Fekete gyászünnep

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Magyarországon 1944-ben fekete volt a tavasz, a nyár, az ősz és a tél is. És megtörtént, aminek nem lett volna szabad: pusztán származásuk miatt arra ítélték honfitársaink egy részét, hogy a magyarság többségétől elkülönülten, a nácik által az európai zsidóság számára kitervelt, cinikusan „Endlösung”-nak, végleges megoldásnak nevezett gyilkos politika áldozatává váljanak.

Ami a második világháború alatt az európai zsidósággal és 1944 vészterhes hónapjaiban a magyar zsidókkal történt, arra nincs mentség, nincs magyarázat. Itt, Budapest utcáin, vonultak át fiatalok és öregek, asszonyok és kicsiny gyermekek batyukkal a hátukon és rémülettel a szívükben.

Ez nem csak a zsidóság tragédiája. Ez Európa tragédiája. És Magyarországé is. Magyar tragédia és európai is.

1944 magyar zsidó tragédiájában magára ismernek tehát Európa zsidó és nem zsidó közösségei is. Mert mindenhol vétettek a szolidaritás és a testvériesség ellen. A közösen megélt európai zsidó sors európai tragédiává, Európa tragédiájává tette a „soát”, a Holokausztot. Európa közös élményévé a botrányt, hogy mindez megtörtént, hogy mindez megtörténhetett.

A totalitárius rendszerek mérhetetlen szenvedéseket okoztak a 20. század emberének, de céljukat, hogy arctalan és lélektelen tömeget hozzanak létre, hogy az emberből kiöljék az emberséget, nem érhették el, mert voltak, akik szembeszegültek a gonosszal, és emberek maradtak az embertelenségben. Soha ne felejtsük el, hogy csak nekik és a hozzá hasonló hősöknek köszönhetjük, hogy nem hagyott el bennünket a remény.

Ha visszatekintünk 1944 kegyetlen hónapjaira, a jogfosztás és gyilkosság történetére, érthetetlen lesz minden szándék és cselekedet, ami a jogfosztást és a gyilkosságot szolgálta, de érthető lesz minden szándék és cselekedet, amely szembeszállt a jogfosztással, a gyilkossággal. Csak ebbe kapaszkodhatunk. Ha nem lettek volna, akik bújtattak, élelmeztek, hamis papírokat készítettek, mentettek, elvesztettük volna a jogot, hogy emberként emlékezhessünk, búcsúzhassunk.

Ha a holokausztról, Auschwitzról illetve azokról beszélünk, akik emberek maradtak az embertelenségben, akkor nem kerülhetjük meg, hogy a gonoszról, a bűnről, kultúránk és civilizációnk sebezhetőségéről, illetve a szeretet erejéről szóljunk.

A totális diktatúrákat tanulmányozva Hannah Arendt már 1945-ben arra a következtetésre jutott, hogy „A háború utáni európai szellemi élet alapvető kérdése a gonosz problémája lesz.” Nem lett igaza. Az európai értelmiség túlnyomó része hosszú ideig vonakodott attól, hogy nyíltan szembenézzen a gonosz kérdésével. Arendt magára vállalta ezt a feladatot, szem- és fültanúja volt Jeruzsálemben az Eichmann-pernek, majd könyvet írt róla, máig megkerülhetetlen fogalmakat emelve be a holokausztról szóló diskurzusba.

„Úgy gondolom, hogy a gonosz soha nem radikális, legfeljebb szélsőséges; nincs sem mélyebb értelme, sem ördögi aspektusa. Pontosan azért boríthatja el és mérgezheti meg az egész világot, mert gomba módjára szaporodik. Elgondolhatatlan. A gondolat ugyanis megpróbál a mélybe hatolni, eljutni a gyökerekig, de amint a gonoszt veszi vizsgálódása körébe, tehetetlenné válik, mert semmit nem talál.

Csak a jónak van mélyebb értelme, csak a jó lehet radikális”.

Arendt a legveszélyesebb csapdákat rejtő kérdéseket tette fel, amelyekkel szembe kell néznie annak, aki meg akar birkózni a gonosz problémájával egy olyan században, melyet a következő nemzedékek joggal neveznek „a népirtások korának”.

