik az az eljárás is, amely Alger Hiss, amerikai külügyi főtisztviselő ellen folyt 1949-50-ben.

Amit mi XX. századnak nevezünk, az valójában igen rövid ideig, az I. világháború utolsó éveiben már kirajzolódó erőátrendeződéstől, tehát 1917-től az 1980-as évek végéig, 1990-ig tartott. A bolsevik puccsal kezdődött és a szovjet világbirodalom összeomlásával ért véget. A kommunista birodalom fennállásának egész időszaka alatt harcban állt. Harcban állt a világnak mindazon részével, amely nem tartozott az ellenőrzése alá, de háborúban állt azokkal is, akik esetenként szövetségesei, hívei voltak, sőt saját állampolgárai egy részével is. És ebben a szűnni nem akaró, szakadatlan harcban az akkori spin doktorok, vagy ahogy akkoriban nevezték őket: a propagandisták, kitüntetett szerepet szántak a bírósági tárgyalásoknak. Tökélyre fejlesztették a módszert, hogyan lehet a tárgyalótermeket, a peres eljárásokat, és a bíróságokat propagandacélokra felhasználni. Az ő találmányuk volt, hogy koncepciós pereket rendezzenek, méghozzá úgy, hogy közülük némelyeket időről-időre látvány-, illetve kirakatperré fejlesszenek. Magyarországon nagyon sokszor összekeverik a koncepciós per, illetve a kirakatper jelentését. Pedig nagyon nagy különbség van a kettő között. A kirakatperek nem mindig koncepciós perek, és a koncepciós perek nagy többsége egyáltalán nem látvány-, illetve kirakatper. Kirakatpernek vagy látványpernek azokat az eljárásokat tekinthetjük, amelyeket a legszélesebb nyilvánosság előtt folytatnak le azzal a céllal, hogy példát statuáljanak, és megtanítsák a polgároknak, mi minden lesz attól kezdve tilos, és mi mindenért jár büntetés. De újabban nagy érdeklődésre számot tartó ügyeket is lépésről-lépésre nyomon követ a nyilvánosság (például O.J. Simson pere).

Kirakatpereket tehát akkor rendeznek, ha a hatalom birtokosai valamilyen témát előtérbe akarnak helyezni, vagy valamilyen nagy tanulságot akarnak a per során kimondatni, bemutatni. Sok kirakatpert rendeztek a második világháború után, hogy bemutassák, és megtanítsák, mi vár azokra, akik háborús bűnben marasztalhatóak el, mi vár a náci ideológia kiszolgálóira. Koncepciós pereket viszont futószalagon rendeztek a Szovjetunió által uralt társadalmakban, évtizedeken keresztül. Ezeket általában a nyilvánosság teljes kizárásával, a legnagyobb titokban folytatták le. Nagyon sokszor gyorsított eljárásban, zárt tárgyaláson, egyszerre közölték a lefogottakkal a mondvacsinált vádakat és a spártai ítéleteket, melyek a dolog természetéből adódóan mellőzték vagy formálissá tették a bizonyítási eljárást..

Azonban léteztek olyan politikai propagandaigények, amelyek megkövetelték, hogy a koncepciós és a látványper összekapcsolódjon.  Ezekben az esetekben nagyon gondos előkészületre volt szükség, hiszen a koncepció általában előre megírt forgatókönyvet feltételezett, és ilyen esetekben szorosan együtt kellett működnie a bírónak, az ügyésznek, a vádlottnak és – abszurd módon - a tanúknak is. A koncepciós kirakatperekben is új tanítást, a hatalom éppen aktuális üzenetét akarták megtanítani a nyilvánosságnak, mindazoknak, akik mindezt kénytelenek voltak tudomásul venni. A koncepciós kirakatperekben különös jelentősége volt a sajtóhadjáratnak és a nyugati propaganda minél erősebb befolyásolásának.

