Út az egyenjogúsítás felé
 

A modern időkig a család vérségi alapon működő gazdasági egység volt, ahol a gyerek a családi gazdaság munkaerőutánpótlását biztosította. A születések száma és a gyermekhalandóság is magas volt. Kevés gyermek élte meg egészségben a felnőttkort.  A gyermekszám csökkenése, a várható életkor kitolódása a modernitással, a higiéniás és közegészségügyi viszonyok robbanásszerű javulásával függ össze. Mindez alapvető változásokat hozott a családi és a magánéletben. A szülések száma a női analfabetizmus felszámolásával együtt csökkent, ahogy  a világon mindenhol.

Magyarországon Mária Terézia 1777-es Ratio Educationisa vonta be először a lányokat is az oktatásba. Hazánk 1868-ban, Európában az elsők között vezette be a kötelező alapfokú népoktatást. Nem sokkal később női tanítónőképző és óvónőképző intézeteket alapítottak. 1896-tól leánygimnáziuma volt a fővárosnak, ahol a budapesti tudományegyetem első női doktora: dr. Schmidt Mária magyar–történelem szakos tanár tanított.  A 19. század végétől (1895) a lányok is érettségizhettek, és az egyetemekre is beiratkozhattak. Ekkortól már folyamatosan emelkedett a női munkavállalók száma.  Az első világháború előtt több mint 2 és fél millió nő dolgozott az iparban, illetve a közszolgálatban, elsősorban az oktatásban és a közegészségügyben.

Az első világháború döntő változást hozott a nők számára. A háború elszakította a munkaképes korú férfiakat hazájuktól, családjaiktól, munkájuktól. A nőknek be kellett kapcsolódniuk a sebesültek gondozásába, majd egyre inkább át kellett venniük családjaik, családi gazdaságaik, vállalkozásaik irányítását is. Rájuk hárultak a hadiipari illetve egyéb munkák is. Ezt tükrözte vissza a divat megváltozása is. A nők levágatták a hajukat, rövidebbek lettek a szoknyáik és zsebeket varrtak a kabátjaikra. A háború alatt a nők bizonyították, hogy az élet minden területén megállják a helyüket. Nem lehetett többé elvitatni tőlük, hogy joguk van a munkához és a tanuláshoz. Nem lehetett tőlük többé megtagadni a választójogot.
 

Példaképek

Magyarországon az 1919. november 17-i, 5985. számú kormányrendelet nemzetgyűlési választójogot adott a 21. életévüket betöltő írni-olvasni tudó nőknek.

1920-ban első női képviselőnket, Slachta Margitot, a katolikus világi apácát a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja I. kerületének választói küldték az országgyűlésbe. A Kassán született Slachta Margit (1884-1974) ízig-vérig modern, huszadik századi nő volt. Nemcsak hogy elfogadta és kiismerte az első világháború után kibontakozó „tömegpolitizálás” játékszabályait, de szilárd értékrendjével, egyenes és világos beszédstílusával támogatók egész sorát állította céljai szolgálatába. Mindezt egy olyan korban, melynek szereplői még javarészt „19. századi emberek” voltak, akik számára a nők politikai szerepvállalása nem volt elfogadott.

Slachta első parlamenti felszólalásában harcosan kiállt a női választójog mellett: „Aki most nemet kiált, az halott, halottak táborával pedig nem lehet az országot újjáépíteni!” (1921) - mondta. Magyarország első parlamenti képviselőnője életét Krisztusnak és a rászorultak gyámolításának szentelte. Keresztény hite olyan iránytűt jelentett a számára, amely sosem hagyta cserben. A krisztusi igazság mellett állt ki akkor is, amikor a nácik dühödt zsidóüldözése ellen tiltakozott, és élete kockáztatásával több ezer üldözöttet mentett meg. De szót emelt az országházban a kommunisták egyházüldöző politikája ellen is. Nem tűrte a kiépülő bolsevik diktatúra hazugságait, a szeretetlenséget, a mesterségesen szított gyűlöletet. Következetesen felemelte a szavát a keresztény értékrend és az Egyház elleni támadásokkal szemben.

