Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Barátaim!

A Vasfüggöny elzárta Keletet a Nyugattól. Kettéosztotta Európát és a világot. Elvette a szabadságunkat. Fogságban és félelemben tartott mindannyiunkat. Megkínzott és megalázott. Végül lebontottuk.

Hat mondatban is elmondható ez a kis híján fél évszázados történet, amelynek „happy end” a vége. A „boldog véghez” azonban mi is kellünk, mi, akik húsz évvel később Budapesten összegyűlünk, hogy közösen birtokba vegyük ezt a szobrot, múltunk kézzelfogható, műalkotássá formálódott szimbólumát.

A vasfüggöny sohasem hazudott arról, ami lényege volt. Ritkaság számba megy ez egy totális diktatúrában, melyben reggeltől estig hazudtak, melyben tudatosan felvizezték a nyelvünket, bűnnek hazudták az igazságot és hőstettnek a nyilvánvaló gyávaságot. A „Vasfüggöny” azonban nem hazudott. Ezer kilométernyi bizonyítéka volt annak, hogy a diktatúra nem elégedett meg a szellem tereinek kisajátításával, hanem fizikailag is birtokolni akart bennünket. Meg akarta akadályozni, hogy elszökjünk. Félreértés ne essék, ez a XX. századi „kínai fal”, nem az imperialisták beszivárgását volt hivatva megállítani. Ez a fal nekünk szólt, akik a rendszer foglyai voltunk az elejétől a végéig.  És mivel a vasfüggöny egyéforrt a kommunizmus történetével, eltávolítása a kommunizmus összeomlásához kapcsolódott. Nekünk magyaroknak különös és felemelő szerep jutott ebben a történetben, amit nem szabad elfelejtenünk. Az álszerénység is elferdítése a valóságnak, tehát végeredményben hazugság.

A huszadik század második felében Magyarország kétszer is világtörténelmet írt.  Mindkétszer döntő szerepet játszott a kommunizmus bukásában. 1956 októberében, amikor nemzeti függetlensége visszanyerése érdekében szabadságharcot vívott a hatalmas Szovjetunió ellen, és 1989–ben, amikor lebontotta a vasfüggönyt. A magyar nép elszántsága és bátorsága adta meg a kegyelemdöfést az addigra ezer sebből vérző, külső-belső bajoktól gyötört kommunista világbirodalomnak. A magyar nép, és vezetői hatalmas kockázatot vállaltak, amikor lebontották a Keletet a Nyugattól hermetikusan elzárni hivatott Vasfüggönyt, és ezzel megszüntették Európa erőszakos és mesterséges kettéosztását. Az akkor Magyarországon tartózkodó több ezer kelet-német menekült előtt megnyitott határ dominókét rombolta le a Berlini Falat, és adta meg jelt az NDK, és a többi európai állampárti diktatúra megdöntésére. Mert a leomlott falak és a lebontott szögesdrótok mögött, szabadságra és függetlenségre vágyó népek éltek, akik régóta fuldokoltak már a szabadság hiányától, elegük volt a bezártságból és nem tűrték tovább az idegen uralmat.

A Vasfüggöny, a Berlini Fal, a Keletet a Nyugattól elválasztó határzárak, szögesdrótkerítések, aknazárak, elektromos jelzőrendszerek nem csak azt akadályozták meg, hogy a mögéjük zárt emberek szabadon közlekedjenek, találkozhassanak egymással, hanem azt is, hogy közös jövőben gondolkodhassanak. Európa Vasfüggöny mögé zárt népei húsz éve újra szabadok és függetlenek. De összefűzi őket a közös múlt, a közös történelem, és a falak mögé zárt évtizedek közös emlékezete. Jó érzés tudni, hogy húsz évvel ezelőtt, a magyarok bátorsága és elszántsága ütötte az első, többé már be nem tapasztható rést ezeken a falakon. Van mire büszkének lennünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Rendszerváltás, rendszerváltozás, rendszerváltoztatás? Amikor a húsz évvel ezelőtti eseményekről gondolkodunk, nehezen találjuk a szavakat. Ízlelgetjük a fenti fogalmakat, és bizonytalanok vagyunk, melyiket is kellene használnunk. Húsz év, kevesebb, mint egy emberöltő, de mégiscsak két évtized, ami távlatot ad. Mindaz, ami akkor történt, amit akkor tettünk, megváltoztatta az életünket, beépült a sorsunkba, történelemmé vált. Alig három évtizeddel előbb, 1956-őszén, a „pesti srácok”, a magyar nép, világtörténelmet írt. Nemzeti felszabadító háborút indított a hatalmas Szovjetunió ellen, mert szabadságra és nemzeti függetlenségre vágyott. Mert nem tűrhette tovább az idegen uralmat és elviselhetetlennek érezte a szabadság hiányát. És bár a „szabad világ” megannyi polgára ezer jelét adta, hogy együtt érez a magyar szabadságharcosokkal, a nagyhatalmak nem álltak mellénk. Magunkra maradtunk.

Az új szovjet megszállás, a kommunisták hatalmának konszolidálása súlyos áldozatokat követelt. Százakat végeztek ki, tízezreket zártak börtönbe, százezreket kényszerítettek menekülésre, milliókat félemlítettek meg. Egy egész nemzetet árultak el.