Nem csak azért hivatkozom Arendtre, mert egész életében a totális diktatúrák és a holokauszt értelmezhetőségével birkózott, hanem mert eközben egyre világosabbá vált a számára, hogy a totális rendszerek arra tettek kísérletet, hogy az embert sajátosságában, egyediségében semmisítsék meg. Azokkal az alapértékekkel együtt – mint a szabadság, a sokszínűség és a magánélethez való jog –, melyek nélkül nem lehet, nem érdemes élni. A 21. században azzal a tapasztalattal kell együtt élnünk, hogy nincs garancia arra, hogy az emberhez méltó élet feltételei mindig mindenki számára biztosítva lesznek. A gonosz létezik, valós veszélyként leselkedik ránk, és ha a körülmények úgy hozzák, újra szembe kell néznünk vele, hogy újra legyőzzük.

Az embertelenségben nem rejtőzik semmilyen talány, nincs mit megmagyarázni rajta. Aki viszont egy másik embert megment, hőssé válik. A sors titka, hogy ki lesz a megpróbáltatás órájában hős. Az elhatározás nem elég, erőt és alkalmat adó kegyelem is kell hozzá. És bátorság. Nem hiszem, hogy Apor Vilmos püspök, vagy színész-énekes Karády Katalin értelmezte volna azt az utat, melyet az üldöztetés idején a zsidó nép bejárni kényszerült. De képes volt meghallani felebarátjai segélykérő hangját, amely arra ösztönözte, hogy segítsen. Ne kisegítsen, hanem megsegítsen. Hogy fölismerje a másik baját, és legyen ereje ahhoz, hogy a bajbajutott mellé álljon.

Mindig voltak, akik szembeszálltak a gonosszal, nekik köszönhető, hogy előbb-utóbb győzedelmeskedni tudtunk felette. Néhány kivételes ember a legnehezebb időkben is bátor tudott maradni, az üldözöttek, a megalázottak mellé állt. Olyanok, akiket valamilyen rejtélyes belső erő hajtott erre. Olyanok, mint Slachta Margit és Sztehlo Gábor, Apor Vilmos és Karády Katalin, Éliás József és Salkaházi Sára, Mindszenty József és Márton Áron, és azok az ezrek, akiknek a nevét a világ igazai között tartjuk számon és azok a névtelenek, akiknek sem a nevét sem a tetteit nem jegyezték fel, nem ünnepelték meg, de akik, amikor kellett és lehetett, megtették, amit tehettek. Mert a legnehezebb időkben is, a legfojtogatóbb, legtotálisabb diktatúráktól szenvedve is mindig voltak, mindig vannak olyanok, nem is kevesen, akik együttérzők, akik könnyet hullatnak másokért. Sőt olyanok is, akik életük kockáztatásával embereket mentenek. Ők azok, akik, amikor eluralkodik a gonosz, amikor az öldöklés válik normává, a lelkiismeretük parancsának engedelmeskedve azok mellé állnak, akiket üldöznek, kiközösítenek, akiknek az életére törnek.

Isaiah Berlin szerint ezek az emberek, a mi hőseink, a bizonyítékok arra, hogy az ember mégis szeretni született. Igazságos és jó. És, hogy az emberek nemcsak az életben maradásra, illetve a boldogságra vágynak, hanem arra is, hogy önfeláldozóak legyenek. Ezért áldozzák fel magukat, ha nincs más megoldás, a szerelmükért, a családjukért vagy a barátjukért, de esetenként idegenekért is. Mert az emberben a szolidaritásra, a segítésre, a mások melletti kiállásra való hajlam is vele született.

Barátaim!

