A Petőfi-díjat 1989 után húsz évvel, 2009-ben alapítottuk. Azért tettük, hogy általa ismerjük el a közép-európai népek szabadságáért meghozott áldozatokat és teljesítményeket. Visszatekintve a két évtizednyi távolságra, ami a díjalapítás és a rendszerváltoztatás között eltelt, joggal vetődik fel a kérdés: Miért nem ezzel kezdtük? Miért nem emeltük azonnal a magasba az antikommunista forradalmak akkor még ifjú vagy még ifjabb hőseit? És ha nem is 1989-ban, amikor még javában zajlott a küzdelem a múlt erőivel, miért nem tettük meg legalább az első, szabad választást követően? Nem úgy kellett volna neki kezdenünk az új, szabad Magyarország építésének, hogy felmutatjuk azokat a hőseinket, akik kitüntetett szerepet játszottak a kommunista diktatúra legyőzésében? Azokat a példaképeinket, akiknek hősiességére a szabadság világát építeni akarjuk?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Kínálkozik a válasz, hogy időre volt szükségünk. Hogy a szabadság és a függetlenség visszaszerzésének bódulatában, majd a gazdasági összeomlás okozta sokkos állapotban, vagy az újjáépítés sodrásában, nem tudtunk erre figyelni. Azokról a teljesítményekről és helytállásokról, amelyeket a Petőfi-díjjal ismerünk el, persze már akkor is tudtuk, hogy rendkívüliek! Azokhoz hozzátenni, azokból elvenni már akkor sem lehetett, mert egyértelmű volt, mit köszönhetünk nekik. Ha akadtak is a rendszerváltoztatás folyamatának olyan szereplői, akikről később nyilvánvaló lett, hogy kettős játékot űznek, hogy valójában a diktatúra örökségét igyekeznek átmenteni (ilyenek persze mindig vannak), mindez önzetlen, megalkuvást nem ismerő igazi hőseinket csak még magasabbra emeli.

Hogy mégis miért kellett ennek az elismerésnek a megszületésére egészen 2009-ig várni, annak magyarázata egyszerre szomorú és kijózanító. Az antikommunista forradalmak és velük a szabadság feltételeinek megteremtése sokkal hosszabb ideig tartott, mint gondoltuk, sőt, semmi túlzás sincsen abban, ha azt mondom, hogy ez a folyamat még ma is tart.

Harminc év távolából visszatekintve elmondhatjuk: bár 1989 kétségtelenül a szabadság mérföldköve volt, az 1945 utáni mérföldkövek talán legjelentősebbike, a kommunizmus bukása utáni szabad világ felépítése – éles cezúra, igazságtétel és jóvátétel hiányában – fájóan elhúzódó folyamattá alakult.

Közben annyira és azonnal akartunk újra részesei lenni az európai népek közösségének, hogy nem is vettük észre, ez az Európa miközben őrizte még régi ösztöneit, nagyon megváltozott. És ennek, a folyamatnak a megértéséhez több idő kellett, mint gondoltuk. Az úgynevezett szabad világ, vagyis a Nyugat az egymástól elzárva töltött közel fél évszázad alatt ugyanis rengeteget eltanult a Vasfüggöny mögötti működésből, sőt, furcsa rajongói klubja is kialakult a kommunizmusnak odaát.

Hogy egyszerű és érzelmes példával éljek: az évtizedekre elválasztott és csak a hidegháború után találkozó szerelmespár egyik fele kiszabadult rabként lesoványodva kereste a másikban a régit, az emlékképeiben élőt, és csak nagysokára értette meg, a másik fél már régesrég új életet kezdett, sőt, mintha ezt-azt el is tanult volna a szögesdrótok és aknazárak mögötti néhai rabtartóitól, akikkel egész barátinak mondható kapcsolatot épített ki.

Hát ezért. Ezért tartott több mint két évtizedig, mire lassan, de biztosan ráeszméltünk, hogy nekünk a magunk tapasztalataira támaszkodva kell új életet kezdenünk. Egy saját életet, amelynek alapfeltétele, hogy éles határvonalat húzunk a diktatúra és a szabadság világa közé, és nem várunk a másikra, nem bízzuk többé rá a sorsunkat, hanem a magunk kezébe vesszük azt. A magunk erejére támaszkodunk.

