Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!

Bár fél évszázadon keresztül sok minden elválasztott bennünket a Vasfüggöny mögötti szabad világtól, európai testvéreinktől, mi végig úgy éreztük, úgy akartuk érezni, hogy továbbra is együvé tartozunk.

Ezért voltunk boldogok, amikor 1945 után meghozott áldozatainkról, szabadságharcainkról, elszánt helytállásunkról megemlékeztek a szabad világban, amikor százezrek tüntettek a szabadságunkért odaát. Az a tudat, hogy számítunk, hogy számon tartanak, erőt adott nekünk, így a kommunizmus bukásakor biztosak voltunk abban, hogy az újra egységesülő Európában értő fülekre, nyitott szívekre talál majd a szenvedésünk története, helytállásunk és mindaz a tudás és tapasztalat amit felhalmoztunk. Abban is biztosak voltunk, hogy hőseink a legnagyobb természetességgel, azonnal helyet kapnak majd az egyetemes európai kultúra nagy szabadságharcosai között.

De csalódnunk kellett. Ezt a csalódást azonban elsősorban saját naivitásunk okozta, mert természetesnek vettük, hogy térségünk legkiválóbb alakjainak helye lesz a hősi panteonban, Európában.

Nos, a kommunizmus bukása után három évtizeddel be kell, hogy valljuk, naivitásunk annak bizonyult, hiszen másban is naivak voltunk. Azt is elhittük, abban is bíztunk, hogy a Vasfüggöny lebontása után majd országaink felépítésére és rendbehozatalára is segítséget kapunk nyugatról. Nem így történt. A történelem 1989-ben nem ért véget, sőt, mesterségesen lefagyasztott állapotából kiengedve újra működésbe léptek azok a mechanizmusok, melyek mindig is jellemezték. A legfontosabb dolog, amit tudomásul kellett vennünk, hogy minden közösség önmagáért felel, minden közösségnek a saját feladata, hogy gondoskodjon érdekei érvényesítéséről. Ez vonatkozik hőseinkre és mártírjainkra is. Ez azt jelenti, nekünk kell őket olyan magasra emelnünk, hogy Párizsból, Rómából, Londonból, Berlinből vagy Washingtonból és Tokióból is láthatóak legyenek.

Ezt a feladatot senki sem fogja helyettünk elvégezni. Ezért örülök a mai konferenciának és annak, hogy ma két olyan asszonysorsot mutatunk be, amely büszkeségünk tárgya. A magyar Schlachta Margit és a lengyel Anna Walentynowicz azon állhatatos és kérlelhetetlenül tiszta szabadságharcosok alakjai közé tartoznak, akik érthetővé, sőt, megérthetővé teszik a közép-európaiak legendás büszkeségét és magabiztosságát. Ha Nyugat-Európában sokan ma már nem is értik, miért ennyire erős a nemzeti közösségeink identitása, miért rendelkezünk ilyen szilárd értékrenddel, a totális eszmerendszerekkel szemben fellépő hőseink példamutatásával tudjuk ezt igazolni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A feladatunk és a kötelességünk abban áll, hogy ezeket a hősi példákat felmutassuk és magasba emeljük. Nemcsak azért, mert a teljesítményeik nélkül azok az áldozatok, amiket ők és a többiek, a sokszázezrek meghoztak, a semmibe hullanak, hanem azért, hogy világossá tegyük minden európai polgár számára: a történelem nem az ellenségünk, hanem a szövetségesünk. Ha figyelünk rá, ha gondosan és alaposan sorra vesszük tanításait új és új testvérekre lelünk, és újra és újra testvérekké válunk egymás számára is.

Köszönöm a figyelmüket! Dziękuję bardzo!