Frank Füredi (a vele készült beszélgetésünket ITT, a budapesti előadásáról készült cikkünket pedig ITT olvashatják) világított rá a beszélgetés során a nyelv és a szabadság összefüggésére; mint mondta, ha elveszik a nyelvünket, nem tudjuk kifejezni a gondolatainkat, a meggyőződésünket, a problémáinkat, akkor a szabadságunk is elveszik. Schmidt Mária a brit-magyar szociológus könyvét méltatva kiemelte, hogy az eredetileg angolul jelent meg, így pedig bárki hozzáférhet a benne foglaltakhoz, a külföldiek a liberális sajtó tendenciózus közléseit megkerülve megtudhatják belőle, hogy mi miért történik Magyarországon és Magyarországgal, ki ez az Orbán Viktor, és mit miért csinál. A kultúrharccal kapcsolatban arról is beszéltek, hogy már George Orwell is azt gúnyolta, hogy a haladók hetven éve a határok lebontásával érveltek, és azóta sincs újabb ötletük, pedig további hat évtized telt el azóta. Jelenleg pedig már ott tart a dolog, hogy nemcsak az országok és nemzetek közti határokat akarják lebontani, hanem az állampolgárok és az idegen jövevények közti határt és különbségtételt, a felnőttek és gyerekek, sőt a férfiak és nők közti határt is elmossák, eltüntetnék. Schmidt Mária azt is hangsúlyozta a Magyarországot érő támadásokkal kapcsolatban: nekünk nincs szükségünk rá, hogy idejöjjön valaki Hollandiából, Portugáliából vagy éppen az Egyesült Államokból, és megmondja, van-e szabadságunk, vagy nincs, mert 45 év szocializmus alatt mi ebből kijártunk minden iskolát, és magunk is meg tudjuk állapítani, hogy mi diktatúra és mi nem az. A Terror Háza főigazgatójával külön is beszélgettünk a kultúrharcról a páros könyvbemutató előtt.

Médiatörvény, Alaptörvény, a bíróságok függetlensége, a magyar demokrácia állapota, jogállamiság… Az Európai Parlament már a látszatra sem nagyon ad, és bármilyen konkrét ügyben citálja oda Orbán Viktort egy kis szócséplésre, mindig egyből arra terelődik a vita, hogy Magyarország nem fogad be migránsokat, illetve nem azonosul az európai értékekkel. Mik lennének ezek az európai értékek?

Füredi Ferenc A célkeresztben Magyarország c. könyve pont erre a kérdésre próbál válaszolni, azt vizsgálta meg, hogy mi a baj Magyarországgal, mi az, ami annyira bosszantja az évek óta minket támadó uniós vezetőket, bürokratákat, képviselőket. Arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbb Magyarországgal szemben felhozott vád csak ürügy. A magyar politikai vezetés és az EU szószólói között feszülő ellentétek valójában ideológiai természetűek és az értékekről szólnak. Ezért annyira kiélezettek ezek a viták, hiszen az értékviták mindig nagyon hevesek. Füredi azt mondja, hogy sokkal könnyebb megállapodni gazdaságpolitikai kérdésekben, mint eltérő világnézetekről. Orbán Viktor nyíltan képvisel egy értékrendet, ami keresztény, a nemzeti önrendelkezés alapján áll és a magyar hagyományban gyökerező értékekről szól. Ezzel szemben az európai értékek a legritkább esetben kerülnek kifejtésre, nem mondják meg, hogy mit értenek alatta. Kódolva persze megjelenik, ebből tudjuk, hogy ez valójában egy birodalmi elitnek az uralomtechnikájához szükséges ideológiai keret. Ez a status quo-t féltő elit pedig kihívást lát abban, amit Orbán Viktor képvisel, és ami egyre több támogatóra talál Európa-szerte.

Mifelénk közismert vicc, hogy szeretnénk úgy haldokolni, ahogy a Nyugat, ahelyett, hogy úgy élünk, mint a Kelet. Milyen jövőt jósol ennek a viccnek?

Az kétségtelen, hogy rosszabb helyzetből indultunk, de folyamatosan javulunk. Ugyanakkor a stagnálás vagy visszaesés – bármilyen magas életszínvonalról történjen is – leszűkíti az emberek kilátásait, reménytelenséget kelt. A nyugat-európai rendszerek azért viselik nagyon rosszul a jelen helyzetet, mert a II. világháború óta eltelt időszakban folyamatosan felfelé ívelő pályán voltak. Számunkra a válságok, a bukdácsolások közepette előrejutni nem jelent akkora nehézséget, hiszen sokkal több mindenért kellett megharcolnunk, sokkal jobban tudunk alkalmazkodni. Ez rugalmasabbá tett minket, a nyugatiak viszont nem tudnak az új helyzettel mit kezdeni, hiszen elkényelmesedtek. A nehéz körülmények minket megedzettek, mi tudjuk, hogy állandóan a topon kell lenni, hogy megmaradjunk.

Mitől fél a Nyugat, hogy ennyire berzenkedik az övéitől különböző gondolatoktól, és még a valóságtól is hajlandó eltávolodni a társadalommérnökösködés végett? És mi a Nyugat célja?

Minden az értékek harcáról szól, az értékek mögött viszont érdekek vannak. Ez egy Európai Egyesült Államok létrehozása, melynek élén egy nem választott, nem visszahívható szakértői réteg van. Ők egymást nevezik ki szakértőnek, nincs felelősségük. Ennek a nemzetek feletti birodalomnak a létrehozása azoknak áll érdekében, akik ezt működtetni fogják. Akik a saját nemzeti érdekeiket e birodalom álcája mögé rejtik.

Németországról van szó?

