Tisztelt Elnök úr, Miniszterelnök úr, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Kollegák!

1956. október 25. reggel 9 és 10 óra között a Magyar Dolgozók Pártjának központi, (KV, PB MDP székház) Akadémiai utcai épületébe érkezett három páncélossal A. I. Mikoján, az SZKP elnökségének tagja, a Szovjetunió minisztertanácsának elnökhelyettese, M. Szuszlov, a párt főideológusa és I. A.Szerov a KGB elnöke. A fontos elvtársak érkezése két dolgot jelzett. A Rákosi-Gerő rendszer két nappal korábbi összeomlását a szovjetek olyan súlyú eseménynek értékelték, amit a helyszínen, közvetlen irányítással akartak kezelni. Persze a XX. kongresszuson egyértelmű irányváltást, a sztálinizmussal szakító megújulást és megtisztulást hirdető szovjet vezetés Gerőt nem kívánta megmenteni. Már csak azért sem, mert a forradalom által helyzetbe hozott Nagy Imre bizalmi körön belüli volt, akit alig három évvel korábban maga Moszkva szemelt ki az új irány élére. (Miniszterelnök 1953. július 4. és 1955. április 18. között) Ha tehát Nagy a szovjetek segítségével képes a rend helyreállítására, az a korábbi szovjet szándékok helyességét igazolja majd.   

A parlament déli szárnyánál már 24-én kora délután is volt szórványos lövöldözés, amit az Akadémia utcai pártközpontból kiküldött katonák egy páncélos segítségével felszámoltak. 25-én békés tüntetők népesítették be az ország főterét, a Kossuth teret. Több ezren lehettek. Az Astoria felől jöttek, élükön egy szovjet tank haladt. A szokásos követeléseket skandálták: „Ruszkik haza”, „Vesszen Gerő”. „Nem vagyunk mi fasiszták”. A tömegben elterjedt, hogy a szovjet katonák velük vannak. A visszaemlékezők szerint nyugodt és vidám volt a hangulat. Felolvasták a diákok pontjait, magyaráztak az oroszoknak. Szerov 3 szovjet és 2 magyar főtiszt kíséretében kiment a térre, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a civilek és a katonák barátkoznak. Dühében utasította Jamrich Mihály államvédelmi ezredest, hogy riasztólövésekkel térítse észhez a katonákat. Jamrich géppisztolysorozata pánikot váltott ki és a téren elszabadult a pokol. A Mikoján kíséretéhez tartozó páncélos is azonnal tüzet nyitott a mintegy háromezer fős tömegre. Állítólag közel 70 halott, 284 sebesült marad a téren.

„Hogy hányan lehettek a halottak? Mondják kétszázan, háromszázan. Azt is látta valaki, hogyan hordják a teherautók a holttesteket a Kerepesi temetőbe, órákig. Többen lehettek. Én láttam azt a teret, telis tele volt halottakkal. Véres csontszilánk hevert a parlament lépcsőjén, egy hét múlva is.” - írja az egyik túlélő, az első szabad parlament képviselője: Beke Kata.

A szemtanúk egy része, például Nagy József Mihály szerint, a lövések a tért övező épületek felől jöttek, ahol géppuskafészkek voltak. Az első sorozat annak a sarokháznak a tetejéről jött, ahol ma a parlamenti kávézó van. A Földművelődési Minisztérium tetejéről golyószóróval, a Szalay utca felől pedig egy földre fektetett géppuskával lőttek. A mészárlás több mint fél óráig is eltarthatott. A véres csütörtök máig tartó döbbenettel és gyásszal tölti meg a szívünket. Aznap este a piros fehér zöld zászlók mellett minden házon ott lengett a szélben a gyászlobogó is.

Az elkövetőket a mai napig nem vontuk felelősségre, de jószerint még meg sem neveztük őket. A halottak és a sebesültek pontos számát sem ismerjük. Mert erre is, ahogy 1956 egészére a hazugság a dezinformáció, az elhallgattatás, az elferdítés mindent megmérgező leplét borították rá évtizedeken keresztül és mi nem voltunk elég elszántak és erősek ahhoz, hogy elszámoltassuk és felelősségre vonjuk az elkövetőket. Ezért bocsánatkéréssel tartozom, tartozunk.

Barátaim!