Bizonyára ismerik az indián tanmesét a minden emberben küzdő két farkasról. Az egyik farkas gonosz: harag, düh, önsajnálat, féltékenység, arrogancia táplálja lelkét. A másik farkas jó, benne a szeretet, a békevágy, a bizalom és a remény erői munkálkodnak.
Amikor a fiatal indián megkérdezi a törzsfőtől, melyik farkas fog végül győzni, az öreg indián annyit mond: „Az, amelyiket eteted.” Igen, meg kell neveznünk a gyilkosokat, azokat, akikben – Arendt kifejezésével élve – a gonoszság banalitása testet öltött, de ha ők lesznek a botrány történetének főszereplői, ha a lelkiismeretük parancsára hallgató valódi hősök számát kevesellve több szót ejtünk a bűnösökről, mint az embermentőkről, valójában a gonoszt tápláljuk.

Hölgyeim és Uraim!

Minden a választással kezdődik. A jó és a rossz, a helyes és a helytelen, végső soron az erkölcsös és az erkölcstelen közötti választással dől el minden. A totális diktatúrák egyik legfontosabb jellemzője éppen az, hogy az embert folyamatosan választási helyzet elé állítja. Átpolitizálja az élet minden területét, belenyúl a magánéletbe, előírja, ki szerethetünk, kivel barátkozhatunk, hova mehetünk, mit olvashatunk, mit gondolhatunk. Minden döntésünket választássá formál: beállsz és velük menetelsz, vagy kimaradsz és viseled ennek minden következményét. Az ilyen választás soha nem könnyű és soha nem úszható meg. A tény, hogy a holokauszt során elkövetett gonosztettek nem évülnek el, hogy az akkori választások következményei súlyos teherként nyomják a ma emberének a vállát, bizonyítja, hogy az erkölcsi törvények áthágásának következményei felett lehetetlen átlépni. Minden nap megtapasztaljuk, hogy az a civilizációs törés, amit a holokauszt botránya idézett elő kontinensünkön, milyen bizalmi, érzelmi és ezért végső soron kulturális válságot idézett elő.

Ebből a válságból közösen kell a kivezető utat megtalálnunk. Úgy, ahogy arra Nobel-díjas írónk, Kertész Imre javaslatot tesz. Azt keresni benne, ami egyetemes tanulsággal szolgál, és ezért összeköt, és nem szétválaszt. Segít, és nem megbélyegez. Ha így közelítjük meg az 1944-ben velünk történt szörnyű tragédiát, Orbán Viktor kifejezésével: a nemzetünk szívén ejtett sebet, akkor esélyt kapunk arra, hogy együtt, mindannyian hozzákezdhessünk a terápiához.

A Holokauszt érték- tanít bennünket Kertész Imre. „Érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne.”

Igen, ha képesek vagyunk megérteni mindazt, amit a holokausztból megérthetünk, ha megtanuljuk belőle, ami megtanulható, akkor egész közösségünk hasznára válik majd. Mert a holokauszt, hogy továbbra is Kertészt idézzem, egyetemes példázattá vált, amelyre már rátétetett a maradandóság pecsétje. Mindenekelőtt azért, mert a mára már szimbólummá vált helységnév jelentésében: Auschwitzban, egyetlen pillanatra sem mosódik össze a jó meg a rossz. Mert ártatlan emberek millióit hurcolták oda, ott szörnyű módon hitegették, majd bestiálisan legyilkolták őket. Mert nem rejteget több titkot, ahogy Kertész írja: Auschwitz tökéletesen feltárt, éppen ezért zárt és immár érinthetetlen struktúra.

Mindent tudunk ma már a holokausztról, ismerjük a tényeket, az adatokat, a helyszíneket, az elkövetőket, tudjuk kik voltak az áldozatok és a tettesek. De minél több tényt birtokában vagyunk, annál kevésbé értjük, hogy hogyan történhetett ez meg velünk, európaiakkal, magyarokkal. És a miértre sem ismerjük az igazi választ. Nincsenek előzmények, amikből következett és ezért nincs is kész módszerünk arra, hogyan kell feldolgoznunk.

„Auschwitz után magunkra maradtunk – írja Kertész Imre. – Értékeinket magunknak kell megteremtenünk, napról napra, s azzal a kitartó, ám láthatatlan etikai munkálkodással, amely ezeket az értékeket végül a napvilágra hozza, s talán új európai kultúrává avatja majd.”