Slachta Margit mindig különbséget tett a haladás és a korszerűség között. Az előbbinek hátat fordított, mert a múló divathullámok nem érdekelték, miközben ízig-vérig korszerű volt, és alkalmazkodott az új idők, új követelményeihez. Azokhoz, amelyek összhangban voltak azokkal a krisztusi tanításokkal, amik élete vezérfonalát adták. „Összpolitikai tudásom a Tízparancsolat: ebben áll az élet boldogulásának titka.” (1940)- vallotta. Tudta: a társadalmak szerkezete változik, de a közösségek életét és boldogulását az örökérvényű törvények szabják meg.

A 20. század egyik legmodernebb és legbátrabb nőjét tiszteljük benne, aki arra tanított minket, hogy ne féljünk, ne torpanjunk meg és álljunk ki az igazunkért mi is. „Ha nincsenek, akik kockáztatnak, minden ügy el fog veszni.”-figyelmeztetett.

Országgyűlési képviselőnői stafétabotját a két évvel később, 1922-ben megválasztott Kéthly Anna szociáldemokrata politikusnak adta át. Ahogy ő, úgy a 15 gyermekes családba született Kéthly is az elesettek, a megnyomorítottak, a segítségre szorulók gyámolítását tekintette fő feladatának. Hosszú képviselői pályafutása csúcspontjaként 1945. november 29-én a parlament alelnökévé választották. A második kommunista diktatúra Slachtához hasonlóan őt is félreállította. Slachtát emigrációba kényszerítették, őt 1950-ben  letartóztatták, több mint három évig bírói ítélet nélkül fogva tartották, majd 1954-ben életfogytiglanra ítélték. Az ítéletet nem fellebbezte meg. A nyugati szociáldemokraták közbenjárására kiengedték és rendőri felügyelet alatt házi őrizetbe helyezték. Kéthly Anna 1956. november 1-én Bécsbe utazott a Szocialista Internacionálé ülésére, ahonnan már nem tudott hazatérni. Húsz esztendeig élt száműzetésben. Életútja végén, 84 esztendősen mondta: „Bizonyos, hogy a történelem elégtételt fog szolgáltatni azoknak, akik nem adták meg magukat sem anyagi előnyökért, sem fenyegetés előtt meghajolva, sem belenyugodva és rezignálva.” [1] Slachta és Kéthly, két olyan világhoz tartozott, ami első ránézésre nem is lehetne különbözőbb. Egyikük mélyen hívő apáca volt, másikuk ateista, hivatásos szociáldemokrata politikus. És mégis nagyon is hasonlóak voltak. Olyan öntudatos, értékvezérelt nők, akiket a tenni akarás és tudás vitt a politikába. Bátorság, egyenes derék, a rászorulók iránt érzett empátia, a hazaszeretet mindent felülíró szabálya jellemezte őket. Életpéldájukkal magasra tették a mércét. Tartozunk nekik és magunknak is azzal, hogy történelmi emlékezetünkben kiemelkedő helyet biztosítunk a számunkra.
 

A kényszeremancipációs modell
 

A II. világháború után Európa két részre szakadt és ennek megfelelően eltérő fejlődési pályára kényszerült. Nyugati fele amerikanizálódott, keleti felét szovjetizálták. A nők szerepe, élethelyzete ezeknek az eltérő társadalomátalakítási modelleknek megfelelően alakult. A szovjetek a nők teljes egyenjogúsítását valósították meg, míg az amerikanizált világ helyüket még hosszú ideig a családban jelölte ki.

A II. világháború végére a női munkavállalók aránya hazánkban megközelítette a harminc százalékot, ami az akkori európai átlagnak felelt meg. A világháború alatt és utána is folytatódott a gyermekszám jelentős csökkenése.