Voltak azonban olyan perek is, amelyekre nem a szocialista országokon belül került sor, hanem olyan országokban, amelyek nem tartoztak hatalmi befolyásuk alá, sőt gyakran ellenséges viszonyban álltak a Szovjetunióval, illetve a szovjet táborral. Ilyen esetekben, ha propaganda-szempontból hasznosnak és kivitelezhetőnek tűnt, a kommunista propaganda-gépezet mozgatói úgy döntöttek, hogy ezeket a bírósági tárgyalásokat is felhasználják saját üzeneteik tolmácsolására. Az első ilyen nagyobb szabású akcióra Rákosi Mátyás pere nyújtott lehetőséget 1925-1926-ban, amikor a Komintern utasítására, a vádlott Rákosi saját perében a Horthy-rendszer vádlójaként lépett fel. A Komintern utasításait követve, a Komintern aktuális üzeneteit közvetítette ország-világ felé a vádlottak padjáról. A Komintern befolyása alatt álló sajtó és média ezt a pert használta fel arra, hogy bebizonyítsa: az osztálybíróságok valójában nem igazságot szolgáltatnak, csak jogot. A jogszolgáltatás és az igazságszolgáltatás nem tartoznak össze, ezek tehát nem jogállamok, hanem diktatúrák. Ebben és az ehhez hasonló perekben, így például 1935-ben, Lipcsében, a Reichstag-perben, a vádlott kommunista Dimitrov arról beszélt, hogy a gyújtogatást, amivel vádolták, valójában maguk a nácik követték el. Rákosi perében tulajdonképpen már mindazokat a propagandaeszközöket kipróbálták, amelyeket később, hasonló alkalmakkor bevetettek. Ezek az alábbiak voltak: a napilapok naponta jelentettek a perről, állandóan napirenden tartották, tematizálták vele a közbeszédet. Társutas értelmiségiek a világ különböző részeiről táviratokat küldöztek, tömegdemonstrációkat szerveztek, és érdeklődésüket mutatták az iránt a per iránt, amelyről nagy részük azt sem tudta, hogy a világ melyik részén folyik, és kik vesznek benne részt. Nagy valószínűség szerint nem tudták volna Budapestet elhelyezni a térképen, fogalmuk sem volt arról, ki Rákosi Mátyás, de nem is ez volt a lényeg, hanem az együttmozdulás, az akció maga, amiben sikk volt részt vennie mindenkinek, aki haladónak tekintette magát. Az első alkalom, amikor a Rákosi-perben szerzett tapasztalatokat az Amerikai Egyesült Államok egyik bírósági eljárásával kapcsolatban kamatoztatták, Sacco és Vanzetti elhíresült ügye volt. A Sacco és Vanzetti perrel kapcsolatos nemzetközi propaganda-akciót több forrás szerint az az Alpári Gyula irányította és szervezte, aki Rákosi barátjaként, a Komintern Nyugat-európai irodájának munkatársa és kiadványa, az Imprekor szerkesztőjeként, a Rákosi-perrel kapcsolatos médiahadjáratot is szervezte.

A II. világháború után a szovjet tábor szakemberei ezeket a tapasztalatokat újra kamatoztatták. 1949-ben Magyarországon egymás után két olyan koncepciós kirakatper megrendezésére is sor került, ami közvetlenül kapcsolódott az Amerikai Egyesült Államokban rendezett bírósági eljárásokhoz. Ez a két koncepciós kirakatper a Mindszenty-, illetve a Rajk-per volt. Belpolitikai indoka ezeknek a legszélesebb nyilvánosság előtt lefolytatott bűnpereknek az volt, hogy a már megszilárdult, sőt totálissá is vált kommunista diktatúra tudomására hozza a magyar polgároknak: nem számít, ki milyen poszton áll, az sem, hogy kinek mi a dolga, újak a szabályok, és csak az új hatalom birtokosaitól függ, hogy ezek a szabályok éppen meddig vannak érvényben, és kire vonatkoznak. Lehet valaki főpap vagy főkommunista, egyre megy. Azt tesznek vele, amit akarnak, senki sem számíthat senkire. Nincs segítség, se külföldről, se belföldről, hiszen rajtuk, a fontos „főembereken” se segített senki, hát akkor, aki kevésbé fontos, miben is reménykedhetne. A párt senkire és semmire sincs tekintettel, senki és semmi nem számít. Csak a párt mindenkori érdeke, ahogy ezt Lenin elvtárs annak idején megfogalmazta, azaz: a mindenkori forradalmi szükségszerűség dönti el, hogy mi helyes, és mi helytelen, mi jogos és mi jogtalan. Ez az új erkölcs, a kommunista erkölcs. Mostantól kezdve visszavonásig ez van érvényben.

