Kik a migránsok? Azokról beszélek, akiket a nyugati megmondóelit talán nem véletlenül, egységesen menekülteknek nevez. Tényleg háborús menekültek lennének vagy inkább olyan bevándorlók, honfoglalók, vagyis gazdasági migránsok, akik egy jobb élet reményében indulnak útnak? Vagy, akiket ennek kecsegtetésével indítanak el azok, akik ezt a bevándorlási hullámot ki és felhasználják? Háborús menekültek lennének mind, akiken degeszre keresik magukat azok az embercsempészek, akik mára jól menő iparággá szervezték magukat? Még arra a kérdésre sem ismerjük a választ, hogy vajon az új betelepülőknek van nagyobb szükségük a Nyugatra, vagy a posztliberális nyugati élcsapatnak rájuk, heveny, szűnni nem akaró lelkiismeretfurdalásuk csökkentéséhez? Ha ez utóbbi a helyzet, akkor rögtön meg is találtuk a választ arra, hogy miért nem inkább ott segítünk nekik, ahol élnek. Hiszen mindenki tudja, hogy egy dollár, egy euró, egy forint, a migránsokat kibocsájtó országokban sokkal többet ér, mint itt. A fenti kérdés azért sem kerülhető meg, mert ha menekültekről van szó, akiket háború űzött el a hazájukból, akkor őket nem kell integrálni. Számukra átmeneti oltalmat kell nyújtani és elő kell segíteni, hogy a harcok elültével visszatérhessenek a szülőföldjükre. Tudásukra, munkájukra ugyanis hazájuk újjáépítésében, az ottani élet újraindításában lesz szükség.

Ha azonban migránsokról, vagyis új betelepülőkről van szó, akkor nem ideiglenes megoldást kell találni a számukra, hanem véglegeset, ami azt jelenti,hogy integrálni kell őket a befogadó társadalmakba, ami hosszadalmas és nehéz feladat és mindkét fél cselekvő elköteleződését igényli.

Az új betelepülőkkel, vagyis a migránsokkal kapcsolatban tehát egy sor kérdés vár tisztázásra. Dönteni kell arról, akarunk-e új betelepülőket az országainkba? Szükségünk van-e rájuk? Munkaerőként, nyugdíjbiztosítékként vagy genetikai állományunk kívánatos felfrissítőjeként tekintünk-e rájuk? (Ez nem vicc, lásd: lejjebb.) Amelyik ország a fent felsorolt vagy egyéb okok miatt a tömeges bevándorlás mellett dönt, kiket és mennyit akar és tud befogadni?

Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása elől a nyugati posztliberális elit és magyar kiszolgálóik mereven elzárkóznak. Aktivistáik, politikai képviselőik és verőmédiáik olyan jellegzetesen kommunista, utópikus szlogenekkel söpörnek le minden értelmes kérdést és ellenérvet, hogy: „senki sem illegális” vagy „mindenki egyenlő”, „mindenkinek joga van ott élni, ahol akar”.(?!) Meg hogy a Willkommenskultur (befogadási kultúra) fontos, és különben is, ahogy a német kancellár, Angela Merkel kifejtette: wir schaffen es (meg tudjuk csinálni). De mit? Miért? Hogyan? Mivégre? Ivan Krastev, bolgár származású szociológus szerint a muszlimoknak az a szerepük a nyugati világban, hogy a posztliberális megmondóelit rajtuk bizonyíthassa együttérzését, vagyis erkölcsi felsőbbrendűségét. Wolfgang Schäuble, a CDU veterán politikusa, egykori pénzügyminiszter, jelenleg a német parlament, a Bundestag elnöke úgy véli, azért van szükség a más kultúrájúak bevándoroltatására, mert ez az ellenszere az európaiak belterjességének. Meggyőződése, hogy a nyitottság és a sokféleség jót tesz a bezárkózásra hajlamos európai földrésznek. (?!) Ha ő képviseli a német kereszténydemokrata párt konzervatív szárnyát, akkor belátható, hogy miért érzi úgy a német választók egyre jelentősebb része, hogy a két nagy koalíciós párt között minden különbség eltűnt, nekik tehát más irányba kell tájékozódniuk.   

