Schmidt Mária

Előadás a romániai forradalom 20. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen

Tisztelt hölgyeim, uraim, kedves barátaim,

Igazság nélkül nincs békesség. Másfelől
viszont az igazságnak is a békesség      
megteremtésére kell igyekeznie.           

Tőkés László       

1989 sorsfordító év volt. Nyár elején, Budapesten, a magyarok eltemették Nagy Imrét. A többszázezres gyászoló tömeg előtt a fiatal Orbán Viktor a megszálló szovjet csapatok kivonulását, szabad és demokratikus választásokat követelt. Pekingben a Mennyei béke terén a pártvezetők tankokat vetettek be a szabadságért tüntető diákokkal szemben. Romániai magyarok és románok tízezrei hagyták el szülőföldjüket. A kelet-német polgárok is tömegesen menekültek el hazájukból. Csak Magyarországon keresztül kétszázezren igyekeztek Nyugatra. Nyáron még a lábukkal szavaztak, de őszre ők is kezükbe vették sorsuk irányítását. „Wir sind das Volk”, „Mi vagyunk a nép” skandálták és a berlini fal leomlott.  Lengyelország élén már nem kommunista miniszterelnök állt. Elemi erővel jelentkeztek a balti államok függetlenségi mozgalmai is. Prágában is az utcára mentek a diákok, a nép. Honecker után Jakes, majd Bulgáriában Todor Zsivkov is lemondásra kényszerült. Sokáig úgy tűnt, Romániában, egyedül Romániában marad a helyzet változatlan.
  
 Románia akkor már évtizedek óta a reménytelenség, a reményvesztettek országa volt. Olyan ország, ahol az évek során egyre élhetetlenebbé vált az a barakk, mely Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években egyre élhetőbb lett.

Ceausescu országában a vezér hatalma szilárdnak és megdönthetetlennek tűnt. A hatalmasra duzzasztott és  félelmetes Securitate, a hírhedt politikai rendőrség, illetve a hadsereg, és az ország minden szegletét ellenőrzés alatt tartó pártapparátus kíméletlenül megtorolt minden gyanúra okot adó lépést, minden ellenszegülést sejtető gondolatot. A „Kárpátok géniusza” a reformbarát új szovjet pártfőtitkárral, Gorbacsovval is szembehelyezkedett, mert önhittségében arra számított, Románia határainál feltartóztathatja a szocializmus összeomlását. Hetvenegy éves volt ekkor. De esze ágában sem volt visszavonulni Tudta, hogy az ő pártján, az RKP-n belül nincsenek reformerek, nincs a lengyelhez fogható szervezett ellenállási mozgalom sem. Arra nem számított, hogy helyzete olyan ingataggá vált, hatalma olyan tehertételként nehezedett az egész országra, hogy egyetlen ember kiállása elegendőnek bizonyul majd, hogy gyűlölt rendszere kártyavárként omoljon össze. Ceausescu Romániáját ugyanis, hasonlóan a többi a kommunista országhoz, egyedül a félelem tartotta össze. A félelem, mely beette magát az emberek zsigereibe, igazgatta napjaikat. De 1989 telén egy fiatal temesvári lelkész legyűrte a félelmét, és azt mondta: „Itt állok, nem tehetek másként.”

A fiatal Tőkés László úgy döntött, nem hagyja magát megfélemlíteni, nem hátrál meg. Sem ő, sem családja élete nem volt már hosszú hónapok óta biztonságban. Tőkés László és az őt támogatók kitartásukkal, jól szervezett ellenállásukkal, bátorságukkal, lelki erejükkel, állhatatosságukkal és a civil kurázsi megannyi példájával bizonyították: nem félnek. Nem ők félnek immár. És nem hátrálnak meg, mert megértették, lelkészük mögött felsorakozva, az ő vezetésével lebonthatják a félelem falait, és ha ezt megteszik, szabadok lehetnek végre.

„Ahol mindenki hazudik, ott az igazság kimondása forradalmi tett”- írta George Orwell. Romániában a kommunista rendszert Tőkés László, az igazság melletti kiállásával, bátorságával rengette meg. Lelkészük példája először gyülekezetének híveit, majd Temesvár magyar és román polgárait, később a főváros lakóit, majd az egész országot mozgásba hozta.