Volt egy másik fontos célja is ezeknek a pereknek, éspedig az, hogy a nyilvánvaló törvénysértésekért, illetve bűncselekményekért viselt felelősséget a lehető legszélesebb körben szétterítsék. Azért fokozták a vádpontokat az abszurditásig, ezért állítottak nyilvánvaló képtelenségeket a vádbeszédekben és vallattak be olyan átlátszóan nevetséges „tényeket” a vádlottakkal, hogy később joggal kérdezhessenek vissza: „Te is elhitted, nem? Hát, miért nem mondtad? Miért nem szóltál? Te is tudtad, tudnod kellett, miről is van szó végeredményben, vagy nem?” És igaz, ami igaz, ép ésszel nehéz lehetett elhinni, hogy Mindszenty a Habsburg-restaurációt egy félórás találkozón szervezte meg és készítette elő Habsburg Ottóval, vagy hogy abban a bizonyos csőszkunyhóban tényleg létrejött az a sorsdöntő találkozó Rajk és összekötője között. Hasonló példákat még hosszan sorolhatnánk. Nyilvánvaló tehát, hogy ezeknek a képtelenségeknek a színrevitele azt a célt szolgálta, hogy a kommunista rendszer híveit és támaszait bűnrészessé tegye. Azok számára persze, akik a kommunista hitvilágon kívül álltak, ezek a dilemmák nem vetődtek fel. Ők a letartóztatások hírétől az ítéletek végrehajtásáig egyetlen percre sem hittek el egyetlen szót sem, sem a vádakból, sem a vallomásokból. Tudjuk, hogy a koncepciós kirakatpereket minden szempontot mérlegelve, nagyon alaposan előkészítették. A tanúk, a védők kiválasztását is hosszas mérlegelés előzte meg. Miután a vádiratokat a legmagasabb szinteken ellenőrizték, sőt, a Rajk-per esetében Sztálin és Rákosi személyesen, mondatról-mondatra átbeszélte a szöveget, (!) kizárható, hogy a „kevéssé valószerű epizódok” véletlenül kerültek volna bele a forgatókönyvekbe.

Míg a szocialista tábor országaiban a kommunista vádlottaknak töredelmes beismerő vallomásaikkal is szolgálniuk kellett az ügyet, addig a táboron kívüli országokban, így például az Amerikai Egyesült Államokban folyó perekben a kommunista vádlottaknak tagadniuk kellett a vádakat, és mindenáron ki kellett tartaniuk ártatlanságuk mellett. Így tehát azokban a perekben, amelyeket a kommunista propaganda céljaira felhasználhatónak tartottak, mondjuk az Amerikai Egyesült Államokban, a kommunista propaganda - a vádlottal együtt, a vádlottak ártatlansága mellett - a vádak légből kapottsága, sőt hamis volta mellett érvelt. Azt állították, hogy a vádat a vádhatóságnak nem sikerül bizonyítania, a mindvégig tagadó vádlottak ártatlanok, az egész ügy nem más, mint boszorkányüldözés, ami  mögött nyilvánvalóan a különböző kormányszervek összeesküvő tevékenysége húzódik meg. Nem csoda tehát, ha az így született ítéletek is törvénysértők - ezt vallották és vallják sokan még ma is Sacco és Vanzetti, Alger Hiss, illetve a Rosenberg házaspár ügyével kapcsolatban is. Mindhárom esetben hosszú éveken, évtizedeken keresztül életben tartott hazug mítoszokat teremtettek, amelyek egyike, másika igencsak szívósnak bizonyult.
A kommunisták bűnössége avagy bűntelensége felől Moszkva döntött. A moszkvai központ pedig a célfeladat függvényében mondta ki, hogy kinek kell majd a bűnösség, bűnrészesség és kinek az ártatlanság szerepét eljátszania. Azért is volt olyan fontos az Amerikai Egyesült Államokban lefolytatott perekkel kapcsolatban bebizonyítani, hogy az ottani igazságszolgáltatás nem pártatlan, hanem elfogult osztálybíráskodás, és jogszolgáltatása nem szolgáltat igazságot, mert az Amerikai Egyesült Államok legitimitása jogi és nem történeti alapú: így tehát annak bizonyítása, hogy az USA nem jogállam, valójában az USA politikai berendezkedésének legitimációját kérdőjelezte meg.