A szocialista modell megkövetelte, hogy az egyenjogúsított nők is kivegyék a részüket a háborús újjáépítésből. Erre azért volt szükség, mert a férfiak egy jelentős részét elhurcolták a gulágra, hadifogságba esett, csökkent munkaképességűként tért haza a frontról, vagy a kommunisták bebörtönözték. Miután a nőknek már a háború alatt is pótolniuk kellett a kieső férfiakat, főleg a betanított munkákban, illetve a munkaigényes könnyűipari ágazatokban, (textil, élelmiszer) magától értetődő volt, hogy a fegyvernyugvás ellenére is tovább dolgoztak. Ezúttal azonban az újjáépítésben és a nagyarányú nehézipari fejlesztésekben is részt kellett vállalniuk. Ezeken a területeken a tőke és korszerű technika hiányában extenzív, azaz nagytömegű szakképzetlen munkaerőre volt szükség, amin a nők tömeges munkába állításával enyhítettek. Ebbe az irányba hatott az is, hogy ekkortól, - és ez máig nem változott érdemben,- megszűnt az egykeresős családmodell, a nők keresetét a családok nem tudták többé nélkülözni. Női ácsok, kombájnosok, szerszámgyalusok, traktorosok és rendőrök mosolyogtak a korabeli fotókról, mert a hivatalos propaganda őket állította példaképül a többi nő elé. Az eszményi szocialista nő úgy esztergált, mint bármelyik férfi, miközben persze csinos és ápolt volt. Helytállt ezen kívül a családban is, jó feleség és anya volt, és közben még tovább is tanult, képezte magát, és a párt,- illetve társadalmi munkából is kivette a részét. A szocialista nőideál számára a nehéz fizikai munka semmilyen akadályt nem jelentett, ahogy a második gazdaságban, vagyis a családban és a háztartásban végzendő feladatok sem. Miután a kommunisták belekényszerítették a nőket a munka világába, olyan szociális ellátórendszert igyekeztek kiépíteni, ami könnyített a helyzetükön. A szocialista állam a gyermeket közjónak tekintette, ezért támogatta a gyermekvállalást és a gyermeknevelést. Az anyaság megszűnt magánügy lenni, a társadalomnak tett szolgálattá lépett elő. „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!” – hirdették. A szülésszám növelése érdekében 1953-ban Ratkó Anna egészségügyi miniszter a művi abortuszok szinte teljes tilalmát és a tiltott terhességmegszakítások szigorú szankcionálását rendelte el, és bevezette az adóalap 4 %-t kitevő gyermektelenségi adót. Kezdetét vette a Ratkó-korszak, ami erőszakkal akarta megállítani a modernizáció és a nehéz életkörülmények miatt bekövetkezett gyermekszám csökkenést. A művi terhességmegszakítás tilalmát, az azt végeztető nők és orvosaik megbüntetését a magyar nők máig nem felejtették el, még mindig neheztelnek érte. Ezzel párhuzamosan a kommunista állam intézkedések sorával gondoskodott a dolgozó nők és a fiatalkorúak, sőt a terhes anyák és gyermekek egészségvédelméről. Az állam 12 hét szülési szabadságot nyújtott a kismamák számára, akik hattól-kilenc hónapon át fizetett szoptatási időt kaptak. A szülő nők ingyenes csecsemőkelengyét, terhességi- és gyermekágyi, valamint anyasági segélyt és családi pótlékot kaptak. Kiemelt fontosságúnak tekintették az állami bölcsődék és csecsemőotthonok fejlesztését. Otthonokat létesítettek a leányanyákszámára Budapesten, Sztálinvárosban és Miskolcon. Megújították a védőnői hálózatot. A terhesség-megszakítás tilalmát 1956 júniusában feloldották, a gyermektelenségi adót az 1956-os forradalom után eltörölték.

