Schmidt Mária

Ünnepi beszéd a Műegyetemen az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából

Tisztelt Ünneplő Közönség, Tisztelt Rektor Úr, Tisztelt Elnök Úr, Kedves Vendégeink!

1956 szimbolikus helyszínén vagyunk, abban az aulában, ahol a magyar egyetemi fiatalság hatvan évvel ezelőtt, örökre beírta magát a magyar történelembe. Azok az egyetemi fiatalok, akik gyerekfejjel átélték a világháborút, a légiriadókat, a nyilasok tombolását, a szovjet csapatok bevonulását, látták a lerombolt, szétlőtt Budapestet, akik szüleikkel együtt a törmelékekből építették újra a városukat. Akik 1945 után joggal hitték, hogy van esély arra, hogy egy új ország, egy szabad ország lesz az otthonuk. Akik látták, ahogy  Moszkva és hadserege súlyos erejével a hátuk mögött a semmirekellő magyar kommunisták terrorizálják hazájukat, követhetetlen okokból és indokokkal börtönökbe és bitófára juttatják honfitársaikat ellopják tőlük a szabadságot.

Ezekben az egyetemistákban 1945 és 1956 között gyűlt a feszültség és izzott az igazságkeresés vágya, hogy végül 1956. október 23-án átszakítson mindent.Ünnepi beszéd a 

Sokan voltak, okosak és bátrak voltak. Tudták, hogy nem lehet tovább tűrni. Hogy el kell mondani az igazságot. Hogy szabadságot kell adni minden magyarnak, hogy haza kell zavarni a megszállókat, hogy a maguk kezébe kell venniük az ország dolgait. Erejük és bátorságuk akkora volt, hogy órák alatt melléjük állt minden jóravaló magyar, napok alatt győzött a forradalom. Ha lettek volna akkor hírcsatornák, minden tévéképernyőn azt olvastuk volna: a magyar forradalom győzött! vagy angolul: victory of hungarian revolution!

Tizenkét szabad nap következett, a remény szűk két hete. Egy nép Európa közepén megmutatta, hogy nincs más út, csak az igazságé. Ez a szűk két hét közel negyven évig adott reményt a kommunizmus elnyomottjainak Közép- és Kelet-Európában és negyven évig mutatott példát minden szabadságharcosnak szerte a világon.

1956 a szabadság jelképe lett az egész glóbuszon.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Fontos napra virradtunk ma reggel: vendégeket vártunk! Szerte a világból, négy kontinensről, 27 országból vártuk száznál is több (138) vendégünket.

Akad köztük, aki húsz óránál is többet repült, akad, aki a szomszédból autózott át. Néhányan közülük tökéletesen beszélnek magyarul, néhányan egész jól elboldogulnak, de a legtöbben csak annyit tudnak a világ számunkra legszebb nyelvén, hogy: köszönöm. Ki egyedül jött, más a gyermekeit is hozta, unoka is akad egy pár. Van, aki járt már Magyarországon, de a legtöbben most vannak itt először.

De egy dolog közös bennük: a szívük hevesebben ver, ha 1956-ról hallanak.

Kerek hatvan évvel ezelőtt, azon a nehéz őszön, amikor a világ egy pár napig elhitte, hogy egy kis nép igazsága és szabadságszeretete, ott valahol Európa közepén, azon az öreg folyó szelte végtelen alföldön, győzedelmeskedhet, és jobbá teheti a világot. Azon az akkori őszön a világ ránk figyelt, remegett és szorított nekünk.

Ám voltak, akik ennél többet tettek. Úgy érezték, hogy felelősséggel tartoznak azokért, akik az életüket kockáztatják a szabadságért és függetlenségért. Élelmiszert gyűjtöttek, meleg pokrócokat, kötszert, lázcsillapítót, gyerekruhát. Pályaudvarokon hordták halomba, vagonokra rakták és hittek benne, hogy olyanokhoz jut, akik helyettük is küzdenek az emberiség örök igazságáért. Mert az nem lehet, hogy emberek, népek, nemzetek ne legyenek szabadok. A szabadságnak győznie kell, mert ez a világ igazsága, rendje.

De a történelem másképp alakította azokat a napokat, a szabadságharc lánctalpak alatt végezte, hőseit dobtáras géppisztolyok sorozata ölte meg vagy bitófa jobb esetben hosszú rabság várt rájuk. Magyarok tízezrei hagyták el hazájukat és úgy hitték: számukra nincs visszaút. De bárhova vetette őket a sors, addig ismeretlen barátokkal találkoztak, akik adtak nekik fedelet, élelmet, lázcsillapítót, ruhát, játékot.

Köszöntöm itt a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem aulájában Magyarország vendégeit, azokat, akik hatvan évvel ezelőtt a magyarok mellé álltak! Köszöntöm a gyerekeiket, unokáikat, akik ma eljöttek abba az országba, amely hat évtizede a szüleiktől, nagyszüleiktől a legfontosabbat kapta: a szeretetüket.

Köszöntöm körünkben Outi Kecskemétit, aki húszéves finn lányként véradást szervezett és adományokat gyűjtött a magyar forradalmárok számára, és akinek a férje is egy magyar lett, Kecskeméti István, aki a forradalom után Ausztriába majd Finnországba menekült!

Itt van velünk Új-Zélandról Frankie McMillan, akinek az édesanyja két menekült magyar fiatalt karolt fel 1956-ban. A két ifjú magyar családtaggá vált 18 ezer kilométerre Magyarországtól, gondoskodást, és szeretetet kapott, mindent, amit egy család adhat egy idegen országbeli újrakezdéshez.

Örülök, hogy itt van Andrzej Bratkowski, aki az életét kockáztatva kísérte el a Lengyel Vöröskereszt egyik élelmiszer- és gyógyszerszállítmányát Budapestre. A fővárosba érve a forradalmárok közé állt, részt vett a csepeli munkások illegális gyűlésén is.

Köszönöm, hogy itt vannak, köszöntöm mind a százharmincnyolcukat, Isten hozta Önöket, fogadják Magyarország és a magyarok szívből jövő háláját!

Tisztelt Vendégeink, Tisztelt Ünneplők!

1956 nagy magyar ünnep: az volt és az is marad. Pedig alig 300 óra volt az egész: október 23-adika magasztos délutánjától november 4-edike fagyos hajnaláig. 300 óra szabadság. Ha szoroznak párat, akkor kijön, hogy 300 óra az tízmillió századmásodperc.

1956 októberében mind a tízmillió magyarnak egy századmásodperc szabadság jutott. Egy századmásodperc alatt a szívünk egyet ver. Így hát ennyi adatott minden magyarnak 1956-ban: egy szempillantásnyi, egy szívdobbanásnyi szabadság.

És mégis, egy egész nemzet őrizte, egy egész világ tiszteli ezt a villanásnyi időt. Becsüljük meg mi is, mert néha egy szívverés többet ér, mint egész évszázadok.

Azt kérjük mindenkitől, aki őrzi ’56 emlékét, hogy legyen velünk együtt ott a Kossuth téren holnap délután 3 órakor, hogy közösen ünnepelhessünk és emlékezhessünk arra a hatvan évvel ezelőtti délutánra. Büszkeséggel és szeretettel a szívünkben. Szűk két hét múlva, november 4-én este pedig gyújtsunk mindannyian mécsest a forradalom hőseinek emlékére. Amikor majd Önök meggyújtják azt a mécsest, csöndesedjenek el.

Hallani fogják 1956 szívdobbanását.

Köszönöm, hogy meghallgattak, megtisztelő volt a figyelmük!