Jelenleg Németország és Franciaország ez, de ki tudja, a jövőben ki próbál még csatlakozni ehhez. Ez az Európa, amelyről például Martin Schulz is beszél, egyáltalán nem arról az Európáról szól, amelyhez mi csatlakoztunk, és aminek a javára mi a szuverenitásunk egy részéről lemondtunk. Ha egy ilyen feltételekkel létrejövő birodalomról van szó, akkor elkerülhetetlen lesz, hogy az emberek azt népszavazással megerősítsék. Nagyon furcsának tartom, hogy Franciaország elnöke úgy beszél egy ilyen birodalommá alakulási tervről és az EU reformjáról, hogy saját maga is elismeri azt, a francia társadalom még a britekénél is nagyobb többsége az Unióból való kilépést támogatja. Milyen legitimitással áll ezek után egy Európai Uniót megreformálni akaró projekt mögé? Kinek akarja átalakítani az Uniót? Füredi Ferenc könyve leleplezi e szakértőnek nevezett birodalmi elitnek a történelemszemléletét, kulturális értékrendjét, amivel szemben mi magunkat teljesen más alapról kiindulva határozzuk meg.

A szakértőket lassan egyfajta papi kaszttá kenik fel a közbeszédben, és a haladó sajtó mintha már elkezdte volna bevezetni legitimációként a morált a köztudatba. Felválthatja a morál a népakaratot, ahogy a népakarat egykor felváltotta az isteni legitimációt – szintén a haladó szellemiségűek forradalmai nyomán? Lehet a demokráciából a szakértők diktatúrája?

Lehet. Nekünk hosszú időn keresztül, a kommunista diktatúra alatt az volt a reményünk, hogy visszanyerjük a nemzeti függetlenségünket, a szabadságunkat, és demokratikus körülmények között tudjuk saját nemzeti érdekeinket képviselni. Mi nem vagyunk érdekeltek abban, hogy egy újabb birodalmi elit utópisztikus ideológiájának alárendeljük magunkat. A kommunizmus alatt is voltak szakértők, ők is megmondták, hogy a kommunizmusba vezető egyetlen helyes úton hogyan kell járni, de ez nem vezetett sehova. Ezt már kipróbáltuk. Most is azt mondják, hogy vannak a haladók és be kell állnunk utánuk. Mintha a jövő felé csak egy úton, a liberális demokrácia útján lehetne haladni. Mintha a demokrácia csak liberális lehetne, pedig a legsikeresebb időszak például a kereszténydemokrácia szociális piacgazdasága volt, ami egyáltalán nem volt liberális, mégis jó életet biztosított.

Lassan már csak a haladó körök által kiszemelt, minél kisebb áldozati csoportok fájdalmáról szabad beszélni. Hogyan fogunk így beszélni a többség életét meghatározó valóságról?

Alapvető ideológiai és kulturális értékek között folyik a harc. A birodalmi status quo-t őrző elit érdeke az, hogy szétválasszon, megosszon, a nemzetállam hívei viszont azt keresik, ami a társadalmi kohéziót összetartja. Ha különböző áldozati csoportok állnak egymással szemben és mindegyik bezárkózik egy safe space-be, akkor mindenki másra, aki nem abba a csoportba tartozik, ellenségként, veszélyforrásként tekintenek, és ez a társadalom teljes szétesését hozza magával. Ha viszont van egy egységesítő eszme vagy értékrend, mondjuk az egy nemzethez való tartozás, az összeköti az embereket. Ezért nem akarják a nemzetállamokat, ezért találnak ki olyan megbélyegzőnek szánt jelzőket, mint a nacionalista és a populista. A nacionalista a nemzet oldalán áll, a populista pedig a nép akaratával azonosul. Demokratikus rendszerben nem lehet más az ember, mint populista. Ezek az emberek így a demokrácia alapját kérdőjelezik meg.

A konzervatívok elvesztették a kultúrharcot a XX. század második felében, ezután elbizonytalanodtak, hasonultak a liberalizmushoz, de még mindig ragaszkodnak hozzá, hogy ők az „európai értelemben vett konzervatívok”. Hogyan tud itt teret nyerni a valódi konzervativizmus? Hogyan zajlik le egy kultúrharc?

A kultúrharc jelenleg sok területen zajlik: a történelemről, a hagyományokról való gondolkozás területén. Mit jelent magyarnak, európainak, férfinak, nőnek lenni? Zajlik azokról a kérdésekről is, hogy valójában képes-e Európa önállóan helyt állni, vagy egy nagyobb vérfrissítésre van szüksége, és örülnünk kellene-e a népvándorlásnak vagy veszélyként tekintsünk rá? Jelenleg ez utóbbi az, amiben legélesebb a kultúrharc. Mi már megtapasztaltuk az iszlámmal való együttélést, ismerjük a következményeit, ezért nem akarjuk a sajátunkat egy másik kultúrára lecserélni. A nyugati véleményformálóknak egy része ezzel szemben úgy gondolja, hogy ez jó dolog és elő kell segíteni. A harc tétje, hogy tudjuk-e érvényesíteni a saját álláspontunkat, vagy nyugati elit ránk kényszeríti az akaratát. A magyar társadalom ezekben a kérdésekben egyértelműen letette a voksát amellett, hogy Magyarország magyar ország szeretne lenni.

És mi lesz a kultúrharc után?

Újabb kultúrharc jön, az mindig van. A baloldali értelmiség nem tud hozzászólni a 21. századhoz, elidegenedett a valóságtól, még mindig úgy gondolja, hogy a száz évvel ezelőtti harcokat kell megvívni. Pedig ez már nagyon más világ, nem a XX. század folytatása, és aki a múlt kultúrharcát akarja megnyerni, az vesztes pályán mozog.

(Vésey Kovács László)