Angela Merkel német kancellár a 2015-ös migrációs válság főszereplőjévé léptette elő magát. Önkényesen megnyitotta Európát és Németországot az ellenőrizetlenül beáramló fiatal muszlim férfiak tömege előtt, akik szervezetten és azonosítatlanul özönlöttek be földrészünkre. Szír migránsokkal szelfizett és azt nyilatkozta, hogy „Németország minden szír menekültet befogad.” Naná, hogy pillanatok alatt minden új honfoglalóból „szír” lett! Személyazonosságukat igazoló papírjaikat még azok is elhajigálták, akiknél volt, ujjlenyomatot nem voltak hajlandók adni, és követelőző, agresszív tömeggé összeállva özönlöttek keresztül fél Európán. A közel-keleti, afrikai és ázsiai migránsok a német kancellár gesztusát és szavait egyértelmű meghívásként értelmezték. Nyomtatókon sokszorosított arcképét felmutatva és meghívására hivatkozva, 2015 második felében vagy két millió beazonosítatlan migráns zúdult rá Európára. Egy részük nyomtalanul eltűnt, nagy részük személyazonosságát máig nem sikerült tisztázni, sokan közülük tartózkodásuk engedélyezésére várnak, és tömegével vannak közöttük olyanok is, akikét már elutasították. Ez utóbbiak kitoloncolása kevés reménnyel kecsegtet. Ha egy vezető politikus egy ilyen horderejű ügyben az egykori amerikai celebelnök, Obama „yes we can”-jét ismételve, összesen annyit képes mondani: „meg tudjuk csinálni”, az azt jelenti, lövése sincs arról, milyen következményeket kell számba vennie. A lényeg a jó sajtó, és a bal, illetve posztliberális megmondóemberek hájpolása. Más szóval: Merkelt teljesen hidegen hagyja, mindez mivel jár. Úgy látszik, nem izgatja, mekkora terhet rak ezzel a mai fiatalok és az utána következő nemzedékek vállára? Azokéra, akikre a nyugdíjrendszer fenntartása amúgy is egyre nagyobb súllyal nehezedik, hiszen a nyugdíjban töltött évek száma a meghosszabbodott életkilátások miatt jelentősen megnőtt. Erre adódik rá a munkanélküli migránstömegek szociális ellátórendszerének anyagi fedezete, amit szintén nekik kell előteremteniük. Merkel állítólag a számok embere, de ezt az összeadási műveletet úgy tűnik, nem végezte el. Akkor segítek. Egy migráns egy évben legkevesebb tizenháromezer euróba kerül, ez jelenleg évi kétszáz milliárd euró plusz kiadást jelent a németeknek.  Az új betelepülők ugyanis igényt tartanak a szociális ellátórendszer biztosította jogokra, miközben nagy részük mindenfajta kötelezettség teljesítését megtagadja. Elfogadják a Nyugat nyújtotta anyagi előnyöket, de visszautasítják az értékrendünket, megvetik a törvényeinket. Nyugat-Európa egyre több városában no-go zónákba zárkóznak be, hogy ezeknek a városoknak a palesztinjaivá váljanak.

