Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Amikor tíz évvel ezelőtt megalapítottuk a Petőfi-díjat, inkább csak megéreztük, de nem tudtuk, nem értettük még, mennyire egyedül vagyunk itt Közép-Európában, mennyire magunkra maradtunk. Közel fél évszázadon keresztül azt hittük, pontosabban úgy akartuk hinni, hogy európai testvéreink a Vasfüggöny túloldalán nem csak látják gyötrődéseinket, küzdelmeinket, nem csak velünk éreznek, de értik is érzékenységeinket, ezért velünk együtt fognak majd emlékezni áldozatainkra és hőseinkre. Nem azt akarom mondani, hogy ne lettek volna milliók világszerte, akiknek együtt dobogott velünk a szíve, akiknek fontosak voltunk, inkább azt mondom, hogy ez a szimpátia, ez a szolidaritás 1989 után sajnos elég hamar elpárolgott.

2009-ben a kommunizmus bukása, a szabadság és függetlenség visszaszerzése után húsz évvel ezért úgy láttuk, a mi kötelességünk végre köszönetet mondani az antikommunista szabadságharc hőseinek, azoknak, akik megtették, amit megkövetelt tőlük a haza, és azoknak is, akik odaát szívükön viselték a sorsunkat. Ezt ismerjük el évről évre a Petőfi-díjjal, ami a közös jóért: a szabadságért megtett erőfeszítéseket veszi számba. Vagyis: végső soron a bátorság, a megalkuvást nem tűrő kitartás példaképeit emeljük vele a magasba. Azért, hogy mindenhonnan jól láthassák őket.

Most, 2019-ben, harminc évvel Nagy Imre és mártírtársai újratemetése, a kelet-európai városokban megtartott antikommunista óriástüntetések, a több mint 600 kilométeres Balti élőlánc, a Berlini fal lebontása, Temesvár és Bukarest véres forradalmai után – hogy csak az 1989-es év csúcspontjait nevezzem meg – azt mondhatom Önöknek: magunkra maradtunk dicsőséges emlékeinkben. Mindez azt erősíti, hogy 30 évvel ezelőtt a világ visszazökkent a normális kerékvágásába. Vagyis: a történelem minden ellenkező híresztelés ellenére, nem ért véget 1989-ben, ami véget ért az a kommunista diktatúra, a kommunista emberkísérlet volt.

Kedves Barátaim!

Köszöntöm Önöket tehát a normalitás világában, ahol minden közösségnek saját értékei, saját érdekei és saját emlékei vannak. Ezek az értékek, érdekek és emlékek ezért első sorban nekünk fontosak, és kizárólag mi felelünk értük. Ez lehetőség és egyben felelősség, amit nem háríthatunk másra. Ezt hívják szabadságnak. Ennek a felismerésnek a jegyében szeretnék beszélni egy honfitársunkról, aki nálam sokkal korábban megértette a történelem szerkezetét, sokkal korábban felismerte a magyarság és a régió nemzetei előtt tornyosuló feladatokat. És nem csak megértette, de egész életét az ebből leszűrt és a saját magára mért kötelezettségek teljesítésének rendelte alá.

Tisztelt Alelnök Úr! Drága Sándor!

Nagyon nehéz helyzetben lennék, ha minden indokot fel kéne sorolnom, amiért érdemes vagy a Petőfi-díjra. Tekintettel arra, hogy életpályád eddigi hetven esztendeje a méznél is sűrűbb, inkább a lelki-szellemi alkatodban rejlő sajátosságokra szeretném ráirányítani a figyelmet. Igen, a Te kertedből indult útjára a rendszerváltoztatás 1987 szeptemberében, amikor még gumibotoztak, lehallgattak és megfélemlítettek ezreket. Sőt, másokkal együtt mindjárt pártot is alapítottál, amikor kevesebbért is súlyos büntetés járt. Részt vettél és máig részt veszel az újra független és demokratikus Magyarország politikai küzdelmeiben. Elindítottad a népfőiskolai mozgalmat, a Mindszenty Társaság vezetésével pedig magadra vállaltad egyik legnagyobb XX. századi hősünk ügyét, hogy a magyar törvényhozás sokadszor megválasztott és nagy szerénységgel viselt alelnöki pozíciójáról ne beszéljek. Mindezt úgy, hogy egyszerre megőrizted a homo politicus, a közéleti ember és a homo aestheticus, a művész, a költő integritását is. Ez utóbbi korunk egyik, ha nem a legnagyobb kihívása, mert alapfeltétele a szelídség, az alázat, önmagunk, azaz egónk súlyának kellő helyén való kezelése. Ezek pedig egytől egyig szembe mennek a korszellem sulykolta harsány követelményekkel.

Szóval mi a titok? Honnan ez a tisztaság, honnan ez az erő? Honnan ez a szerény magabiztosság, szilárd értékrend, amellyel elindultál, és amely ma is a leglényeged?

Azt gondolom, a lényeglátásnak olyan képességével áldott meg Téged a Teremtő Isten, ami a kezdetektől megóvott az érzelmi és intellektuális végletek hamis illúziójától és csábításától. Míg ekkora tehetséggel a legtöbben ezer és ezer vagy akár milliók azonnali megérintésére vágynak, Te mindig – akkor és ott – egyszerre egyetlen egy ember szívét akarod elérni. Úgy képzelem, Te már 20 évesen is – akkor még képesítés nélküli tanítóként – pontosan tudtad, hogy egyetlen egy tanyasi kisdiák megszólításán keresztül is kapcsolatba kerülhetsz a teljes magyarsággal és így az egész világgal. Ezért sosem volt Rád jellemző az emberi erőfeszítések hiábavalóságának emésztő kételye, mert a Te világképed végtelenül emberszabású, vagyis embermértékű.

Számomra ez a kulcs.

Aki emberben és nem mindjárt a teljes emberiségben, aki magyarban és nem mindjárt a teljes magyarságban gondolkodik, végül mindkettőhöz közel kerül. Ha ilyen politikus, ilyen művész beszél a szabadságról és a hazáról, szeretetről és szerelemről, múltról és jövőről, akkor súlya lesz minden szónak, mert a szavak fedezete nem az egyetemesség elvont messzesége, hanem az emberszabású és embermértékű hitelesség.

Kedves Sándor!

Szeretném, ha tudnád: a hősünk vagy. Sokak nevében mondhatom, megértettük a választásaidban, a döntéseidben és a szavaidban rejlő üzenetet. A Petőfi Sándorról elnevezett díj, melynek mottója: „a közös jó a szabadság” átadásával most megpróbálunk köszönetet mondani Neked, miközben abban bízom, hogy ezzel egyúttal eleget teszünk ama kötelezettségünknek is, hogy a fiatalabbak számára is világossá tegyük: melyek azok az értékek, amelyeken nem fog az idő.

Amit Wittner Marikának versben üzentél két éve, Rád is áll. Azt kérem:

„Maradj a hátam mögött

mindörökre,

duruzsolj múltat, jövőt

a fülünkbe.”

Köszönöm, hogy meghallgattál! Köszönöm, hogy meghallgattak!