Schmidt Mária

Köszöntő a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából

Hölgyeim és Uraim!

A kommunizmus bűneivel való szembenézést nem úszhatjuk meg. Tartozunk vele a több mint száz millió áldozatnak, tartozunk vele magunknak, tartozunk vele gyermekeinknek, unokáinknak.  Még akkor sem, ha ez a szembenézés még ma sem mindenkinek természetes. Mindenekelőtt azért nem, mert míg a nácizmus égbekiáltó bűnei felett közvetlenül a második világháborút követően ítéletet mondott a nemzetközi közvélemény, a Nemzetközi Katonai Bíróság, addig a kommunizmus által elkövetett bűncselekményekről – amelyek semmivel sem voltak kevésbé emberellenesek – a szabad világ képviselői a mai napig nem hirdettek hasonlóan szigorú ítéletet.  Ezért aztán a kommunizmusnak még napjainkban is vannak hívei, kommunista rendszerek működnek a mai napig a világ több pontján.

Nem könnyíti meg helyzetünket az sem, hogy míg a nácizmust a polgári demokráciák igen gyorsan és határozottan elutasították, elszigetelték, addig a kommunizmust, a létező szocializmus rendszerét ugyanezek a demokráciák évtizedeken keresztül partnernek, olyan „realitásnak” tekintették, amellyel így vagy úgy, de együttműködtek.
Pedig a kommunista rendszer már a keletkezése pillanatában megmutatta valódi arcát, hiszen azonnal működésbe léptette a kollektív megbélyegzésen, a gyűlöleten és kirekesztésen alapuló terrorrendszerét. Több mint hét évtizedes fennállása alatt mindvégig a terrorra és a félelemre alapozta a hatalmát.

Kedves Barátaim

A kommunisták bőség helyett a javak hiányát idézték elő, egyenlőség helyett dupla fejadagot osztottak a pártkádereknek és egy olyan, új uralkodó osztályt, ahogy ők nevezték: „élcsapatot” hoztak helyzetbe, mely tökélyre fejlesztette a gyanakvás és az általános besúgás rendszerét és a legaprólékosabb, a legabszurdabb, a legmegalázóbb kényszerek pókhálójával szőtte át a társadalmat.

A kommunista hatalomgyakorlók addig ismeretlen mértékű erőszakot alkalmaztak vélt és valós ellenségeikkel szemben, és tömegesen követtek el olyan bűntetteket, amelyekhez csak a nácizmus számlájára írható szörnyűségek mérhetők. A kimeríthetetlen osztálygyűlölet, a velem, vagy ellenem logikája, az erkölcsi törvények semmibevétele milliók életét követelte. „Nyíltan meg kell mondanunk, hogy a terror mind elvben, mind a gyakorlatban igazságos, és ami azt megalapozza és törvényesíti: a forradalmi szükségszerűség” – hirdette Lenin, akinek bebalzsamozott holtteste a mai napig turistalátványosság a moszkvai Vörös Tér mauzóleumában. Ez az erkölcstelen cinizmus, ami a cél szentesíti az eszközt szemléletét ültette át a gyakorlatba, vezetett a gulágvilág rabszolgatáborainak megszervezéséhez, emberiségellenes bűncselekmények sorozatának elkövetéséhez.

Amikor a kommunizmus áldozataira emlékezünk, nemcsak azokra gondolunk, akiket politikai nézeteik, vagy keresztény hitük miatt gyilkoltak meg. Ne csupán azokat vegyünk számba, akiket származásuk, családi hagyományaik, múltjuk, neveltetésük miatt öltek meg, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy nem fértek bele az osztályharcon alapuló proletárdiktatúra szűk abroncsába, de gondoljunk mindazokra, akiket megaláztak, megtiportak, akiket elkergettek a földjeikről, akiknek elvették a tulajdonát, a megélhetését, akiknek elvették a jövőjét, akiknek összetörték az álmát. És gondoljunk magunkra is, mert minket múltunktól, hagyományainktól, értékeinktől akartak megfosztani, miután elvették tőlünk nemzeti önrendelkezésünket, évtizedeken keresztül megfosztottak bennünket szabadágunktól.

25 évvel ezelőtt szinte mindent újra kellett kezdenünk. Megtettük. Először kimondtuk az igazságot 1956-ról, majd közösen meggyászoltuk az áldozatokat. És tisztelegtünk hőseink előtt. Minden magyar és az egész régió közös sikere, hogy legyőztük a kommunizmust és visszaszereztük nemzeti függetlenségünket!

Szabad és független országként léphettünk át a 21. századba! Nem felejthetjük tehát, mivel tartozunk azoknak a honfitársainknak, akik a legsötétebb időkben is kiálltak a magyar szabadságért és harcoltak az embertelen kommunista diktatúra ellen. Köszönettel, hálával és együtt érző főhajtással tartozunk nekik. Miközben olyan büszkék vagyunk rájuk!

Köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat!