Gyertyákkal a szabadságért

A kivert fogú kommunizmus
Adam Michnik

A német kancellár, Helmut Schmidt, 1981 decemberemberében hivatalos látogatást tett az NDK-ban. 13.-án érkezett a mecklenburgi Güstrowba, ahol a karácsonyi piacot civilbe öltöztetett stázisok népesítették be, mert a város lakosságának megtiltották, hogy elhagyja otthonát. Erre a kellő elővigyázatosságról tanúskodó intézkedésre azért volt szükség, nehogy a nem elég tudatos ndks polgárok esetleg bekiabálással, integetéssel, virággal, stb. juttassák kifejezésre, hogy szimpatizálnak az NSZK kancellárjával. Ezért a renitensnek számító fiatalokat őrizetbe vették és eltávolították a városból, a sorköteleseket pedig biztos, ami biztos, tartalékos kiképzésre hívták be. A lakosokkal nyilatkozatot írattak alá, amelyen az állt: tudomásul veszik, hogy advent első vasárnapján nem hagyhatják el a lakásaikat. Minderről, talán a túl gondos rendezés miatt, a vendégek is tudomást szereztek. Schmidt kancellárt azonban semmi sem tántoríthatta el attól, hogy baráti viszonyát demonstrálja Erich Honeckerrel, a SED első emberével. A hivatalos fotón jól látszik, ahogy az usankát viselő Honecker köhögés elleni cukorkát nyújt át búcsúzóul a vonatablakon kihajoló sildes sapkát viselő kancellárnak, miközben mindketten önfeledten és megelégedetten mosolyognak. Mielőtt erre a nagyon kínos és a nyugatnémet szociáldemokraták, és vezetőjük emberjogi és demokratikus elkötelezettségéről mindennél többet elmondó látogatásra- 5 évvel az emberjogi kosárral ellátott Helsinki záróokmány  aláírását követően - sor került volna, Schmidt kancellárt tájékoztatták, hogy az éjszaka folyamán a lengyel hadsereg hadiállapotot vezetett be Lengyelországban és letartóztatta az ellenzéki szolidaritás szakszervezet vezetőit. (Guido Knopp: Kanzler. Die Machtigen der Republik, Goldmann, 2000, 356-359 o) A kancellár ennek ellenére úgy döntött: nem szakítja meg utazását, nem módosítja programját, nem mond le a Patyomkin város meglátogatásáról. Ezzel egyértelművé tette, nincs az az ár, amit ne lenne hajlandó megfizetni az „enyhülési” politika folytatásáért. Az árat természetesen nekünk, a vasfüggöny túloldalán élőknek: lengyeleknek, magyaroknak, románoknak, és persze az ndk-soknak kellett megfizetniünk, például úgy, mint azon az emlékezetes vasárnapon a güstrowiaknak, lakásaikba zárva, vagy mint a lengyeleknek: saját hadseregük által rabosítva.

Harminc évvel később, Helmut Schmidt, aki Németország legtekintélyesebb baloldali közszereplőjének számít, azzal mentegetőzik, hogy akkor, 1981 telén, „nem lehetett tudni, mennyire ágyazódott be a Szolidaritás a lengyel társadalomba. (!) És azt sem tudhattuk,- folytatja 2010-ben - hogy a szovjetek hogy fognak reagálni. Nagyon is valószínűnek tartottam egy szovjet katonai intervenciót, ami a legrosszabb következményekkel járt volna a lengyel nép számára. Ez eredményezte azt a nagyon is visszafogott és óvatos magatartást, amit a szövetségi köztársaság kormánya tanúsított, hogy ne provokálja még külön is a Szovjetuniót.  Mégiscsak két szovjet divízió állomásozott lengyel földön, és a NATO légi felderítésétől tudtuk, hogy a lengyel-szovjet határon jelentős csapatmozgások vannak. Azt gondolom, - és ebben nagyon is eltér a véleményem a jelenlegi lengyel politikai elitétől, hogy Jaruzelski tábornok 1981 decemberében a hadiállapotot abban a reményben vezette be, hogy azzal a szovjet katonai intervenciónak elejét veszi. Tudom, hogy ma ő is ezzel védekezik. De én akkor is így láttam és így látom ma is. Jaruzelski a kisebbik rosszat választotta.” (Helmut Schmidt, Fritz Stern: Unser Jahrhundert. Ein Gesprach. C.H. Beck, München, 2010. 273 o.) 