Az egyik legismertebb brit történész, Niall Ferguson szerint Angela Merkel politikai katasztrófát idézett előakkor, amikor 2015-ben behívta a migránsokat. „Ezzel a második világháború utáni Németország legnagyobb, jóvátehetetlen hibáját követte el.” Bár a német kancellár sokáig az Európa-párti média kedvence volt, „nélkülözhetetlen európainak”, „az Év emberének”, illetve a „szabad világ kancellárjának” is kikiáltották, indokolatlanul amatőr döntésével olyan folyamatokat indított el, amelyek visszafordíthatatlanok. Közel másfél millió menedékkérő jelent meg Németországban, akiknek a harminc százaléka szír. Kétharmaduk harminc év alatti férfi, majdnem mindegyikük muszlim. Németország lakosságának a merkeli döntés következtében jelenleg közel tíz százaléka muszlim. Számuk 2050-re elérheti a húsz százalékot. „Politikai vezetés ritkán idéz elő ekkora káoszt önként a saját országában, mint azt a németek tették és nemcsak magukkal, hanem az egész kontinenssel!2015. szeptember 13. úgy fog bekerülni a történelembe, mint amikor Németország és nyomában az Európai Unió összeomlása megkezdődött.”− állapította meg az azóta elhunyt nagy német történész és hazafi, Hans-Peter Schwarz is. Majd így folytatta: „Németország volt és maradt Európa legproblémásabb országa!”. http://latoszogblog.hu/blog/tojas_hej_nelkul_orszag_hatar_nelkul

Németországnak közel fél éve nincs kormánya. A minap megszavazott koalíciós szerződés az eddigi leghosszabb kormányalakítási folyamat eredménye Németországban. Kétségbeesett kancellárjelöltje, a hatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodó, stratégia nélküli Merkel („her lack of strategy” ̶  Niall Ferguson) szorult helyzetéből attól remél kiutat, hogy az általa kitalált és erőltetett kötelező kvóta segítségével szétterítheti a dolgozni nem akaró és tudó migránsokat azokban az országokban, amelyek eddig erre nem voltak hajlandóak.

Törésvonalak

Nyugat-Európa a kelet-európaiaknak a migránsválság alatti magatartását a szolidaritás megtagadásaként értelmezte és botrányosnak tartja. Az érveikre nem volt kíváncsi és ezért nem is vette őket figyelembe. Amikor a 2008-as pénzügyi válság alatt Berlin vezetésével az Unió megtagadta az eurozónán kívüli országoktól a védőhálót, arra hivatkozott, hogy az elvek és a szabályok mindenkire vonatkoznak, azoktól nemlehet eltérni. A szabálykövetésen – érvelt akkor Merkel – múlik az Unió fennmaradása. A migránsválság alatt azonban Berlin, anélkül hogy bárkivel egyeztetett volna, figyelmen kívül hagyta a szabályokat. Megtehetjük és meg is tesszük  ̶  üzente. Az Uniónak egy dolga van, követni bennünket. Kelet-Európa számára ezért a 2015-ös migránsválság és a kötelező kvóta ránk erőltetésére irányuló szándék a szuverenitásunkról is szól. Vagyis arról, hogy dönthet-e Németország önhatalmúlag a mi, illetve Európa sorsáról? Ha a válasz igen, az azt jelenti, hogy alig három évtizede visszaszerzett függetlenségünk megszűnik. Nemzeti önrendelkezésünk és egyben megmaradásunk forog tehát kockán. A Visegrádi Négyek és a többi régiós ország számára ez is tét. Két év eltelt és a kötelező kvóta bevezetésére irányuló nyomás egyre erősebb. A kvótával ugyanis egy olyan, mindenkire kötelező, állandó elosztási automatizmust kényszerítenének rá a tagországokra, ami biztosítaná a muszlim bevándoroltatás folyamatosságát, a Nagy Lakosságcserét. A kelet-európaiak egyenrangúságukért küzdenek a birodalmi igénnyel fellépő németekkel szemben.  Mert most dől el, egyenragú tagállamok alkotják-e még az Uniót, vagy az már német irányítás alatt álló birodalommá vált? Arról is döntenünk kell, hogy multikulturális országgá akarunk-e válni jelentős muszlim lakossággal, vagy ragaszkodunk kulturális azonosságunkhoz?