Október 23-án a Műszaki Egyetem diákjaihoz csatlakoztak az Agrártudományi Egyetem, majd a Kertészeti Főiskola hallgatói. Jöttek a Honvédtiszti főiskolások, a Miskolci Műszaki egyetem, az ELTE, az orvosi egyetem diákjai is. A vonulókat tapssal köszöntötték, az ablakokba kitették a zászlókat, a tömeghez újabb és újabb tiltakozók csatlakoztak. A villamosforgalom leállt, estére a Kossuth tér előtt már százezrek tiltakoztak.

Nem a „visszaélések”, a „hibák”, a „túlzott keménység” és a nélkülözés ellen vonultak az utcára a magyarok legjobbjai azon a hatvan évvel ezelőtti napon, hanem a kommunista rendszer ellen, mely ellehetetlenítette a szabadságot, szolgává akarta aljasítani nemzetünket. A nép felkelése spontán, vakmerő, lelkes és bámulatos erejű volt. A nemzet egy akaratot képviselt és hőstettében egyaránt részt vett majdnem mindenki. Az elemi erejű szabadságvágy először a szellemi szolgaságra kényszerített diákokat vitte az utcára, majd szinte percek alatt csatlakozott hozzájuk a nép, mely fuldoklott a természetellenes, rémisztő, mindenbe behatoló és mindent magába szippantó zsarnokságtól, ami már évtizede mérgezte mindennapjait. Az idegen uralom, a totális kommunista diktatúra lerázásának akarása hozta létre azt az elementáris erőt, ami ismert és ismeretlen hőseink, nevesített és máig névtelen szabadságharcosaink elszánt akarásából fakadt. A hatalom ellen maga a nép kelt fel, vallási, származási, osztály és politikai különbségeiket félretéve. Mert elegük volt a fedezet nélküli utópikus ígérgetésekből, a mindent elborító terrorból, a kilátástalanságból és a folyamatos zaklatásból. A nemzeti és kulturális identitásunk ellen viselt szűnni nem akaró támadásokból. A magyar emberek normális életre vágytak, olyanra, ami gyökereiknek, szokásaiknak, sajátosságaiknak megfelel. Akik ellen felkeltek, azok Moszkva kommunista helytartói voltak. Morális ürességük undort és megvetést váltott ki minden magyar emberből. Ezért visszhangzott akkor este a Kossuth tér a felháborodott kiáltástól, hogy nem vagyunk mi elvtársak, mert Magyarországon senki nem akart többé elvtárs lenni. A téren nem volt sem hangosítás, sem erősítők, mégis értették egymást az emberek és mindenki ugyanazt mondta. Egy akaraton voltak. Ettől voltak olyan derűsek, barátságosak, sőt boldogok. Mert leegyszerűsödött minden. Aki magyar volt, velük tartott! Szabadságot és függetlenséget akart.

Győztünk. Ami október 23-án és a rá következő napokban történt egyértelművé tette, mit kíván a magyar nemzet! November 3-ra minden fontos követelés teljesülni látszott. A Rákosi-Gerő klikk kiszorult a hatalomból. Az ÁVH-t feloszlatták. Úgy tűnt, a szovjet csapatok kivonulnak, a többpártrendszer éledni kezdett. Az ország kinyilvánította semlegességét. Az általános sztrájk véget ért.

1956. november 4-én hajnalban azonban 2.500 harckocsival, 800 páncélozott harci járművel, 600 légvédelmi ágyúval megindult a szovjet katonai gépezet hazánk ellen. Városainkban sortüzeket vezényeltettek a fegyvertelen tüntetőkre. Közel 250 embert végeztek ki, majdnem 30 ezret ítéltek börtönbüntetésre, mintegy ezer embert hurcoltak el a Szovjetunióba, kétszázezer magyart kényszerítettek menekülésre, új otthon keresésére. Mi volt ennek a mértéket vesztett bosszúhadjáratnak az oka? Miért reagált Moszkva az 1956. október 23-tól november 4-ig tartó magyarországi forradalomra ilyen aránytalan, fékevesztett brutalitással? A válaszban benne rejlik 56-os forradalmunk világtörténelmi jelentőségének magyarázata. Rámutat arra, mitől olyan eleven és maradandó ’56 hazánkban és a világ számos pontján még mindig, hatvan esztendő múltán is mindazoknak az emlékezetében, akik megélték azokat a napokat, vagy szüleik, nagyszüleik közvetítésével szereztek róluk „első kézből” tudomást.