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Ronald Reagan, az óceán túlpartján, mint ahogy hallottuk is, pontosan tudta, mennyire van beágyazódva a szolidaritás szakszervezet a lengyel társadalomba. Mint ahogy azt is tudta, mit jelent a lengyel nemzet számára a hadiállapot bevezetése. Elképzelhető, hogy a Lengyelországgal egy régióba tartozó NSZK egykori kancellárja tényleg ennyire tájékozatlan volt a lengyel helyzettel kapcsolatban? Lehet, hogy nem tudott arról, hogy a Szolidaritás szakszervezetnek 9 millió tagja van? Lehet, hogy nem hallott arról, milyen állapotok vannak Lengyelországban? A sztrájkokról, arról hogy összeomlófélben van a gazdaság, az ellátási nehézségekről, arról, hogy már teát sem lehet mindenhol kapni? Brezsnyev szerint Schmidt kancellár azzal fenyegette meg őt, ha nem rendezi a lengyel helyzetet, veszélybe kerülhet az orosz pártfőtitkár NSZK-ba tervezett látogatása. Schmidt fellélegezhetett. Rendezte. Persze a német kancellár reakciója megfelelt az általános nyugat európai trendnek. Európa csendes volt, épp egyfajta szocialista reneszánszát élte, ha nem is tartott már sokáig. Moszkva meg is próbálta, hogy leválassza az USA-ról. Dübörgött a békeharc, egymást érték az atomháború elleni kampányok. Brezsnyev újra elővette Molotov 1954-es szlogenjét a közös európai otthonról, amit egy évtizeddel később Gorbacsov is szorgalmaz majd. 

Vlagyimir Bukovszkij barátom „Moszkvai per” című könyvében, melyet 2000 – ben adtunk ki, dokumentumok egész sora bizonyítja, hogy azon az 1981-es télen a Szovjetunió nem készült invázióra Lengyelország ellen. Nem volt erejük hozzá, de nem is állt szándékukban, hogy ők oldják meg a lengyel helyzetet, lengyel elvtársaik helyett. Ugyanakkor, Leonyid Iljics Brezsnyev az SZKP XXVI. kongresszusán (1981. február 23-március 3) egyértelművé tette, hogy „Lengyelországot nem hagyjuk magára a bajban, és bántani sem engedjük.” Ugyanezt, pár hónappal korábban, 1980 októberében, Gromiko külügyminiszter zárt körben a következő szavakkal tette egyértelművé az akkor még új lengyel vezetés: Kania pártfőtitkár és Jaruzelski miniszterelnök számára:„Lengyelországot nem veszíthetjük el, - mondta - A Szovjetunió 600 ezer katonát és tisztet áldozott, amikor a hitleristák elleni háborúban felszabadította Lengyelországot. Nem engedhetünk az ellenforradalomnak.” Brezsnyev szinte hetente beszélt Kaniaval a LEMP új főtitkárával, akit gyenge, alkalmatlan vezetőnek tartott, ugyanakkor nem talált helyette megfelelőbbet. Magas rangú szovjet delegációk utaztak folyamatosan Lengyelországba, mindenbe beleszóltak, mindenről tudtak, mindent engedélyeztek. Brezsnyev szerint: Az a legrosszabb, hogy barátaink meghallgatnak bennünket, egyetértenek a javaslatainkkal, gyakorlatilag azonban semmit sem csinálnak. Az ellenforradalom pedig valamennyi fronton támad.” (Bukovszkij,505 o.)  „Mit látnak most lengyel barátaink –kérdezte Usztyinov marsall, szovjet honvédelmi miniszter- Segítünk nekik, magunktól vesszük el és barátainktól, aztán Lengyelországnak adjuk, de erről nem tud a lengyel nép. Egyetlen lengyel sem képes megérteni, hogy az ország tőlünk kapja az összes olajat, a gyapotot és így tovább.” (Bukovszkij, 507 o.) Andropov is figyelmeztetett: „Ismételten meg kell mondanunk a lengyel vezetőknek: foganatosítsanak szigorú intézkedéseket, ne féljenek attól, hogy azok esetleg vérontással járnak együtt.”

