Államtitkár Urak, Vezérigazgató Úr, kedves barátaim, kedves vendégeink!

Közel tizenöt éve, hogy Budapesten járt Hans Peter Schwarz professzor, a német történelemtudomány egyik óriása. Előadásában némi szomorúsággal nyugtázta a tényt, hogy posztheroikus korban élünk. Hans Peter Schwarz barátom 2017-ben hunyt el, de ez a rövid, keserű mondata újra és újra eszembe jut. Ha végigtekintünk az elmúlt néhány évtized emlékezeti vitáin, de ha csak belenézünk gyerekeink tankönyveibe, azt láthatjuk: közös múltunknak mintha egyre kevesebb tiszteletet érdemlő szereplője lenne, olyanok, akiket büszkén magunk fölé emelhetünk, akik ennek a közös múltnak a hősei.

Kedves Barátaim!

Létezhet-e egyáltalán kultúra, civilizáció vagy közösség, melynek nincsenek hősei? Vagy másképp, milyen világ lenne az a világ, ahol mindenkit, aki egy döntő pillanatban áldozatot vállalt egy nemes ügyért, aki ott és akkor, amikor számított, bátor volt, kockáztatott, végül mégsem ismerünk el, mégsem tekintünk példaképnek? Az ilyen világból, barátaim, eltűnnének azok a követendő sorspéldák, más szóval büszkeségpontok, amelyekre a felnövekvő nemzedékek támaszkodni tudnak, melyek mintául szolgálhatnak számunkra az életben. Az ilyen világban lassan, de annál nagyobb bizonyossággal megszűnik a kultúra, mert elvesznek a továbbadásra érdemes, a hétköznapi életet szervező minták, így végül maga az adott civilizáció is feloldódik és semmivé válik.

Akik Kelet-Európa történeti tapasztalataival rendelkezünk, pontosan tudjuk, hogy a példaképek trónfosztásának eszköztárát a totális diktatúrák fejlesztették tökélyre. Félremagyarázni gondolatot, kiszakítani azt a maga korából, összefüggéseiből, visszamenőleges hatállyal számon kérni az utókor vívmányait, a történelmi teljesítmények mérésének mértékegységét folyamatosan, pillanatnyi érdekeinkhez való igazítása mindig egyetlen célt szolgált: lerántani a porba a tekintélyt, a példaképet, a hőst. Hogy ez az út hová vezet, azt maguk a kommunisták is megtapasztalták. Mi magyarok elég, ha csak a kommunista belügyminiszter Rajk László vagy az egekig magasztalt Rákosi Mátyás sorsára és példájára tekintünk. Mi nem akarunk újra rátérni erre az útra, mert tanultunk a történelemből.

Kedves Barátaim!

Hazánk harminc évvel ezelőtt vívta ki újra szabadságát és függetlenségét. Magyarország Kormánya emlékévet hirdetett, hogy ne csak felidézzük 1989 és 1990 eufóriáját, boldogságát, de egyúttal rámutassunk azokra a személyes teljesítményekre is, melyek nélkül a kommunista diktatúra nem omlott volna össze, akár egy kártyavár. Az, hogy ez az összeomlás nálunk vértelen volt, senkit ne tévesszen meg. A hatalom birtokosai csak azért nem folyamodtak erőszakhoz, mert megérezték az ellenállás erejét, mert a magyar rendszerváltoztatók elszántsága nem hagyott kételyt! Akiknek tudniuk kellett, tudták, ha szükséges, ők véráldozatot is készek vállani a szabadságért.

A Magyar Posta Zrt.-vel együttműködve nem ez az első bélyegsorozat, amellyel kifejezzük tiszteletünket, elismerésünket saját hőseink előtt. Bélyegsorozat készült el 2016-ban az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére, 2018-ban pedig 1956 magyar cigány hőseinket örökítettük meg bélyegen. Számomra a bélyeg műfaja a XXI. században is megőrizte sajátos, végtelenül közösségi jellegét. A küldeményen szereplő bélyeg egyszerre értékjegy és üzenet. Aki feladja a levelet, nem csak megszólítja címzettet, de a borítékon szereplő bélyeggel ott hagyja a kor nyomát, kulturális lenyomatát. A gyűjtőkről most nem is beszélek, hiszen ők rendszerbe foglalják a teljes bélyegvilágot és évszázadok értékítéletét őrzik meg az utókor számára.

A ma útjára induló bélyegtömb nyolc olyan magyar hazafinak állít emléket, akik nemcsak hangot adtak nemzetünk szabadságvágyának, de friss lelket leheltek mindannyiunkba. Úgy beszéltek és úgy cselekedtek mindenki szeme láttára, ahogy évtizedeken keresztül nem volt szabad. Bátrak voltak és kérlelhetetlenek. Beke Kata, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Csurka István, Karátson Gábor, Krassó György, Sütő András és Szabad György. Más és más vérmérséklettel és habitussal, de ugyanannak az ügynek voltak szent harcosai. Magyarország legyen szabad és független. Legyen demokratikus és kiszabadulva a rabságból érvényesítse a legfontosabbat, az igazságosságot. Tudom, hogy rajtuk kívül sokan mások is megérdemelnék, hogy évszázadokra megörökítsük őket bélyegen, most őket választhattuk, őket választottuk. Úgy hiszem, akik száz év múlva kézbe veszik ezeket a leveleket, a küldeményeket, amelyeken ezek a bélyegek vannak, azzal szembesülnek majd, hogy mi magyarok a XXI. század első évtizedeiben is érvényesítettük, az érdemeknek és teljesítményeknek az elismerését, és egy olyan nemzet vagyunk, amely megbecsüli hőseit. Mert nekünk voltak, vannak és lesznek is hőseink, mert pontosan tudjuk: ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak.

Köszönöm, hogy meghallgattak!