Tisztelettel köszöntök mindenkit!

Örülök, hogy ilyen sokan vagyunk. Én csak pár személyes mondatot szeretnék elmondani Karátson Gáborról, aki majdnem fél évszázadon keresztül volt a barátom, és nagyon-nagyon sok inspirációt, nagyon-nagyon sok élményt köszönhetek neki, nagyon sokat tanultam tőle természetesen.

A kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy én mint festőművészre figyeltem fel rá, és még egyetemista voltam, és elég sok pénzt kerestem akkoriban, és akartam tőle venni egy festményt, ami nagyon nehéz volt, mert nem nagyon adott el, meg nem is nagyon szerette, hogyha a festményei kikerülnek otthonról, és hosszas előtanulmányokat végzett abban az irányban, hogy ki az, akinek a gondjaira valamelyik festményét rábízza.

Azt a képet, amit meg akartam venni tőle, nem adta, mert azt mondta, hogy az a fő műve, de egy másikat eladott nekem, és akkor egy kis idő után megérkezett hozzám, megnézte a lakásban, hogy hova van fölrakva a festmény, hogy rendesen bánunk-e vele, hogy milyen fényviszonyok között van, és így tovább. A festménynek a hátára ráírta, hogy nem szabad vízzel meg tisztítószerrel tisztítani és kérdeztem, hogy ez miért van, miért feltételezi ezt rólam? Azt mondta, hogy ha van takarítónő jó, ha tudja, nehogy itt valami történjen.

Hát így kezdődött. És hosszú idő után aztán a másik képet is megvettem tőle, ami szerintem az egyik fő műve, és ezekkel élek többek között, úgyhogy a kapcsolatom vele a halála ellenére sem szűnt meg.

Gábortól mindent meg lehetett tanulni. Meg lehetett tanulni azt, hogy mi a fontos az életben, hogy mire érdemes figyelni, hogy hogy kell az embereknek a gyarlóságait elfogadni, hogy kell a kiválóságaira figyelni. Bármiről volt szó, őt meg lehetett kérdezni és lehetett rá számítani.

A ’80-as évek végétől nagyon sokat beszélgettünk politikáról is, közéletről is, nagyon is érdekelte, nagyon is fontosnak tartotta. Nekem ő volt az első olyan ember, aki a természethez így viszonyult, aki hosszasan tudott nekem a gilisztákról beszélni. Teljesen abszurd volt, de amikor aztán kifejtette, amikor megérvelte, hogy ez miért fontos, akkor én is talán, megértettem belőle valamit.

Itt majd el fog hangzani azoktól, akik mélységében kutatják és értékelik a munkásságát, az, hogy ő milyen sokoldalú ember volt, és hogy milyen sokirányú volt az érdeklődése, és ahogy előttem Szabó Laci említette, a szavak embere is volt, és a vizualitásnak az embere is volt egyszerre; ez hatalmas adottság.

De ami a leglenyűgözőbb volt benne, az az, hogy ő ízig-vérig a szavaknak az embere volt, és ezeket a szavakat úgy tudta megformálni – akármiről volt szó, az indiánokról, a kínaiakról, azokról, akikkel együtt volt a börtönben, akikkel együtt töltötte az élete jelentős részeit –, hogy abból mindegyikből, mint egy ilyen tanmeséből tanulni lehetett.

Az életének az egyik legfontosabb kérdése a Duna volt, nagyon fontos volt a számára '56, de a legeslegfontosabb volt a szabadság. Ő szabad ember volt. Minden porcikájában szabad volt. És azért akartam azt, hogy itt legyen ebben a teremben a Kertész Imre Intézetben ez a konferencia, mert Kertész Imre is szabad volt. És két ember, akinek az élete minden pillanatában a szabadság volt a legfontosabb, és aki meg is tudta őrizni ezt a szabadságot minden körülmények között, azokat összeköti a szabadságnak a tisztelete meg a szeretete.

Nagyon köszönöm, hogy meghallgattak, és mondom, személyes elfogultsággal fogom hallgatni az összes előadást.

Elhangzott 2025. május 28-án, a Karátson 90 című konferencián, a Kertész Imre Intézetben.