1981 áprilisában Bresztben, titokban találkozott Andropov, Usztyinov, Kania és Jaruzelski. Egy vasúti kocsiban tanácskoztak este 9-től hajnali 3-ig. Megbeszélésükről írásos beszámolót készítettek a Politikai Bizottság számára, amiben leszögezték, hogy már rég be kellett volna vezetni a hadiállapotot Lengyelországba, mert az megtörte volna az „ellenforradalmi elemek által kifejtett nyomást”, felszámolta volna a sztrájkokat és véget vetett volna a gazdasági élet anarchiájának. „ A hadiállapot bevezetéséről rendelkező dokumentumok tervezetét elvtársaink közreműködésével elkészítették, ezeket a dokumentumokat Kania és Jaruzelski elvtársaknak személyesen kell aláírniuk. Megmondtuk nekik, -írták – hogy mi ebből látjuk, hogy Önök a dokumentummal egyetértenek, s Önök megtudják belőle, mit kell tenniük hadiállapot idején. Katonaságuk 400 ezer, a BM alakulatai 100 ezer, a tartalékosok 300 ezer, ez összesen 800 ezer” Rájuk kell támaszkodniuk.

A jelentés azt is megállapította: „A lengyelországi belpolitikai válság elhúzódó, krónikus jelleget öltött. A LEMP jelentős mértékben elvesztette a társadalomban végbemenő folyamatok feletti ellenőrzést. Ugyanakkor a Szolidaritás szervezett politikai erővé vált, képessé arra, hogy megbénítsa a párt- és állami szervek működését, s ténylegesen a kezébe vegye a hatalmat. Hogy az ellenzék még nem jutott el idáig, elsősorban a szovjet csapatok bevonulásától való félelmével, s azzal magyarázható, hogy céljait vérontás nélkül, ellenforradalmi csúszó-mászással reménykedik elérni.” (Bukovszkij, 512-513 o.)

Szeptemberben a szovjetek menesztették Kaniat, és Jaruzelskit bízták meg a pártfőtitkári teendőkkel is. A dokumentumokból jól látszik, hogy Moszkva nem készült támadásra és ezt Jaruzelski is tudta. 1981 végén többször kérte Brezsnyevtől, hogy a szovjet csapatok vonuljanak be, mert nem bízott meg teljesen a lengyel hadseregben, a Kreml azonban minden alkalommal elutasította a kérését. A tábornok a hadiállapot bevezetésére csak akkor szánta el magát, amikor meggyőződött róla, nem kap katonai segítséget Moszkvától. A szovjet fenyegetés tehát nem volt több az állami politika rangjára emelet blöffnél. (Bukovszkij, 515. 517 o.)

 „Mint tudják, a lengyel válság azzal kezdődött, hogy Lengyelországban elfogyott a hús, a lengyel munkások pedig elég vehemensen reagáltak erre – sztrájkoltak, végül általános sztrájkba kezdtek, létrejött a Szolidaritás, és így tovább. – írta Bukovszkij - A szovjetek kezdettől fogva azt akarták, hogy a lengyelek fojtsák el a mozgalmat, vezessenek be szükségállapotot. Szó sem volt bevonulásról, azt, csak Jaruzelski terjesztette később – valójában semmiféle katonai beavatkozás nem fenyegetett. Viszont kezdettől fogva azt követelték tőle, hogy vezesse be a szükségállapotot, és csapjon le a Szolidaritásra. Jaruzelski hajlandó is volt erre, de cserében árut kért, nyersanyagokat, hogy legyen valamivel lecsillapítani a népet. Például kért harmincezer tonna húst, amit aztán szétszórhat a boltokban a szükségállapot bevezetése után, hogy az emberek kevésbé tiltakozzanak ellene. Moszkva el is fogadta a követelést, csakhogy nem voltak képesek előteremteni harmincezer tonna húst.  A PB minden egyes ülése – hetente üléseztek – azzal kezdődött, hogy Brezsnyev megkérdezte: „nos, elvtársak, mi a helyzet a Lengyelországnak szánt hússal?” Mire Gorbacsov felállt – akkoriban a KB mezőgazdaságért felelős titkára volt – és tartott egy kis beszédet. „Brezsnyev elvtárs, kiküldtük a direktívát minden területi és városi pártvezetéshez, rendkívüli lelkesedéssel dolgoznak mindenhol, hogy a kérést teljesítsék.” Erre Brezsnyev: „nagyon jó, remek. De mi a helyzet a hússal? Megvan már a hús?” „Nem, még nincs.” És ez ment hetekig, míg végül elkéstek vele. Végezetül sikerült, óriási erőfeszítéssel, összegereblyézniük tizenhatezer tonna húst. Az a hatalmas birodalom, amely a földkerekség annyi országában képes volt kommunista forradalmat szervezni, amely minden országot megfélemlített a nukleáris fegyvereivel, képtelen volt harmincezer tonna húst kitermelni. Ekkor ébredtek rá, hogy a gazdasági lehetőségeik túlságosan szűkösek a politikai ambícióikhoz képest.”