A magyar nép felismerte, hogy legfontosabb feladata a túlélés. Hát berendezkedett a kivárásra. Több mint harminc évet kellett várnia. 1989 nyarára azonban megváltozott a helyzet, mert a Szovjetunióban 1985-től megkezdődött a visszaszámlálás.  Az új pártvezető, Gorbacsov, ugyanis hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát a kommunista rendszer megreformálásába. Figyelmen kívül hagyta mindazokat a történelmi tapasztalatokat, amik egyértelműen bebizonyították, a kommunista rendszer reformálhatatlan. Azt remélte, hogy az egyre palástolhatatlanabb működési zavarokkal küszködő Szovjetunió modernizálható. Hatékonnyá és versenyképessé tehető a gazdasága, működőképessé tehetők intézményei. A szovjet megszállás alatt élő emberek nem értették Gorbacsovot. Hihetetlennek tűnt, hogy valaki, az ő pozíciójában ilyen naiv lehet. Lehetséges, hogy pont ő nem érti, hogy csak a terror és a tehetetlenségi nyomaték tartja egyben a birodalmát? Hogy a legkisebb változtatás következtében kártyavárként omlik össze?

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Barátaim!

Magyarország határait 1948 és 1989 között, több mint négy évtizeden keresztül valóban hermetikusan elzárták a világtól. Az akkori legmodernebb technikákat alkalmazva, határsáv övezet kialakításával, a határőrségnek kiadott tűzparanccsal biztosították, hogy az ország területét engedély nélkül ne hagyhassa el senki. Ki és belépni, csak hatósági engedéllyel lehetett. Azokat, akik engedély nélkül kísérelték meg a határ átlépését, börtönbe zárták, egyes esetekben ki is végezték. Útlevelet Nyugatra a hatvanas évek végéig szinte lehetetlen volt „kiérdemelni”, ezt követően sem járt mindenkinek. Sokan vannak közöttünk, akiknek útlevélkérelmét egészen a nyolcvanas évek közepéig sorozatban elutasították arra hivatkozva, hogy „kiutazása közérdeket sért.” Részletesebb indoklást a hatóságoknak nem kellett adniuk.

Semmi sem jelezte tehát jobban az idők változását, mint hogy a magyar kormány 1988. január 1-jén bevezette a világútlevelet. Vagyis szabaddá tette a határokon való átkelést. Pozsgay Imre 1988 októberében a nyugati határátkelőn, Hegyeshalomban ki is jelentette, hogy a határzár műszakilag, erkölcsileg és politikailag egyaránt elavult. A kerítések bontása 1989. május 2-án kezdődött, és olyan nagy lendülettel haladt, hogy Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter június 27-i ünnepélyes, Sopron környéki „vasfüggönyátvágása” alkalmából ideiglenesen vissza kellett állítani az eredeti állapotot, mivel azon a szakaszon addigra már lebontották a kerítéseket. 

A vasfüggöny magyarországi lebontásának híre felvillanyozta azokat az NDK polgárokat, akik 1961, a berlini fal felhúzása óta nem hagyhatták el hazájukat. legfeljebb Magyarországra, illetve a többi testvéri, szocialista országba látogathattak el. Most azonban a szabaddá váló magyar határon keresztül Ausztria felé akartak távozni, hogy végül is Nyugat-Németországba mehessenek, ott kezdhessenek új, szabad éltetet. Húsz évvel ezelőtt, 1989. augusztus 19-én, a Páneurópai Piknik alkalmával a lebontott vasfüggöny hirtelen megnyílt résén keresztül mintegy 700-an távoztak Nyugatra.

Amikor a magyar kormány 1989. szeptember 10-én este bejelentette, hogy a Magyarországon tartózkodó NDK-állampolgárok saját útiokmányukkal aznap éjféltől Ausztria felé elhagyhatják az országot és a magyar hatóságok szakítva az eddigi gyakorlattal nem toloncolják többé vissza őket az NDK-ba, példátlan, és örömteli "népvándorlás" kezdődött.

Még nem ütötte el az éjfélt az óra, amikor a legelső autók elindultak, hogy a csupán pillanatokig tartó útlevél-ellenőrzés után átgördüljenek a nyitott sorompó alatt.

Helmuth Kohl szövetségi kancellár, a XX. század egyik legnagyobb formátumú államférfija néhány hónappal később, 1990-ben, a két Németország egyesítésének ünnepségén kijelentette: „A Berlini Fal lebontása Magyarországon kezdődött, a német újraegyesítés felé az első lépés a Páneurópai Pikniken történt." Sok felemelő és elismerő mondat hangzott el azóta rólunk, magyarokról. Joggal illeti tehát elismerés mindazokat, akik felismerték a pillanatot és cselekedtek, akik tudták, nem várhatunk a nagyhatalmakra, az esélyt nekünk kell kiaknáznunk. Megtettük. Vagyis „megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.” 1989-ben tehát jól vizsgáztunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim

A vasfüggöny szoborra azért írtuk fel Petőfi sorait, mert ezúttal is arra a kérdésre kellett válaszolnunk, hogy „Rabok legyünk vagy szabadok?”  Erről döntöttünk. És mi szabadok akartunk lenni. Civilek, a páneurópai piknik szervezői, a máltaiak, a magyar közélet és politikai elit legjobbjai. Német Miklós miniszterelnök, Horn Gyula külügyminiszter, a debreceni és soproni szervezők, Kozma Imre atya, határőrök, diplomaták, fotósok, híradósok. Magyar polgárok.

A szabadságot választottuk és ezzel megváltoztattuk a rendszert. Mert a diktatúra, a szovjet uralom és a kommunizmus összeegyeztethetetlen a szabadsággal.

F. Kovács Attila, Kossuth-díjas művész szobra emlékeztet minket arra, hogy mi magyarok voltunk azok, akik lebontottuk a vasfüggönyt, amely elzárta Keletet a Nyugattól. Kettéosztotta Európát és a világot. Elvette a szabadságunkat, fogságban és félelemben tartott, megkínzott és megalázott mindannyiunkat. És amit végül lebontottuk.