Az USA évszázadokon keresztül sikeresen működtette azt az olvasztótégelyt, amely amerikaiakká gyúrta össze a különböző helyekről érkező, eltérő kultúrájú bevándorlókat. A huszadik század utolsó évtizedeitől kezdve azonban egy eltérő társadalmi modell: a multikulturalizmus mellett köteleződött el. Többé már nem célozta meg az amerikai kultúrába való beilleszkedés előmozdítását, sokkal inkább a különböző kultúrák egyenrangúságát, egymás mellett élését hangsúlyozta. A multikulturális társadalom alapját az az önmarcangoló, a fehér emberek bűneit hangsúlyozó áldozatközpontú szemlélet határozza meg, ami mára úgy az USA-ban, mint Nyugat-Európában uralkodóvá vált. Rabszolga, illetve gyarmattartó múltjukat, terület- és erőforrásszerző háborúikat, melyekkel egykor nagyságukat és világpolitikai rangjukat alapozták meg, mára egyoldalúan elhibázottnak, sőt bűnösnek látják. Úgy tekintenek tehát a multikulturalizmusra, mint egyfajta kárpótlásra, amivel egykori áldozataiknak tartoznak, és egy olyan tisztítókúrára, ami elhozza számukra a feloldozást. A multikulturalizmus mára egyre inkább a fehér kultúra háttérbeszorítását jelenti a többiek rovására. A baj csak az, hogy ennek a multikulturalizmusnak a ránk erőltetése is megkezdődött. Mi azonban, Európának ezen a részén, nem vettünk részt a gyarmatosításban. Az oszmán hódítók kiverése óta  (1699) megtapasztaltunk ugyan más idegen megszállók uralmát is, de nem éltünk együtt feketékkel, nem keresztény vallású, nem keresztény kultúrájú kisebbségekkel. Történelmi tapasztalataink tehát ebben is, nemcsak a kommunista diktatúra elszenvedésében, eltérnek az övéikétől. Nem mentünk el más földrészekre, hogy civilizáljuk az ott élőket és ezért nincs, és nem is lehet sem szégyenérzetünk, sem kötelezettségünk velük kapcsolatban. Nem akarunk multikulturális társadalmat, kitartunk amellett az ősi magyar szokás mellett, hogy aki megtanulja a nyelvünket, felveszi a szokásainkat, beilleszkedik a kultúránkba, azt szívesen látjuk, és befogadjuk magunk közé. Párhuzamos társadalmat azonban nem akarunk. No-go zónákra, terrorizmusra, agresszív, más törvényű és szokású népességre nincs szükségünk. Meg akarjuk és meg is fogjuk őrizni Magyarországot magyarországnak. Olyannak, amilyennek szeretjük. Nem hiszünk abban, hogy a világ minden rászorulója a testvérünk, ahogy nem hittünk abban sem, hogy a világ proletárjaival egyesülnünk kellene. Az emberiség túl tág és megfoghatatlan fogalom a számunkra ahhoz, hogy szükségleteit átérezhetnénk. Embermilliárdok szenvedéseivel és igényeivel nem tudunk mit kezdeni. Elég feladatot ad nekünk az a több millió honfitársunk, aki segítségre és támogatásra szorul.

Érdekes, hogy a multikulturalizmus legtöbb híve ezerrel küzd a kulturális egyneműsítés ellen. De azt képtelen elfogadni, hogy nemcsak az eltérő bőrszínűek közötti kulturális különbségeket kellene és illene figyelembe vennie, hanem azokat is, amiket eltérő történelmi tapasztalat és eltérő hagyomány alakított ki. Az lenne a számunkra is elfogadható és támogatható hozzáállás, ami a mi különbözőségünkben is értéket, sőt megbecsülendő örökséget látna! 

Illene végre tudomásul venni, hogy a Nyugatra kifejlesztett hardverbe nem illeszkedik bele a mi, keleti szoftverünk.