A dolgozó nők második műszakjának tehermentesítésére a gyermekek felügyeletét biztosító intézményeket hoztak létre a bölcsődétől, az óvodán át egészen az iskolai napközi otthonokig. Közétkeztetéssel: iskolai, munkahelyi és üzemi konyhák hálózatával segítettek be a családok étkeztetésébe. Idővel háztartási gépek és készruhák, valamint a bevásárlást egyszerűsítő önkiszolgáló áruházak létesültek. Félkész ételek kínálata, a mosást a háztartások válláról levevő Patyolat hálózat kiépítése könnyített a dolgozó nők terhein. Állami támogatással tartották alacsonyan a fodrászok, kozmetikusok szolgáltatásait. A férfiak is kezdték elfogadni, hogy részt kell vállalniuk a háztartási munkában és a gyermeknevelésben. 1967-ben a gyermekvállalás támogatása érdekében gyermekgondozási segélyt vezettek be, ami lehetővé tette az anyáknak, hogy a gyermekek három éves koráig otthon maradhassanak úgy, hogy közben havi juttatásban részesülnek. A rendszerváltoztatás után a szociálliberális kormányok nőellenes politikája a legtöbb anyatámogató intézkedést megszűntette, a bölcsődei hálózatot leépítette. 1998-ban az első Orbán kormány volt az, ami a gyermekgondozási segélyt újra életre hívta és mára a kedvezményezettek körét az apára és a nagyszülőre is kiterjesztette. 1985-től jövedelemarányos gyermekgondozási díjat is igénybe lehetett venni, amit a szocialista-liberális kormány Bokros-csomagjának újabb nőellenes intézkedéseként 1996-ban szintén eltöröltek, de 2000 óta a fidesz kormány ismét folyósította. A szocializmusban kialakított egyes támogatások tehát továbbra is érvényben vannak, sőt 2010-től kibővítésükre és újabb támogatási formák bevezetésére is sor került. Mindez beletartozik abba az Orbán kormány által vallott általános közmegegyezésbe, hogy az államnak intézményi kereteket kell biztosítania ahhoz, hogy a nők egyszerre tudjanak helytállni a családban, a gyereknevelésben és a munkahelyükön is. 2020-ra a magyar családtámogatási rendszer Európa egyik, ha nem a legjobbjává vált.

A gyermekszülés, a háztartás vezetése, a szakképzettség és/vagy a diploma megszerzése mellett a magyar nők természetesen továbbra is nőiesek és vonzók, csinosak és ápoltak maradtak. Rendben tartják a frizurájukat és a körmüket, jókat főznek, figyelnek a gyerekekre, támogatják és szeretik a férjüket, ápolják beteg, idős családtagjaikat. Ennek a többes szerepnek való megfelelés lett a magyar és a közép-európai nők emancipációs modellje. Teljes értékű nő, anya, és munkaerő. 
 

A nyugati modell

A második világháború után az amerikanizált Nyugaton a nők visszavonultak a munka világából és otthon maradtak egészen a gyerek 10-12 éves koráig, sőt tovább. A nyolcvanas évekig a középosztálybeli nők szinte kizárólagosan feleségek, háziasszonyok és anyák maradtak. A lányok férjhez akartak menni és a gyermekek nevelésével akartak foglalkozni. Egészen a hetvenes évek végéig középosztálynál általános volt az egykeresős családmodell, vagyis a férj keresetéből el tudta tartani a családját, a feleség jövedelmére nem volt szükség. Emiatt nem, vagy csak alig épültek ki a gyermekek felügyeletét vállaló állami intézmények, sem a bölcsődei, sem az óvodai, sem a napköziotthonok hálózata nem vált általánossá.