A Jaruzelski puccs utáni napokban Ronald Reagan, az USA elnöke kifejtette: „a mi életünkben talán ez az utolsó esély arra, hogy megváltoztassuk a szovjet birodalom gyarmatosító politikáját Kelet-Európában”  és ezért a Szovjetunió karanténba helyezéséről döntött. Azt is egyértelművé tette, hogy azokat az országokat, amelyek nem csatlakoznak politikájához, nem tekinti többé az USA szövetségeseinek. Karácsonyi televíziós nyilatkozatában nyomatékosította:
„Az USA nem tudja elfogadni a lengyel nép elnyomását. Amikor ma este Önökhöz szólok, egy büszke, ősi nemzet sorsa forog kockán. Ez a karácsony kevés örömöt hoz a bátor lengyel népnek. Akik uralkodnak rajtuk, totalitárius szövetségeseikkel együtt félnek attól a szabadságtól, amire a lengyel emberek vágynak. Ezért válaszoltak a szabadság első jelére nyers erővel, tömeges letartóztatásokkal, koncentrációs táborok felállításával. Nem véletlen, hogy azt a törvényt, amiben a lengyel kormány decemberben kihirdetette a statáriumot, szeptemberben nyomtatták ki a Szovjetunióban. Levelet írtam Brezsnyev úrnak és sürgettem őt, járuljon hozzá a Helsinki záróokmányban rögzített alapvető emberi jogok érvényesüléséhez Lengyelországban. A levélben arról is tájékoztattam, hogy amennyiben folytatja ezt az elnyomó politikát, az USA-nak nem marad más választása, mint hogy olyan politikai és gazdasági intézkedéseket vezessen be, amelyek alapvetően befolyásolják a közöttünk levő viszonyt.” Beszéde végén az elnök arra kérte az amerikai polgárokat, hogy „az amerikai otthonokban meggyújtott gyertyák millióival juttassák kifejezésre a szabadság melletti elkötelezettségüket”. 

Az a tény, hogy a Szovjetunió nem merte a lengyel helyzetet a budapesti illetve prágai módón, vagyis nyílt katonai megszállással „megoldani”, Reagan számára egyértelművé tette: a kommunista rendszer nem bízik többé önmagában. Nem hiszi többé magáról, hogy a történelemi szükségszerűség letéteményese, hogy magasabb rendű, fejlettebb társadalmi rendszert működtet, mint ellenfele. Belső elbizonytalanodásával egyidejűleg váltak a szabadság hívei egyre magabiztosabbá és offenzívabbakká. A kommunista ideológia legitimációja szétporladt, Afganisztánban vereséget szenvedett a legyőzhetetlennek hitt Vörös Hadsereg, a lengyelek pedig egyértelművé tették, hogy nem kérnek többé a szocializmusból. Ezen a hadiállapot brutalitása sem változtatott. A statárium alatt a Szolidaritás több mint tízezer aktivistáját börtönözték be. Legtöbbjüket Gdanskban tartóztatták le. A szabadon maradtak polgári engedetlenséggel válaszoltak. Egymillió lengyel párttag lépett ki a pártból. A sztrájkok folytatódtak Gdanskban, Katowice mellett, a Wujek szénbányában, amit a ZOMO rohamrendőrség számolt fel. Akciójuk következtében 9 bányász és 4 Zomo-rendőr vesztette életét, negyvenegyen megsérültek. Mai tudásunk szerint a hadiállapot 115 emberéletet követelt.