 1949-ben Magyarországon a Mindszenty- és a Rajk-per a belpolitikai célokon kívül fontos, el nem hanyagolható külpolitikai célokat is szolgált. Ezt bizonyítja, hogy a tárgyalásokra nagyszámú külföldi újságírót hívtak meg, a peranyagokat azonnal több nyelvre lefordították és meg is jelentették. Mindebből arra következtethetünk, hogy üzeneteiket el akarták juttatni a külföldi közvéleményhez. (Külföldi közvélemény alatt természetesen csak annak baloldali, értsd szovjetbarát, vagy a kommunista eszme iránt elkötelezett, de legalábbis jóindulatú részét értjük, hiszen akik nem voltak szovjet-, illetve kommunistaszimpatizánsok, azok természetesen kezdettől fogva tudták, hogy mindaz, amit Mindszentyvel vagy Rajkkal kapcsolatban a kommunista hatóságok állítanak, merő koholmány.)
Az Amerikai Egyesült Államokban 1949 első felében eljárás indult az Amerikai Kommunista Párt tizenegy legfontosabb vezetőjével szemben, akiket súlyos – esetenként öt évig terjedő – börtönbüntetésre ítéltek. Ez volt az első alkalom az Amerikai Egyesült Államokban, amikor megállapítást nyert, hogy az Amerikai Egyesült Államok Kommunista Pártja nem egy az USÁ-ban tevékenykedő pártok közül, mégpedig a radikálisabb fajtából, hanem olyan szervezet, mely kettős felépítésű, és illegális szervezete szovjet irányítás alatt állva a törvényes társadalmi rend felforgatására tör. Tény, hogy a Mindszenty-per és az Amerikai Kommunista Párt tizenegy vezetője ellen folytatott eljárások között volt összefüggés, mert a Mindszenty-per egyik külpolitikai célja a New Yorkban zajló per hatásának ellensúlyozása volt.  Mint ahogy az is tény, hogy azt a propagandahatást, amit Alger Hiss leleplezése okozott, Rajk László lebuktatásával kívánták semlegesíteni. Fenti állításomat a legilletékesebb, Rákosi Mátyás Szabad Népbeli nyilatkozata is alátámasztja: 
„A Mindszenty-perrel az imperialisták elleni perrel egy időben New Yorkban egy másik per folyik az imperialisták kezdeményezésére az Amerikai Egyesült Államok Kommunista Pártjának vezetői ellen. A vádlottak ellen itt nincsenek tárgyi bizonyítékok, meggátolják őket szabad védekezésükben, nyílt terrort alkalmaznak velük szemben. A bíróság épületét rendőrkordonok veszik körül, és mégis a vádlottakból vádlók lettek, akik mögött az egész világ haladó emberisége, milliós tömegek egy emberként sorakoznak az igazságtalanság, az elnyomás, az erőszak ellen. És napjainkban ez nem is ritka jelenség. A fasiszták vérbírósága elé hurcolt kommunisták ezrei valóban a dolgozó tömegek szimbólumává lettek az elmúlt évtizedekben.” (1949. február 6.).