A nyolcvanas évektől az USA-ban és Nyugat-Európában is válságba jutott az egykeresős családmodell, ami miatt a középosztálybeli nőknek is munkát kellett vállalniuk. Ezt nehezítette, hogy sok országban, például az USA-ban még ma sem része a közellátásnak az állami gyermekgondozói intézményhálózat. Az USA-ban szülési segély sincs, a gyermekszülést magánügynek tekintik, és pár hét után az anyáknak újra munkába kell állniuk.

1945 után tehát teljesen másképp alakult a szocialista tábor és az amerikanizált nők élethelyzete. Az első csoporthoz tartozók a világháború után azonnal dolgozó nőkké váltak, és teljes jogú állampolgárokként jelentek meg a munkaerőpiacon, vettek részt a politikai és társadalmi életben. Többes szerepben álltak helyt: anyaként, családanyaként, nőként, feleségként és munkavállalóként. Az amerikai modell ezzel szemben a női emancipáció megtorpanását eredményezte, a nőket a kertvárosi idillben élő háziasszony szerepébe szorította vissza, jogegyenlőségük még jóideig váratott magára.

A nyugati nők csak a hetvenes évektől kezdtek kitörni háziasszonyi szerepkörükből és teljes emancipációt követelni, a szocialista nőpolitika pedig ekkortól kezdte jobban megbecsülni a családi életet, az otthont, a gyermekvállalást és a gyermekekről való gondoskodást az első helyre tevő nőket. Felértékelődött a konszolidált családi élet, nagyobb teret engedtek a fogyasztásnak, a divatnak, a kényelemnek

Amikor 1990-ben, a szovjet birodalom bukása után térségünk amerikanizációjára sor került és nálunk is megjelentek a feministák, hogy napirendre tűzzék a női emancipáció ügyét, meglepve tapasztalták, hogy a magyar nők nem fogékonyak sem a feminizmusra, sem a női jogokra. A nyugatiak szokásuk szerint copy pasttel dolgoztak és figyelmen kívül hagyták, hogy a női egyenjogúság területén mintegy három évtizedes lemaradásban vannak tőlünk. A mai nőknek már a déd és nagyanyáik is ahhoz voltak hozzászokva, hogy a gyermeknevelés és a háztartási munka mellett pénzkereső tevékenységet is folytattak, hozzájárultak a családi kasszához, elismert és fontos munkát végeztek. Mi ugyanis   már több mint 100 éve egyenjogúak és több mint 75 éve teljesen emancipáltak vagyunk.

A magyar nők a helyükön vannak.  Öntudatosak és sikeresek. Csupa virtuóz, egyszerre teljes értékű anya, feleség és kiváló munkaerő.

Van mire büszkének lennünk.

A szexuális forradalom

A modern értelmiségi egyedül él, élményhiányban szenved és racionalista

Kertész Imre

1968 fordulópont volt. Egy olyan népes korosztály jelentkezett be, amely magát a szülei, nagyszülei világával szemben határozta meg, és az általa képviselt új világ képére akarta átformálni a világot. Az a törésvonal azonban, aminek az egyik oldalára az általuk megtagadott régi világ került, azonban korántsem bizonyult áthidalhatatlannak. A 68-as lázadókat követő poszthatvannyolcasok ugyanis, egyáltalán nem vonultak ki az intézményekből, sőt éppen hogy elfoglalták azokat, nem hogy nem szakították félbe egyetemi tanulmányaikat, hanem pont ellenkezőleg, befejezték azokat, és rögtön bele is ültek a tanszékekbe. Átvették az egyetemi katedrákat, szüleik vagyonát, üzleti érdekeltségeit, és minden mást, ami kényelmes és biztonságos életvitelükhöz hozzájárult. Nemhogy nem vonultak ki a társadalomból, hanem ellenkezőleg, elfoglalták és a befolyásuk alá vonták. A neoliberális gazdaságpolitikai hittételeket a magukévá tették, és összebútoroztak a gazdasági élet elitjével. Ezért az igazán fontos dolgok abban a bizonyos 1968-as évben nem is Párizsban, Berlinben, Milánóban és még csak nem is Washington DC-ben, vagy a Berkeleyben történtek, hanem Prágában és Pekingben. (Ralf Dahrendorf) Prágában, ahol a Varsói Szerződés tankjai eltiporták a prágai tavaszt, és ezzel lezárta a kommunizmus offenzív szakaszát, és Pekingben ahol csúcsra futott az a kulturális forradalom, ami folytathatatlanná tette a maoista projektet.