1989 során Közép-Kelet Európa szovjet megszállás alá kényszerített országainak lakói sorra saját kezükbe vették ügyeik intézését. Békés, vértelen forradalmak zajlottak. Örömünnepek. Európában Románián kívül sehol nem vetették be a hadsereget a változást akarók ellen. De Ceausescu 1989. december 16. -17.-én lövetett Temesváron.  Ő addigra már annyi bűnt követett el saját népe ellen, annyi embert tartott rettegésben, hogy félelmében mindenre képes volt. December 21.-re nagygyűlést hirdetett a bukaresti Palota-térre, abban bízva, hogy a már sokszor bevált és jól begyakorolt módon bizonyítja majd, hogy hatalma töretlen, és hogy arrafelé, a Kárpátokon túl, a helyzet továbbra is változatlan.  És valóban, a mindenre kiterjedő szekus szervezőmunka, a gondos előkészítés, azt a hitet keltették benne és tanácsadóiban, hogy ezúttal is, mint oly sokszor a múltban, minden rendben lesz.  Nem így történt. A televíziós közvetítések révén az egész világ szemtanújává vált annak, hogy akik a bukaresti Palota téren összegyűltek, nyugtalanok. Robbantás zaja hallatszott, és a képernyőn jól látszott, ahogy a Conducator arcára kiült a félelem.  Évtizedekig tőle félt mindenki. Most ő volt az, aki félt. Ez volt az a pillanat, amikor mindent elvesztett. Menekülőre fogta.

Kutyákat, tankokat, repülőket, vízágyukat, páncélozott járműveket vetettek be az összegyűltek ellen. Újabb tömeggyilkosságok történtek. De a nép már nem félt. Kivágta a szocialista címert a nemzeti lobogóból, ahogy 1956 októberében a magyarok, és nem hátrált meg. 
Másnap, december 22.-én Bukarest forradalmi lázban égett.

Ceausescu menekült. Végül a boteni katonai bázison kötött ki, ahol gyorsított hadbírósági eljárás alá vonták, halálra ítélték, és az ítéletet rajta és feleségén, a rendszer második emberén, haladéktalanul végre is hajtották. A tárgyalást és a kivégzést videóra rögzítették és másnap már milliók nézték a világ minden részén a zsarnok sorsának beteljesedését.

Láttuk a zsarnok diktátort és gőgös uralkodótársát, feleségét, félni, sőt rettegni. Láttuk tanácstalanságukat és riadtságukat. Hallottuk méltatlankodó, értetlenkedő, hányaveti válaszaikat. És hallottuk a lövéseket, a fegyverropogás szűnni nem akaró zaját. Az ügyészt, aki választ szeretett volna kapni arra, hogy „Ki lőtt a fiatalokba? Kinek a parancsára gázoltak át rajtuk a Securitate harckocsijai?”? Látni, hallani és tudni lehetett, ha ezek az emberek, ha ez a házaspár ebből a laktanyából, ennek a kaszárnyának az udvarából élve kikerül, tovább folytatódik az öldöklés. Az önkény, a rettegés, a nélkülözés birodalmát honosították meg román földön. A szomszédunkban. Európában.

A Ceaucescu házaspár pere igazságot szolgáltatott. Kivégzésük és haláluk a megkönnyebbülés és az igazság pillanata volt. Igazi katarzis. Ezért lett ez a per a kommunizmus nürnbergi pere. Hiszen a forradalmárok vérüket hullatták Románia szabadságáért, és még folytak a harcok, amikor rögtönítélő bíróság elé állították és kivégezték a zsarnokokat. Sokak szerint a katonai törvényszék, hasonlóan a nürnbergihez, jogszerűség tekintetében súlyosan kifogásolható volt. De ahogy Nürnbergben, úgy Botenben is az igazság, a történelmi igazság érvényesült.

Az 1989-es év utolsó napjaiban tehát Romániában is összeomlott a kommunizmus. Véget ért a több mint négy évtizedes kísérlet, mely földi paradicsomot ígért, és helyette éhséget, sötétséget, didergést és nélkülözést hozott. És bilincsbe verte egy egész nemzet lelkét.

Kedves Barátaim,

Húsz esztendővel ezelőtt, 1989 utolsó heteiben egyet akart román és magyar. Szabadságot és demokráciát. A zsarnoki rendszer bukását. A vegyes lakosú Temesvár magyar polgárai mellett ott álltak a város román polgárai is. Kolozsvárott román és magyar együtt skandálta: Doina Cornea, László Tőkés. És románul, magyarul bíztatták egymást: „Ne féljetek, Ceausescu megbukik!” És követelték: „Soha többé sovinizmust!”A hősi halottak között voltak románok, magyarok, vegyesen. Egyet akartak, együtt akarták.

Temesvár, nagy múltú vegyes lakosú bánáti város. A városban mintegy tíz népcsoport és ugyanannyi vallási közösség él.