Íme Nem York, ahol ártatlan áldozatok állnak a vérbíróság előtt, míg Mindszenty József hercegprímás, aki többek között köztörvényes bűncselekményekben is elmarasztalható, teljesen szabadon, önként vall, és fedi fel a bíróság előtt az általa elkövetett bűncselekményeket. Az Alger Hiss és a Rajk László ellen lefolytatott eljárások között szinte döbbenetesek az időbeli egybeesések. Majdnem párhuzamosan zajlottak az Amerikai Egyesült Államokban, illetve Magyarországon. Hiss pere két részből állt. Az első tárgyalás 1949. május 31-e és 1949. július 8-a között folyt a New-York-i déli kerületi bíróság előtt. Ítélethozatal nélkül zárult, mert az esküdtek nem tudtak egyhangú döntésre jutni. Nyolcan mondták bűnösnek, négyen ártatlannak. A következő forduló 1949. november 17. és 1950. január 21. közé esett. Itt az esküdtek egyhangúlag bűnösnek mondták ki Alger Hisst, aki ötéves börtönbüntetést kapott hamis tanúzásért. Egy nappal Hiss perének kezdete előtt tartóztatták le Rajk Lászlót, 1949. május 30-án, tárgyalása 1949. szeptember 16. és 24. között folyt. A halálos ítéleteket egy hónappal később, október 15-én hajtották végre.
A Rajk-per hátterében egy Noel Field nevű volt amerikai külügyi tisztviselő állt, Alger Hiss közeli barátja és munkatársa. Rajta kívül még valakire érdemes figyelnünk: Péter Józsefre. Péter József Hiss egykori szovjet összekötője volt a hírszerzéssel. Péter 1924-től élt az Amerikai Egyesült Államokban, és a források szerint az illegális amerikai kommunista mozgalom egyik legfontosabb vezetője volt.  1949-ben, a Hiss-ügy kellős közepén utasították ki az Egyesült Államokból. 1949. május 8-án érkezett meg Prágába. Azokban a májusi napokban éppen Prágában tartózkodott a már említett Noel Field is, és a Szűcs Ernő államvédelmi ezredes vezette magyar államvédelmisek egy csoportja is. Fieldet a cseh és magyar államvédelem összehangolt akciójával csalták lépre. Letartóztatták, majd titokban Magyarországra hurcolták. Ugyanazon a napon Péter József is Budapestre jött, hogy Rákosi elvtársnak beszámoljon arról, ami az Egyesült Államokban történik. Figyelemre méltó az a véletlen egybeesés is, hogy 1954-ben, ugyanazon a napon engedik ki Noel Fieldet budapesti börtönéből, amikor Alger Hiss szabadul a lewisburgi fogházból.

Alger Hiss a keleti establishment kiemelkedő figurája volt, aki egyre fontosabb szerepet kapott az amerikai külpolitika formálásában. Hiss állami karrierjével párhuzamosan kémtevékenységet folytatott a szovjet katonai hírszerzés számára. 1934-től 1947-ig volt az amerikai kormány vezető tisztviselője. Dolgozott a Földművelésügyi Minisztériumban, az Igazságügyi Minisztériumban, majd a Külügyminisztériumban, ahol gyorsan emelkedett a ranglétrán, legutoljára a külügyminiszter-helyettes közvetlen munkatársa volt. Tagja volt a jaltai konferencia amerikai tárgyalóküldöttségének, és részt vett az ENSZ alapokmányának kidolgozásában. Egy időben úgy tűnt, jó esélye van arra, hogy az ENSZ első főtitkára legyen – legalábbis Gromiko őt javasolta. Ez a magas beosztású diplomata már 1935-től kémkedett a Szovjetunió számára. 1948-ban az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Kongresszusi Bizottság ülésén egy Whittaker Chambers nevű volt szovjet ügynök azzal vádolta meg Alger Hisst, hogy kommunista. Ezzel vette kezdetét a Hiss-ügy, amely a mai napig nem jutott nyugvópontra. Hozzájárult ehhez az is, hogy a fent említett kongresszusi bizottság egyik vezetője egy újonc kongresszusi képviselő, Richard Nixon volt, akinek a Hiss-ügy országos ismertséget hozott, és politikai karrierjének felívelése is innen datálható. A Hiss-ügyben játszott perdöntő leleplező szerepét a baloldali establishmenthez lojális keleti-parti sajtó soha nem bocsátotta meg Nixonnak, aki a Watergate-ügy miatt történt megbuktatását is a Hiss-perben betöltött szerepére vezette vissza, elemzők szerint nem alaptalanul.

