– Gondolta volna, hogy a kampány fő témája lesz az emlékezetpolitika?

– Ó, persze. Ez 2002-ben is így volt. Amikor a Terror Háza Múzeumot létrehoztuk, akkor az is végig célkeresztben volt. Ma már nem valószínű, hogy az emberek emlékeznek rá, mennyi támadás érte a múzeumot, mit műveltek részben ugyanazok, akik most verik a habot. Részben ugyanezekkel az érvekkel és részben ugyanezzel az agresszivitással ugyanazt csinálták, mint most.

– A Terror Háza azóta négymillió látogatót vonzott.

– Pedig azt mondták, hogy nem nemzeti emlékhely, hanem Terror Pláza, Disneyland – a legelképesztőbb vádakkal illették. Igenis nemzeti emlékhellyé vált, mert az emberek legitimálták egyrészt azzal, hogy eljöttek és megnézték, másrészt azzal, hogy évről évre elhozzák ide a gyertyáikat, mécsest gyújtanak: elfogadják a közös emlékezés színterének. A magyar társadalmat nem nagyon érdekelte, hogy a tiltakozó liberális baloldali értelmiség egyébként mit szeretne, és ez valószínűleg a ma támadott ügyekben is így lesz. Ha rajtuk múlott volna, akkor lebontják a Terror Háza pengefalát, átrendezik, átszerkesztik, kiherélik, bezárják és megsemmisül. De a magyar társadalom úgy döntött, hogy szüksége van rá, értékeli az itt folyó munkát, és a közös emlékezés színtereként évről évre idejön és gyertyát gyújt. Néha az egész Andrássy út tele van az emlékezés mécseseivel. A magyar társadalom döntött e mellett az intézmény mellett, s egy demokráciá-ban ez a hiteles legitimáció.

– Az ön szakmai felügyeletével készülő, a holokauszt gyermekáldozatainak emléket állító Sorsok Házát is támadják. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége még azt is kilátásba helyezte, hogy bojkottálja a holokauszt-emlékévet.

– Kísértetiesen ugyanazok a folyamatok indultak meg, mint a Terror Házával kapcsolatban, mert van egy szűk balliberális társaság, amely úgy véli, az ő privilégiuma, hogy a múltat értelmezze. Azt gondolják, ők birtokolják a bölcsek kövét, és senkinek nem lehet más véleményt vagy látásmódot kifejezésre juttatni. A Sorsok Háza munkálatai folynak, az elképzeléseket bemutattuk a nemzetközi tanácsadó testületnek. Ebben a Mazsihisz elnöke is részt vett, ettől függetlenül olyan stílust engednek meg maguknak és olyan zsaroló módon beszélnek, amihez nem vagyok hozzászokva, s nem is szeretnék hozzászokni.

– A Sorsok Háza fő üzenete a gyermekáldozatok mellett az embermentők példájának kiemelése lesz? Hogy ne úgy jöjjünk ki, micsoda borzalmas országban élünk, hanem úgy, hogy voltak, akik a nehéz időkben is tudtak erkölcsileg helyesen dönteni?

– Sokféle célt tűztünk magunk elé, elsősorban azt, hogy találjunk olyan új nyelvet, amely a XXI. századi fiatalokhoz tud szólni, amelyet megértenek. Azt szeretnénk, hogy a kiállítás első felében egyrészt érzelmi azonosulást tudjanak kialakítani azokkal a gyerekekkel, fiatalokkal, akik ezeken a szörnyűségeken keresztülmentek, másrészt legyenek kérdéseik. S ha megvan ez az azonosulás, és kérdések merülnek fel bennük, akkor a kiállítás második részében a legújabb multimédiás eszközökkel lehetőségük lesz ezeket az információkat beszerezni. Ez után pedig az oktatótermekben pedagógusaik segítségével, illetve az oktatási központ munkatársaival feldolgozhatják, átbeszélhetik a látottakat.

– A projekt támadói a kiállítás koncepcióját vonják kétségbe.

– Ahhoz, hogy az ember bármilyen alkotást létrehozzon, bátorság kell. E nélkül meddő a tudomány, a művészet; akiben nincs bátorság, az sosem fog jelentős dolgokat létrehozni. Természetesen ha az ember mindig azt szajkózza, ami éppen elfogadott, akkor biztos lehet abban, hogy senki nem fogja támadni. A Terror Háza a megszületésekor teljesen új nyelvet, új szemléletet, újfajta narratívát alkotott a XX. századról, amely mára szinte általánosan elfogadottá vált. A Sorsok Házával kapcsolatban is muszáj újfajta nyelvet találnunk, újfajta módon elmondani az üzenetünket, különben nincs értelme csinálni. Arra nem számítok, hogy köszönetet kapok, és arra sem, hogy nem ér ugyanolyan támadási hullám, mint a Terror Háza átadásakor. De mind a kettőt hazaszeretetből csinálom: sokat kaptam a hazámtól, ebből szeretnék valamit én is visszaadni. Ezért vállaltam.

– Vitát váltott ki a német megszállás áldozatainak emléket állító Szabadság téri szobor terve is, ahol Gábriel arkangyal jelképezi Magyarországot, melyre lecsap a német birodalmi sas. A baloldali és liberális bírálók szerint ez történelemhamisítás, de a jobboldali kritikusok szerint is a tények egy részének elhallgatása, hogy a mű nem fejezi ki: a magyar államnak is – korábbról datálható – felelőssége van több százezer zsidó állampolgára elpusztításában.