„Temesvár 1989. decemberi helytállása, az események első három napjában szinte teljesen egyedül való lázadása, nem utolsó sorban éppen ennek az egymást kiegészítő sokféleségnek, a különböző nyelvű és felekezetű közösségek egymás iránti toleranciájából fakadó kölcsönös szolidaritásának tulajdonítható. Egészen személyes élményből számolhatok be arról, - emlékezett Tőkés László - mit jelentett kisebbségi magyarként és protestánsként a tüntető román többség „élő láncának” a védelmében lenni; mit jelentett, amikor a diktatúra, a kommunista elnyomás elleni gyűlölet kicsiny református templomunk előtt a szabadságért való szolidaritásba csapott át, és eltökélt küzdelemre bátorította fel az egybegyűlteket”1

Tisztelt hölgyeim és uraim,

A soknemzetiségű, vegyes lakosságú Erdély, illetve Temesvár polgáraként Tőkés számára természetes volt a kisebbségek és többség együttélése, egymásra utaltsága. Gabriel Andreescu azonban Buzauban, magyarul Oláhbodzán, Havasalföldön született, egy olyan városban nevelkedett, amelynek lakói között akadt ugyan néhány bolgár illetve cigány, a többség azonban román volt. 16 évesen találkozott először magyarral, bátyjának egyetemi társával, a bokszoló Szabó Istvánnal, akivel összebarátkozott. 1989-ben, a Temesvári forradalom napjaiban, amikor Andreescu rendszerellenes tevékenysége miatt Buzauban volt házi őrizetben, Szabó felhívta, hogy beszámoljon neki, mi történik Temesvárott, mit képvisel Tőkés. Néhány órával később secus tisztek törték rá Szabóra az ajtót, magukkal hurcolták és életveszélyesen megfenyegették. 

Két hónappal később Andreescu nyakig ült a magyar ügyekben. Mert egyértelmű volt a számára, hogy ahogy a forradalom előtt a román kommunista elit tudatosan szította a nacionalista indulatokat a magyar kisebbség ellen, hogy elterelje a figyelmet a gazdasági és politikai helyzet tarthatatlanságáról, úgy húzzák maguk elé a rendszer bukása után védőpajzsként ugyanők az ultranacionalizmus fegyverét. A  nacionalista gyűlölködés izzásig szításától remélték túlélésüket. Andreescu, mint a román Nemzeti Megmentési Front, majd a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának tagja (1990 januárjától májusáig) igen hamar megtapasztalta, hogy éppen azt a Virgil Magureanut, aki az 1990. márciusi marosvásárhelyi brutalitások egyik fő szervezője és felelőse volt, nevezték ki a Securitate utódszervezetének (SIE) a vezetőjévé.2  Erről az új titkosszolgálatról mondta Herta Muller, Nobel díjas író, aki 1987-ig Romániában élt, hogy 40%-ban a mai napig a régi szolgálatok embereiből áll.3  1990 első heteiben Andreescu saját fülével hallotta, amikor a román parlament Metropolitan épületében Virgil Magureanu a Vatra Romanesca megalakításának szükségessége mellett érvelt. Akkor még nem tudta, hogy Ion Iliescu elnök maga is az alapítók között volt. De azt nagyon is tudta, hogy a kommunista elit, a régi szekus gárda és a titkosszolgálatok nyitottak utat az általuk elszabadított indulatoknak.

Szükségszerűen találkoztak tehát útjaik 1989/90 fordulóján. Mert mindketten, Andreescu és Tőkés is, más-más indítékból ugyan, de szembe mertek szállni a kommunista diktatúrával. Mindketten a szabadságért, az emberi méltóságért, az emberi jogokért küzdöttek.

Andreescu kiállása a kisebbségek jogai mellett mély hazaszeretettől áthatott demokratikus elkötelezettségéből fakadt.  Meggyőződése szerint a román demokrácia minőségét az határozza meg, hogyan bánik polgáraival, milyen életet biztosít a számukra.  Vallotta, hogy az emberi jogok nem adhatók, hanem járnak. Mindenkinek, nemre, bőrszínre, anyanyelvre való tekintet nélkül. Ha egy ötszáz-hatszáz ezres állampolgári közösség akar valamit, akkor azt a többség nem tagadhatja meg tőle anélkül, hogy annak az egész közösség ne látna kárát.