Az USA 50 millió dollár támogatást nyújtott a Szolidaritásnak. Illegális nyomdát, rádióadókat vettek, videostúdiókat rendeztek be belőle.  1982. április 12.-én kezdett sugározni a Szolidaritás Rádió. 1982 és 1989 között saját irodalommal, színházzal és művészettel rendelkező földalatti társadalom működött Lengyelországban. Ahogy Adam Michnik írta: „A Szolidaritás elég sokáig kitartott ahhoz, hogy mindenkit meggyőzzön arról, hogy 1981 decembere után már nem volt értelme emberarcú szocializmusról beszélni. Csak a kivert fogú kommunizmus maradt.” ( Laar 99)

1983. március 8.-án Reagan a Szovjetuniót a modern világban meglévő gonosz gyújtópontjának nevezte. (The focus of evil in the modern world) Ezzel Reagan kétségbe vonta a Szovjetunió legitimitását, kiközösítette a civilizált világból. Ez nyílt hadüzenet volt. A feltartóztatás illetve enyhülés politikájának látványos befejezését, a felmorzsolás illetve felszámolás új politikájának kezdetét jelentette. A visszaszámlálás megkezdődött. A Szovjetuniónak, a „gonosz birodalmának”, el kellett tűnnie.

A lengyel nép ezúttal nem maradt egyedül. Maga mellett tudhatta a világ egyik legerősebb szuperhatalmát, az Amerikai Egyesült Államokat. A szocialista testvérországok fiataljainak és ellenzéki érzelmű embereinek támogatását, a többiek szimpátiáját. És mellettük állt II. János Pál pápa, a korábbi krakkói érsek is. Az ő erkölcsi tekintélye, erőt sugárzó, félelem nélküli kiállása önbizalommal töltötte el a lengyeleket és a többi rab nemzetet.  A szentatya végig szorosan együttműködött a lengyelországi ellenállókkal és a reagani kormányzattal. Egyeztetett és információkat cserélt William Casey CIA főnökkel és Vernon Walterssel, Reagan elnök különmegbízottjával.  De legfőbb ereje mégiscsak abban rejlett, hogy egy értékvesztett és elanyagiasodott világban az egyetemesség utolsó képviselőjeként tévedhetetlenül mutatott rá a jó és a rossz közötti különbségre, a szabadság fontosságára, az erkölcsi tartás nélkülözhetetlenségére.

A saját küldetésében és erejében egyre bizonytalanabbá váló kommunista rendszer minden eresztéke rogyadozott.  Gazdasági teljesítőképessége egyre reménytelenebbé tette, hogy a fegyverkezési versenyben megszerzett előnyét tartani tudja. Mire Gorbacsov átvette az irányítást, a szovjetek mozgástere minimálisra zsugorodott. Tetézte a bajt, hogy Gorbacsov lázas tevékenységbe kezdett. Azt hitte, abban bízott, hogy a kommunista rendszer megreformálható, sőt azt remélte, hogy majd ő lesz az, aki megreformálja, vagyis modernizálja az egyre palástolhatatlanabb működési zavarokkal küszködő Szovjetuniót. Hatékonnyá és versenyképessé teszi gazdaságát, működőképessé intézményeit. Szemmel láthatóan nem tudta, hogy a kommunista rendszer megreformálhatatlan. Hogy csak a terror és a tehetetlenségi nyomaték tartja össze. Hogy a legkisebb változtatás következtében kártyavárként omlik össze. Gorbacsovot az összes kommunista vezető közül egyedül Jaruzelskihez fűzték baráti szálak, a többi pártvezetőt megcsontosodott, hasznavehetetlen bürokratának tartotta. Amikor 1988 júliusában a marsall hívására Varsóba látogatott, szóba került Katyn, a Molotov-Ribbentrop paktum titkos záradéka, a lengyel- szovjet viszony. Csak habogni tudott, nagyon riadtnak tűnt. Kezdett kicsúszni a kezéből a múlt, egyre kevésbé tudta uralni a jelent, és nyilvánvalóvá vált, hogy nem befolyásolhatja többé a jövőt. Így tehát mi: lengyelek, magyarok, románok, bolgárok, csehek és szlovákok és a balti népek, cselekedtünk. Kivívtuk magunknak a nemzeti függetlenséget, és a szabadságot. A lengyel hadiállapot bevezetése után tíz évvel, 1991. április elején Bush elnök Moszkvába küldte a korábbi amerikai elnököt: Richard Nixont, hogy nézze meg, áll e még a Szovjetunió. Nixon hazatérte után arról tájékoztatta az elnököt, hogy „A Szovjetunió belefáradt Gorbacsovba! ” A Szovjetunió népeinek pedig a szovjet birodalomba fáradtak bele. Ők is a szabadságot és a nemzeti függetlenséget választották.