A Petőfi-díj megalapítása számomra ennek a felismerésnek az eredménye. Megértettük, hogy hőseink nem jelentenek túl sokat a szabad világ vezetői számára, mi több, ahogy teltek az évek, az is világossá lett, hogy múltunk, szenvedéstörténetünk odaát nemcsak ismeretlen, de érdektelen is. Nem kíváncsiak rá, nem ismerik, nem tanítják, vagy amit tanítanak belőle, nélkülözi a lényeget. Nekünk ugyanis a szabadság és a függetlenség nem elvont fogalmak, hiszen fél évszázadon keresztül nélkülöztük őket, nekünk a hőseink példája erőt ad.

És amint ezt megértettük, amint az illúzióinktól megszabadultunk, azonnal döntésképesek lettünk. Egy közösség, egy nemzet életében pedig ez a legfontosabb.

Kedves Barátaim!

Ma is egy döntés hozott össze bennünket. A MOL-csoport, hazánk egyik legnagyobb vállalata és a Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kuratóriuma döntése értelmében 2020-ban két magyar hazafi, két igazi rendszerváltoztató hős, Kónya Imre és Deutsch Tamás kapja meg a Petőfi-díjat, a közép-európai népek szabadságáért meghozott áldozatokat elismerő kitűntetést.

Két egymás követő nemzedék tagjait választottuk, akik akkor és ott megcselekedték, amit megkövetelt a haza, akiket összeköt a szabadságért és Magyarországért táplált közös szenvedély. Életútjaikat rövid filmekkel mutatjuk majd be, így én az értékelésre szorítkozom.

Kónya Imre először jogászként majd a Boross-kormány belügyminisztereként mutatta fel azokat az értékeket, melyek évszázadok óta a magyar szabadság ügyét magukra vállaló legnagyobbjaink teljesítményének alapját képezik. Az a szilárd erkölcsi tartás, a nemzet ügyei, a haza iránti feltétel nélküli elkötelezettség, az igazságosságnak és a jognak mindenkori harmóniáját szem előtt tartó gondolkodás, amely Kónya Imrét jellemezte és jellemzi ma is, például szolgál a jövő politikusnemzedékei számára.

Deutsch Tamás a Fidesz alapító tagjaként, az antikommunizmus ifjú – a pesti srácok elszántságát és végtelen sármját megidéző – prágai hőseként, majd 1990-től az első szabadon választott magyar Országgyűlés alig 26 esztendős képviselőjeként írta magát be közös történelmünkbe. Deutsch nemzedékének kiemelkedő tagja, aki sosem ismert megalkuvást a szabadság ügyében. A szabadságért – efelől ne legyen kétségünk – ő a legnagyobb áldozatokra is képes volt, és mindannyian tudjuk, az ma is. A demokrácia, a nemzeti függetlenség elkötelezett harcosaként Deutsch azt a magyar hagyományt viszi tovább, testesíti meg, amely több mint másfél évszázaddal ezelőtt Petőfi, Jókai vagy Vasvári személyében mutatta meg magát, illetve később ’56 hőseiben.

Büszke vagyok, hogy 2020-ban a MOL-csoport és Közalapítványunk kuratóriuma Kónya Imrének és Deutsch Tamásnak ítélte a Petőfi-díjat! Példaképeink ők, akiknek teljesítménye, helytállása egyértelművé teszi: azokban a pillanatokban, amikor hazánk szabadságának kivívására került sor nem szűkölködtünk elszánt és áldozatra kész hősökben.

Kedves Hölgyeim és Uraim! Honfitársaim!

Harminc évvel antikommunista forradalmunk és nemzeti függetlenségünk visszaszerzése után úgy látom, nincs miért szégyenkeznünk. Mostanra jól tudjuk, hogy elsősorban önmagunkra számíthatunk, ezért érdemes tudatosítanunk magunkban: minden sikerünk mögött a nemzeti közösség egésze és annak kiemelkedő tagjai álltak. Sokan voltak, más szavakkal: gazdag örökségünk van. Van tehát okunk a büszkeségre.

Köszönöm a figyelmet!