Moszkva azért zúdult ilyen hatalmas erővel hazánkra, mert 1956 magyar forradalma nem az életkörülmények, nem a kenyérellátás javítását, vagy a normák csökkentését követelte, hanem a kommunista rendszert magát utasította el, vagyis nyíltan antikommunista volt. A marxizmus eleven cáfolataként nem az anyagi javak motiválták, hanem a szabadság és a függetlenség akarása. Osztálykülönbség nélkül ezt akarta a munkás, a paraszt, a diák, a polgár, mindenki. A nemzeti kötelék felülírta az osztályhovatartozást, ami újra csak szembement a marxi tételekkel. 1956 tehát politikai küzdelem volt az első pillanattól az utolsóig, hiszen a magyarok szabadságot, nemzeti függetlenséget és szabad választásokat követeltek. Ezért is azonosult vele olyan magától értetődően a világ minden szabadságszerető embere, az USA-tól, Afrikáig, Törökországtól Olaszországig. Mert mindenki átérezte, hogy harcunk az iszonyatos túlerővel szemben az emberi méltóságért, nemzetünk megmaradásáért, identitásunk megőrzéséért folyik ezért olyan óriási a tétje. A magyar fiatalok élet-halál harca egyetemes példázatokra rímelt. Dávid és Góliát küzdelmére, a Ghandi vezette sikeres indiai függetlenségi harcra, Martin Luther Kingnek és Rosa Parksnak a feketék egyenlőségéért folytatott küzdelmére. Az összes leigázott kis nemzet szabadságvágya felsejlett benne. Ez a magyarázata annak, hogy feketék és sárgák, európaiak és amerikaiak, afrikaiak és ázsiaiak legjobbjait ihlették meg hőseink, nemzetünk helytállása.

Ennek az elementáris szabadságvágynak a brutális eltiprásával Moszkva pirruszi győzelmet aratott. Megtartotta a birodalmát, megőrizte a helyét a bipoláris világrendben, igazolta hatalmas hadserege létét, tekintélye és ereje még egy darabig megkérdőjelezhetetlen maradt. De a pesti srácok és lányok, a szabadságszerető magyar emberek elleni egyenlőtlen küzdelemben elvesztették az arcukat.

Attól a pillanattól kezdve, hogy tankokkal lőtték a pesti srácokat és lányokat megszűntek a nemes és jó ügy, vagyis a remény letéteményesei lenni. Az oly sokáig illúziókat kergető nyugati balosok hirtelen meglátták, kik is ők valójában. A tankok és gépágyuk mögött álló szovjet megszállók ettől kezdve a szabadság, a függetlenség és ezáltal az emberi méltóság esküdt ellenségeivé váltak.

1956 sikeres magyar forradalma, és bukott szabadságharca leleplezte a kommunisták valódi természetét. És ezen már nem tudtak többé változtatni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Attól a pillanattól kezdve, hogy a magyarok az utcára vonultak jogaikért, majd fegyvert fogtak az idegen megszállók ellen, többé nem volt visszaút. Ezért kényszerültek az elbukott szabadságharc után hatalomra került régi-új hatalomgyakorlók arra, hogy győztes forradalmunk vívmányaihoz kesztyűs kézzel nyúljanak. Megértették, puskaporos hordón ülnek, óvatosan mozoghatnak csak, ha el akarják kerülni az újabb robbanást. A berendezkedő Kádár rendszer legitimitása ugyan a forradalom és szabadságharc eltiprásán, a kíméletlen és példátlan bosszún és a megszálló hadsereg jelenlétén nyugodott, de a kölcsönös félelem tartotta egyensúlyban. Kádár és a hatalom birtokosai rettegtek a néptől és óvakodtak attól, hogy túlfeszítsék a húrt. A magyar emberek pedig féltek tőlük, mert pontosan tudták, hogy kegyetlenek és hatalmuk megtartása érdekében bármilyen aljasságra képesek. A kommunisták kivonultak az emberek magánéletéből, cserébe azt követelték, hogy ne politizáljunk, hagyjuk rájuk a közügyeket. Mindez félelemmel vegyes utálatot váltott ki irántuk belőlünk.

Barátaim!