A hatvannyolcasoknak nem sikerült társadalmi forradalmat kirobbantaniuk, mert a tömegek fogyasztani és gyarapodni akartak. Fő ügyük a vietnámi háború volt, amit gyűlöltek, de közben rajongtak is érte. Ez a háború az ő háborújuk volt, az ő ügyük, életük legfontosabb eseménye. Igazolt mindent és mindenkit. Aki a vietnámi háborút ellenezte, rossz ember nem lehetett.

68 a társadalmi forradalom helyett kulturálisat csinált, amivel tényleg hozzájárult a nyugati világ megváltozásához. A fogamzásgátló tabletta, a beat zene, a fiúk hosszú haja, a lányok miniszoknyája, a filmek, az új irodalom, a szexuális forradalom az USA és a szabad világ felé billentette a soft-politikát, ami behozhatatlan előnyt hozott a számukra. A hetvenes évek közepétől a mai napig tartó ideológiai offenzívájuk középpontjába az emberi jogokat állították. Az 1975-ös helsinki záróokmány, amit az önbizalomtól duzzadó Szovjetunió is aláírt, ideológiai defenzívába kényszerítette a szovjeteket. Itt kezdődött stagnálása, leépülése, majd végül megsemmisülése.

De a női témák sem 1968-ban, sem a poszthatvannyolcasok köreiben nem jutottak szóhoz. A szocialista táborban a női emancipáció már, a nyugati világban még nem volt téma. A nyugati nők egyenjogúsítását napirendjére tűző mozgalom csak ezt követően indult meg. A szocialista Magyarországon a szexuális forradalom hatására lejárt a szocialista prüdéria szavatossága. A régi szokásokat újak váltották fel, olyanok, amik jobban megfeleltek az emancipált lányoknak. A fiúk nem udvaroltak többé, hanem lányok fiúk együtt jártak. Nem volt többé követelmény, hogy a lányok érintetlenül menjenek férjhez. Ez volt a házibulik, az éjszakákba menő tánc, cigaretta, rossz minőségű bor, zsíros kenyér és világmegváltó hajnalig tartó beszélgetések időszaka. Miniszoknya, bikini, farmer, lehetőleg Levis, vagy Lee, általánossá vált a fogamzásgátló tabletták szedése. Téma lett a női orgazmus, a próbaházasság, voltak, akik a kommunát is kipróbálták. [2] Magyarországon 1968-ban került forgalomba az első fogamzásgátló tabletta, az Infecundin, majd az alacsonyabb hormontartalmú Bisecurin. A tablettát szedő nők dönthettek a gyermekvállalás időpontjáról, eltervezhették szakmai előmenetelüket és a nem kívánt terhesség félelmétől megszabadulva, felszabadultabban élhették meg szexualitásukat. 

Ekkorra már a magyarországi egyetemeken és a főiskolákon a diákok legalább egyharmada nő volt, szemben a nyugatiakkal, ahol még alig akadtak diáklányok. Természetessé vált, hogy a képzett nők szakmai karrierre is vágynak, hiszen addigra természetessé vált, hogy már nem a férfi az egyedüli kereső, és ezért családfenntartói, vagyis döntéshozói terhek is megoszlottak, ahogy a gyerekneveléssel és a háztartás vezetésével összefüggő feladatok is közössé váltak. Természetesé vált, hogy a gyermekek bölcsődében, óvodában, illetve napközi otthonban nevelkedtek.