– Hetven évvel ezelőtt a náci Németország megszállta Magyarországot, elkezdődött a II. világháború számunkra legdrámaibb időszaka, amelyben nagyon sok ártatlan ember pusztult el, és most valamennyi magyar áldozat emlékére létrehoznak egy emlékművet: szerintem ez szép gondolat. Történelemhamisításról pedig kommunista diktatúrában van értelme beszélni, ahol létezik kötelező történelemszemlélet. Plurális demokráciában mi az a történelem, amit hamisítani lehet? Van egy hivatalos történelemszemlélet? Azt ki határozza meg? Mihez képest hamis? Melyik az igaz? A náci megszállás jelenti a kezdetét annak, hogy a magyar szuverenitás megszűnt. Ez történelmi tény. Nem éppen azok a „hamisítók”, akik ennek a ténynek a pusztító hatását kérdőjelezik meg? Mégis milyen esztétikai eszközökkel kellene egy szobornak egy komplett történelemkönyvet kifejezésre juttatnia? Egy szobor: gesztus. Oda lesz írva, hogy „Valamennyi áldozat emlékére”. Nemcsak zsidó tragédia, ami történt, hanem magyar tragédia is egyben. A magyar nemzet tragédiája volt, hogy magyar állampolgárokkal ez történhetett.

– A magyar állami szervek felelősségét ugyanakkor Áder János köztársasági elnök is elismerte, Kőrösi Csaba ENSZ-nagykövet pedig az állam nevében bocsánatot kért a holokausztért. Ezeket a gesztusokat is beárnyékolja az emlékművita.

– Kampány van, és ezt a kérdést tematizálják, annak ellenére, hogy a kormány egy teljes éven át a holokauszt áldozataira kíván emlékezni a legkülönbözőbb formákban. A holokausztév elkezdődött, és március 19-én történt a náci megszállás. Ezt – kampányidőszak ide vagy oda – nem lehet későbbre tenni. Emiatt történt meg a magyar holokauszt, mert a zsidók szisztematikus, iparszerű, tömeges népirtására nem került volna sor, ha a nácik nem szállják meg Magyarországot. Ez a kiindulópont.

– Egy esetleges pályázatot kísérő társadalmi párbeszéddel nem lehetett volna elejét venni a vitának?

– Ez lényegtelen abból a szempontból, hogy az emlékművet befogadja-e majd a nemzeti közösség vagy sem. Majd eldönti a társadalmi közbeszéd vagy az az értelmezési keret, amibe az emberek belehelyezik – azok az emberek egyébként, akik ezt a vitát nem követik. Ők majd eldöntik, hogy ez nekik fontos-e. Történészként egyébként nagyra tartom, ha történelmi kérdésekről folyik vita, mert a nemzeti múltunkról folytatott párbeszéd identitásképző. Ugyanakkor szomorú is vagyok, mert a másik felem azt mondja: milyen dolog az, hogy egy választási kampányban, amelyben a pártoknak étlapot kellene a választópolgárok elé tenniük arról, hogy mit képzelnek a jövőről, csak a múltról van mondanivalójuk?

– A napokban jelent meg új könyve Nyugaton a helyzet változóban címmel. Az viszont már a jövőről is szól.   

– Olyan kérdéseket próbálok felvetni, amelyekről jó lenne közösen beszélgetni. Nem gondolom, hogy amiket leírtam, egyben megoldások vagy receptek lennének, de felvázolok bizonyos irányokat és felteszek bizonyos kérdéseket. Példákat hozok más országok, kultúrák, társadalmak életéből, megpróbálom ezeket összehasonlítani, és ezen belül elhelyezni azt a problémakört, amivel nekünk kell szembenéznünk. Azt remélem, hogy az olvasóknak szélesíteni tudom a látómezejét. Nálunk legtöbbször az a probléma, hogy azoknak, akik a közéleti diskurzusokban részt vesznek, fogalmuk sincs arról, mi történik a világban, hogy máshol is szembe kell vagy kellett nézni ugyanezekkel a kérdésekkel, és sokszor próbálják az országunkat leértékelni másokhoz képest. Szerintem viszont nincs okunk szégyenkezni. Semmivel nem vagyunk rosszabbak másoknál.

– A cím rímel a kormány törekvései-re. Lát párhuzamot a kettő között?

– Annyiban mindenképp, hogy 2010-ben, amikor megalakult a második Orbán-kormány, a kabinet megértette: visszafelé nem vezet út. Megpróbálta ezért azokat a lehetőségeket kitapogatni, amelyek elmozdíthattak bennünket a szakadék széléről. Nem mondom, hogy minden próbálkozásuk hibátlanra sikeredett, mert hibátlanul nem lehet dolgozni, de összességében e felismerésből fakadóan elindultak egy olyan irányba, ami a jövő felé mutat. A baloldallal éppen az a problémám, hogy tőlük nem hallottam még semmit arról, merrefelé kellene menni, egyáltalán mit gondolnak az előttünk álló kihívásokról. Mi az az irány, amelyet ők javasolnak vagy kínálnak számunkra, választópolgárok számára? Mert az, amivel próbálkoznak, hogy vissza lehet térni a 2008, vagyis a válság előtti időszakhoz, hazugság. Ezt nekik is tudniuk kell. Arrafelé már nincs út, csak előre. Reméltem, hogy ezzel állnak majd elő a választási kampányban, de sajnos csak múltbeli csontokat tudnak elővenni.

Forrás: Heti Válasz

A Nyugaton a helyzet változóban című kötet kapható a Terror Háza Múzeum webshopjában: https://webshop.terrorhaza.hu/hu/termek/nyugaton-a-helyzet-valtozoban/