„1990 után Magyarország kontinensünkön a kisebbségi jogok aktív támogatója lett. Nem az számít, hogy ezt lényegében a határain túli magyarokra való tekintettel tette. Ez természetes. Azonban Magyarország aktivizmusa a kontinens minden kisebbségét segítette. Nagy szolgálatot tett ezeknek a kisebbségeknek, és ezáltal - véleményem szerint - magának a nemzetközi közösségnek is.”4 - érvelt Andreescu.

Tisztelt Hölgyeim és uraim,

A huszonegyedik század küszöbét átlépve szembesülnünk kell a globálissá vált világgazdaság átstrukturálódásának súlyos megrázkódtatást okozó következményeivel, a megváltozott geostratégiai erőviszonyok hatásaként Európa szerepének megváltozásával. Mindezek olyan új kihívásokat jelentenek a számunkra, amelyek egymásrautaltságunkat nyomatékosítják. Az elmúlt évszázad tanulságait megvonva leszögezhetjük: annak ellenére, hogy a huszadik század elején a nagyhatalmak, hogy biztosan egymás ellenségeivé tegyenek bennünket, többször kedveztek Magyarország rovására Romániának, mint fordítva, amikor érdekeik úgy kívánták, mindkettőnket, illetve az egész régiót áruba bocsájtották. 1938-ban, Münchenben a nácik kényére-kedvére bíztak bennünket, majd Moszkvában adott el minket Churchill egy tollvonással Sztálinnak Görögországért cserébe. Fontos, hogy jól értsük tehát, csak egymásra számíthatunk.

Engedjék meg nekem, hogy Tőkés László 1990. szeptember.  28.-i nyílt leveléből idézzek.
„Építő szellemű dialógusra hívom fel tehát a nemzeti megbékélés, a Románia demokratikus átalakítása iránt elkötelezett ellenzéki erőket, illetve képviselőiket, amelyekben, és akikben jövendő szövetségeseinket tisztelem. Megbízható szövetségünket ajánlom nekik közös ellenségünk, a népnyomorító diktatúra, a társadalmat, illetve nemzetiségeket megosztva elnyomó önző hatalmi érdekek ellen. Megkötendő szövetségünket hassa át közös kereszténységünk és a megújuló Európa szelleme, a minden társadalmi réteg, földrajzi térség és etnikum iránti nyitottság, a föltétlen tolerancia.”

Kedves Barátaim,

Két évtized távlatából látszik, hogy sokkal több köt minket össze, mint, ami elválaszt.  Összeköt bennünket a kommunizmus alatt szerzett közös tapasztalat. És az, hogy 1989-ben együtt, egymásért is dobogott a szívünk. Határon innen és túl. 1990 márciusáért még várunk az engesztelő tettekre, a békéltető szóra. Hogy szűnjön a bizalmatlanság.  Mert nem lehet nem észrevenni, mennyire egymáshoz présel minket ez az egyre zsugorodó világ.

Húsz évvel ezelőtt a román és magyar polgárok legjobbjai lerombolták a térség legstabilabbnak tűnő diktatúráját, meghátrálásra késztették leggyűlöltebb diktátorát. Mára mindkét ország az Európai Unió teljes jogú tagja. Határaink, amelyek élvtizedeken keresztül alig legyőzhető akadályokként tornyosultak előttünk, mára szimbolikus jelzésekké húzódtak vissza. Nagy dolgok ezek. Büszke vagyok arra, hogy Gabriel Andreescu és Tőkés László itt vannak ma velünk. Hogy példát mutattak és mutatnak nekünk bátorságból, tisztességből, hazaszeretetből, az igazság és a szabadság iránti mély elkötelezettségükből. Köszönöm, hogy van kikre felnéznünk. Van kikre büszkének lennünk.

1 Szabadság a sokféleségben. in: Tőkés László: Remény és valóság. Egyház- és kisebbségpolitikai írások (1989-1999), Királyhágómelléki református egyházkerület, 1999. 288.o.

2 Az RMDSZ joggal kérheti, hogy a 15 évvel ezelőtti marosvásárhelyi eseményekre a jelenlegi hatalom fényt derítsen. Szükségünk van erre az igazságra mind a románoknak, mind a magyaroknak, hogy az Európai Unióba tiszta lapokkal, megtisztult erkölccsel lépjünk be, és ne hagyjuk, hogy a múlt kísértete mindegyre akadályozza a fejlődést.”Andreescu, 2005. március 19. (a Maros megyei Nemzeti Megmentési Front volt alelnöke, Kincses Előd szervezte megemlékezésen)

3 2009, december 9. Stockholm, EST

4 Gabriel Andreescu: A határom túli magyarokról szóló törvény. In: Beszélő 2001/7-8.