A Hiss-per mind a mai napig egyfajta vízválasztó szerepet játszik az amerikai belpolitikai életben. A mai napig érvényes, hogy aki Alger Hisst ártatlannak tartja, az a demokratákra szavaz, aki úgy véli, hogy szovjet kém volt, az a republikánusokat választja. Azt is mondhatjuk, hogy a Hiss-kérdés mentén hasadt ketté az amerikai társadalom. 1949-ben a Hiss-pernek az volt a tétje, be lehet-e bizonyítani, hogy a szovjet hírszerzés beépült a legmagasabb amerikai kormányszervekbe, és rá lehet-e döbbenteni az USA, illetve a nyugat-európai demokráciák közvéleményét arra, hogy a Szovjetunió a demokráciák felbomlasztásán munkálkodik. Hissen kívül ugyanennek a vizsgálóbizottságnak a tevékenysége nyomán számos, „minden gyanú felett álló” kormányhivatalnok neve került szóba.  Hogy csak a legkirívóbbakat említsem: bebizonyosodott, hogy Lawrence Duggan, az amerikai külügyminisztérium latin-amerikai osztályának vezetője, Hiss és Field barátja is szovjet ügynök volt. Az ellene folyó eljárás közben Duggan véletlenül kiesett irodájának az ablakán, és szörnyethalt. Nem tudta tisztázni magát Harry Dexter White, pénzügyminiszter-helyettes sem, az egyik legmagasabb rangú hivatalnok, akit a szovjeteknek sikerült beszervezniük. White egyik meghallgatása után váratlanul szívinfarktust kapott és elhalálozott. De ebbe a sorba tartozik Lunchlin Currie, Roosevelt elnök kabinetjének a munkatársa és főtanácsadója is, aki a kihallgatások közben elhagyta az USA-t, lemondott amerikai állampolgárságáról és soha többet nem tért vissza szülőhazájába.
 Jól látszik tehát, milyen óriási tétje volt Alger Hiss perének az USA és a világ közvéleménye számára. Egyrészt azt példázta, hogy a hidegháború új fejezetébe lépett, a Szovjetunió közvetlen veszélyt jelent immár a demokratikus világ és vezető ereje, az Amerikai Egyesült Államok számára. Felhívta a széles közvélemény figyelmét arra, hogy a szovjetbarátság sok esetben a Szovjetunió érdekeinek feltétel nélküli kiszolgálását jelenti, jogos és indokolt tehát a velük szembeni gyanakvás, és esetenként a szigorú fellépés is. A Rajk-per ezzel a kihívással szemben azt a választ kínálta fel a közvéleménynek, hogy nem igaz, amit az amerikai vizsgálatok állítanak, miszerint a szovjetek beszervezték az Amerikai Egyesült Államok egyes vezető tisztségviselőit, sőt, mindennek pont az ellenkezőjéről van szó: az amerikaiak férkőztek be a magyar párt- és állami vezetésbe, hogy a kémekkel és a reakciós elemekkel együtt megdöntsék a magyar népi demokráciát.

Ha a Rajk-per által feltálaltak nem győzték is meg a közvéleményt, a kevésbé tájékozottakat valószínűleg elbizonytalanították. S a bizonytalanság jó terep az agresszív propagandának. Rákosiék számára már az nyereség volt, hogy sokan azt gondolták, mindkét fél egyformán ködösít, az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. A Rajk-per egyik külpolitikai célja éppen az volt, hogy a vesztésre álló meccset legalább döntetlenre kihozza. Sikerült.

(A szöveg a XX. Század Intézet által 2003. november 7-én rendezett „Perek és összeesküvések” c. konferenciáján elhangzott előadás írott változata.)