Belegondoltak már abba, hogy több mint 4 millió magyar állampolgárnak semmilyen személyes emléke sincsen a huszonöt évvel ezelőtti első szabad választásokról? Számukra 1990 áprilisa és májusa semmi különös jelentést nem hordoz, hogy is hordozhatna, hiszen akik 1980 után születtek, még gyerekek voltak. A nyolcvanas évek második felében családi körben már csak ritkán kellett megélnie egy gyereknek a kommunista önkényuralom fojtogató légkörét, hiszen a diktatúra addigra – bár szerkezetét és eszközrendszerét megőrizte – elaggott és elgyávult, és mindenekelőtt elbizonytalanodott. De szabadságot akkor sem adott! Azt a szabadságot, hogy magunk dönthessünk a sorsunkról, ki kellett vívnunk!

Akik arról beszélnek, hogy mindez csupán a külső körülmények hatására, a magyar emberek aktív részvétele nélkül következett be, a régi rendszer hívei voltak. Ha elismerték volna az 1989-ben és 1990-ben bekövetkezett változások elsöprő forradalmi erejét, maguk fölött kellett volna ítélkezniük. Egyszerűbb volt tehát rendszerváltásnak, afféle külső kényszerek hatására bekövetkezett változásnak beállítani, ami történt. Pedig ami történt forradalom volt, antikommunista forradalom.

1989–90-ben a magyarok és a térség népei a saját kezükbe vették sorsuk irányítását, nem voltak hajlandóak tovább eltűrni az idegen uralmat, és az általa rájuk kényszerített kommunista diktatúrát. Ezt pedig forradalomnak hívják, ahogy a változások is forradalmiak voltak. Idegen megszállás helyett nemzeti függetlenség, állami és közösségi tulajdon helyett magántulajdon, egypártrendszer helyett többpártrendszer, szabad választások, a liberális szabadságjogok érvényre juttatása: szólás-, gyülekezési, vallás- és sajtó-, illetve véleménynyilvánítási szabadság. A győztes forradalmi hullám úgy tűntette el térségünkből a szovjetek uralmát és a kommunizmust, hogy alig maradt látható nyom utána. Egy szempillantás alatt újra birtokunkba vettük országainkat, életünket.

Forradalmak akkor törnek ki, amikor a régi rend már nem mutat életjeleket. De mondjuk ki azt is, hogy azokban a sors- és történelemfordító időkben a magyar elit jól vizsgázott. Ennek köszönhető, hogy nem vesztegettük el legjobbjainkat polgárháborúban, nem fecséreltük el energiánkat az egymás elleni küzdelmekben. A véres és rettenetes emberáldozatokat követelő huszadik századot magunk mögött hagyva nem ontottuk újra honfitársaink vérét, nem kényszerítettünk senkit emigrációba, nem szenvedtünk újabb emberveszteséget. Beértük azzal, hogy forradalmunk új politikai rendszert hozott létre, és egyben nemzeti függetlenségünket is visszaszereztük, és tudomásul vettük, hogy a társadalom megváltoztatása csak hosszú távon, ha egyáltalán, megvalósítható.

1990-ben beleszédültünk a szabadságba és a függetlenségbe, a magántulajdonlás szabadságába, vagyis a demokráciába és a piacgazdaságba. A szocializmus összeomlott, a gazdaság romokban hevert. A többpártrendszeren alapuló demokratikus piacgazdaság feltételeit egy ideiglenes alkotmány és az első szabad kormány megalakulása előtt hivatalba lépő Alkotmánybíróság biztosította be.

Nem elemzem most ezt az időszakot, megtettem korábban. Azoknak a millióknak szeretnék inkább üzenni, akik nem emlékezhetnek arra, ami megtörtént 1990-ben. Én ott voltam.

Nekem az első szabad választás igazi ünnep volt. Először volt tétje annak, hogy kit választok, kiben bízok. A megelőző hét alkalommal mindössze annyi volt a dolgom, hogy behúzzam az x-t a Hazafias Népfront jelöltje mellé, amit nem tettem meg, helyette áthúztam a szavazólapot. A szavazóköri megbízottakat azzal idegesítettem, hogy kihegyeztettem velük a fülkékben levő ceruzát, amitől dühösek lettek. Az eredmény így is, úgy is meghaladta a 95%-t, mindenki tudta, hogy az egész csak bohóckodás, semmi több. De 90 tavaszán először és azóta is minden alkalommal tétje van a szavazatomnak. Az 1989.június 16-val kezdődő csodák évét az első szabad választás és a bizalmunkból összeülő országgyűlés illetve a hivatalba lépő Antall kormány tetőzte be. Olyan időszakot éltünk, éltem meg, amikor alapjaiban változott meg körülöttünk a világ. Tér nyílt a számunkra és belekóstoltunk a szabadságba. A szabadság mindig a választással kezdődik. A szavazófülkében is választunk, és azt is mi választjuk meg, hogy mit kezdünk a szabadságunkkal. 25 évvel ezelőtt a szabadsággal együtt nagy felelősséget vettünk a nyakunkba. Azóta is itt van. Cipeljük. De hisz erre vágytunk, erre vártunk mindig.

Huszonöt év elteltével megállapíthatjuk, hogy a magyar rendszerváltoztatás, ahogy az egész régióé is, sikertörténet. Hazánk régi-új intézményei kiépültek. Az állami tulajdont felváltotta a magántulajdon. Az ország nagyon sokat gyarapodott. Városok szépültek meg, autópályák épültek. Több millió mobiltelefonon beszél az ország apraja-nagyja. Mintegy négy millióan korszerű autókban közlekednek. Az interneten keresztül az egész világot elérhetjük. Fiataljaink különböző ösztöndíjakkal külföldi egyetemeken tanulhatnak, távoli országokban szerezhetnek tapasztalatokat, vállalhatnak munkát. Van tehát mire büszkének lennünk. Ideje tudomásul vennünk, hogy a 21. század sem fog több érdeklődést mutatni szenvedéseink iránt, mint a huszadik. A panaszkodás kultúrájáról is jó lesz leszokni. Át kell állnunk a reálpolitikára és a szívós érdekérvényesítésre. Minden lehetőségünk adva van hozzá, hiszen szabad és független országként léphettünk át a 21. századba.

Mindez 1990-ben az első szabad választással kezdődött.