És ma?

Az istenek nélküli világgal és az ígéretek nélküli civilizációval szembeállították az önkultuszuk kultuszát.

Milosz

A huszadik század hetvenes éveitől induló szexuális forradalom lebontotta a nemek közötti érintkezésre rakódott viktoriánus tabuk egy részét, a nyugati világ azonban újabban ezek egy jelentős részét visszaépítette. A szexről ma egyre gyakrabban az lmbtq+, a transzok, illetve a pedofília és a nemi erőszak jut az eszünkbe. Ja, és még a meetoo.

A meetoo abból az előfeltételezésből indul ki, hogy a férfiak ragadozók, akikkel szemben ártatlan és védtelen nők állnak. Ez a felfogás visszalöki a nőket a viktoriánus korba, amikor védelemre és irányításra szoruló, tehetetlen és kiszolgáltatott mimózáknak tekintették őket. A meetoo eltagadja, hogy a nők ki tudnak állni magukért, meg tudják védeni magukat. Camille Paglia kifejezésével élve infantilizálja őket, mert magatehetetlen, gyámoltalan bábokká fokozza le, és úgy állítja be a már rég egyenjogúsított nőket, mint akik kénytelenek visszahúzódni azokba a safe spacek-be, amiket jogszabályokkal és tabutérelválasztókkal bástyáztak körül, hogy végre biztonságban érezhessék magukat.  A mai meetoo mozgalom, az USA megszakított és ezért megkésett női egyenjogúságának a terméke.  A  mai „feministák” már nem a nők érdekeit képviselik, hanem velük szembe fordulva a transzok, lmbtq mozgalmak segédcsapataivá váltak. Persze ezt is kíméletlenül túlzó, ellentmondást nem tűrő és főleg hisztérikus módon teszik. Mára a meetoo vádak legfőbb szószólóivá azok váltak, akik azt a 15 perc hírnevet célozzák meg, amit ismert emberek besározásával érhetnek el. Ez persze nem jelenti azt, hogy az összes feltárt eset légből kapott lenne, de azt igen, hogy a leleplezések legtöbbször évtizedeket késtek, és így majdnem mindig bizonyíthatatlanok.

Meg kéne értenünk, hogy miközben a nyugati nők is megnyerték a huszadik századot, miért tüntetik fel magukat továbbra is áldozatnak és védelemre szorulónak?! Miért van az, hogy újabban kizárólag identitásképző elméleti konstrukcióként viszonyulnak a szexhez, amit ezer tabu közé akarnak zárni, és eltagadja annak örömszerző képességét, ami mindkét fél számára egyaránt fontos. Kulturális imperializmusukkal újabban a szexuális irányultságon alapuló identitáspolitikát és egyben újviktoriánus taburendszerüket akarják ránk erőltetni.

Kudarcuk borítékolható.

A XX. században a nyugati világban a nők minden törekvésüket elérték, minden célkitűzésüket megvalósították. Ma átlagban hét évvel tovább élnek, mint a férfiak. Tanulnak, tanítanak, dolgoznak, dolgoztatnak, vezetnek, irányítanak. Orvosok, ápolók, mérnökök, technikusok, politikusok, katonák, szakértők, nyomozók, elnökök, miniszterek, újságírók. Mégis fennáll a veszélye annak, hogy a huszonegyedik századot elveszítsék. A férfiak „kiherélése”, az udvarlás, a szex, a kiegyensúlyozott férfi-női kapcsolatok ellehetetlenítése, a biológiai nemek tagadása, a  transzkultusz erőltetése, a huszadik század végére a férfiak és a nők között elért egyensúlyi állapot felrúgása és az uralkodói helyzet megcélzása, a győzelem elherdálásához vezethet.

Kár lenne. 

Elhangzott a Magyar nők a cselekvő nemzetért 2022 című konferencia megnyitóján a budapesti Benczúr Hotelben 2022. március 26-án.