Kádár és cinkostársai több mint három évtizeden keresztül azon mesterkedtek, hogy 56-ot eltagadják, meghamísítsák, elhazudják, meg nem történtté tegyék. Forradalom helyett ellenforradalommá bélyegezték. A mai generációknak szinte lehetetlen elmagyarázni, hogy ezen az „ellenen” múlott akkor szinte minden: élet és halál, börtön, sorsok, életpályák, állások, munkahelyek, jog a továbbtanuláshoz. Gyalázatot, hiábavalóságot, tehetetlen kiszolgáltatottságot jelentett ez az „ellen” egy egész nemzet számára. Ugyanakkor éles, átléphetetlen cezúrát vont azok közé, akik azt mondták, azt írták, de legalábbis elfogadták, hogy: „ellen”, és közénk, akik soha nem ejtettük volna ki a szánkon. Ők voltak a hazugok, az árulók, a rendszer képviselői és kiszolgálói, mi pedig az őrzők. 1956 örökösei, eszméinek, igazságának őrzői. Ennek a szakadéknak az áthidalásán az sem segített, hogy egyszer csak elkezdték „tragikus eseményekké” szelídíteni az „ellent”, és azt hitték, ennyivel majd beérjük. Nem így történt. 1956 igazsága nemzetünk közös titkává vált. Azzá a mércévé, ami büszkeségünket táplálta. Ami magabiztossá tett és tartást adott nekünk és annyi lelki táplálékkal látott el bennünket, hogy az egészen 1989-ig kitartott.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A hőst sohasem bukása, hanem hőstette emeli a magasba. Ideje, hogy végre nevet és arcot adjunk azoknak a pesti srácoknak és lányoknak, antikommunista ellenállónak, akik életük egy kitüntetett pillanatában úgy döntöttek, hogy új vágányra állítják hazánk és ezzel a világ történelmét. Hatvan évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc után, vagy pontosabban: 26 évvel a bipoláris világrend összeomlását, a sikeres antikommunista forradalmakat, rendszerváltoztatásokat követően nekünk is döntenünk kell. Ez a döntés nem csupán európai és magyar múltunk nagyjairól, de önmagunkról is szól. Ha ugyanis nem ismerjük el azokat az egyéni teljesítményeket, amelyeket hozzánk hasonló hétköznapi emberek, magyar honfitársaink vittek végbe hat évtizeddel ezelőtt, hogyan várhatjuk el, hogy saját életünknek súlya legyen, hogy tetteinket, döntéseinket egy majdani utókor megőrzésre méltónak ítélje? Ha Szabó Ilona, Bárány János, Angyal István vagy Kóté Sörös József, Wittner Mária, Sticker Katalin nevét nem tanítjuk iskoláinkban, ha Mesz János, Mansfeld Péter, Dubicz József vagy Rigó István nem kerül bele nemzeti panteonunkba, ha Tandari Judit, Ladányi Sándor, Dózsa László és Szeles Erika nevének hallatán nem húzzuk ki magunkat önkéntelenül, marad-e bármi jelentése annak a szónak, hogy szabadság? Mert ők voltak azok, akik sok más, évtizedeken át névtelenségbe burkolt hőssel együtt nemet mondtak a diktatúrára. És nem csupán nemet mondtak, hanem harcoltak is ellene, éltek az ellenállás jogával, amihez csak akkor folyamodunk, ha életünket, szabadságunkat és méltóságunkat éri gyilkos támadás.

Az 1945 utáni Magyarországon azért volt elviselhetetlen az élet, mert a megszállók diktálta kommunista társadalmi rend mindent támadott, ami a közösség évezredes együttélését biztosította. Támadta a vallás, a gondolkodás szabadságát, a magántulajdont, éket vert a társadalom legkülönbözőbb csoportjai közé, félresöpörte a történelmi hagyományokat, tiltotta a nemzeti érzést, a nemzeti büszkeséget, és ami mindezt tetézte, azt is meg akarta akadályozni, hogy a múltjuktól megfosztott, így sem jelennel, sem jövővel nem rendelkező alattvalók elmenekülhessenek. A Vasfüggöny nem azért kellett, hogy megvédje a kommunista emberkísérletet a nyugat-európai és tengerentúli „imperialisták” ármánykodásától, hanem hogy karanténba zárja a személyiségétől és ezeréves múltjától megfosztásra ítélt polgárokat.

Ezért, amikor 1956 hőseiről beszélünk, az ellenállást választó, puskát, pisztolyt, Molotov-koktélt ragadó pesti srácokra és lányokra gondolunk, az ő ellentmondást nem tűrő helytállásukra, amelyekkel évszázadokra meghatározták azt, ahogy a szabadságról és nemzetünk függetlenségéről gondolkodunk. Sokkal tartozunk nekik, mert sokat kaptunk tőlük. Nem azért kell megőriznünk az emléküket, mert így kívánja a tisztesség! Ennél sokkal önzőbb és a jövő szempontjából súlyosabb érvet tudok Önöknek mondani. Egyetlen mondatot, amely a szívünkbe vág:

Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak.

Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!

Köszönöm a figyelmüket!