Prágai Szent Adalbert (csehül: Svatý Vojtěch, lengyelül: Święty Wojciech), 955 körül született Pomerániában és 997. április 23-án halt mártírhalált a mai Lengyelország északi részén, ahol hittérítő útján a pogány poroszok megölték. Szent Adalbert Prága püspöke, Magyarország és Poroszország hittérítője, közös keresztény mártírja. Az ezredforduló táján kereszténnyé vált Magyarországon, Lengyelországban és a cseh területeken is terjesztette a keresztény hitet.
Hazánkba Géza nagyfejedelem hívására érkezett. Egyes legendák szerint első királyunkat, Szent Istvánt is ő keresztelte. Így volt, vagy sem, nem tudjuk, de a tény, hogy ezt a magyar történelemet alapvetően meghatározó aktust neki tulajdonítja a hagyomány, alátámasztja Szent Adalbert magyarországi térítőtevékenységének egyháztörténeti és történelmi jelentőségét.
Adalbert nemcsak cseh földön, és Magyarországon, de Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem meghívására Lengyelországban is sokat tett a kereszténységért. Apátságokat, érsekségeket alapított. Ezért viseli a magyar katolikus egyház székhelyén álló esztergomi főszékesegyház a Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert Prímási Főszékesegyház nevet, illetve ezért kapta a katedrális tövében felépült papnevelde épülete is a Szent Adalbert Központ nevet. Szent Adalbert tiszteletére a magyar katolikus egyház 2001 óta évente Szent Adalbert-díjat adományoz. [1]
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ezer évvel ezelőtt térségünk egy időben tért meg és vált a nyugati kultúrkör részévé. Sorsunk azóta is ezer szállal fonódik össze, még akkor is, ha időszakonként más-más irányba tájékozódunk. De a közös keresztény kultúra, valamint sors- és érdekközösségünk újra és újra közös út keresésére ösztönöz bennünket.
Voltak közös uralkodóink, harcoltunk vállvetve a török, a germán és az orosz veszéllyel, és ha a közeli múltra tekintünk vissza, a két háború közötti időszakot leszámítva, évszázadokon keresztül előbb a Habsburg, majd a szovjet birodalmon belül jártunk be azonos utat.
A Habsburgok tizenhat nemzedéken keresztül uralkodtak Európában, húsz országot, benne régiónkat is, irányították. Közös múltunk kiemelkedő alakja volt Ferenc József császár és király, aki 1848 és 1916 között közel 67 évig, kis híján hét évtizeden keresztül uralkodott. Hosszú uralkodása alatt valóságos intézményt formált magából. A magyar forradalmárok elleni kezdeti kegyetlensége után józansága, kiszámíthatósága és visszafogottsága országaiban évtizedeken keresztül biztonságot és stabilitást teremtett. Egy, a fejlődéstől és haladástól optimistává részegült korban, ami őrületes iramban iparosodott és modernizálódott, ő képviselte a mozdulatlanságot, a változatlanságot és a folyamatosságot. Sikeresen tompította elviselhetővé a tegnap világának súlyos kudarcait és a dinamikus jövő szédítő eredményeit azzal, hogy példát adott a szolgálat és a napi rutin megtartó erejéből, a mérsékletességből és a megbízhatóságból. Ő volt a régi Európa utolsó uralkodója, a hagyományos meggyőződések és értékek képviselője és védelmezője. Ötvözte a mitikus, Isten által felkent király és birodalma fáradhatatlan szolgájának szerepét. Volt pompa és nagyvonalúság, voltak bálok, díszszemlék, fogadások, de emellett hajnaltól estig tartó kötelességteljesítés is. Lehetett rá számítani, végső szóért hozzá fordulni. Óvatos ragaszkodással és helytállással tartotta össze birodalma széttartó erőit. Sikerrel egyensúlyozta békés egymás mellett éléssé a különböző nemzeti és politikai ellentéteket, tompította egymást kiegyensúlyozó különbözőséggé a legelszántabb radikalizmusokat. Idővel olyanná vált, mint egy megkövesedett régészeti lelet. Mindenki apjává, nagyapjává, sőt dédapjává öregedett. Nem volt a 621 538 km²-es, ötvenegy millió lakosú dualista monarchiának a Kárpátoktól az Adriáig olyan polgára, aki más uralkodót is megélt volna, mint Ferenc Józsefet.
Halálakor birodalmát egy öldöklő és véres európai polgárháború, az első világháború derekán hagyta hátra.
Barátaim!
Az újkori Európa történetének minden bizonnyal a Habsburg Monarchia volt a legtovább kitartó, legellenállóbb birodalma. Hivatását mindaddig betöltötte, míg a világ többi nagyhatalma másképp nem döntött. Ez a hivatás abban állt, hogy se a németeknek, se az oroszoknak, se a törököknek, de másnak se legyen szabad útja Európa szívébe. A nemzetek feletti, soknemzetiségű Habsburg Monarchia volt a pángermán, a pánszláv és a Nyugat ellen törő Oszmán Birodalom törekvéseinek a hullámtörője. Eltüntetése mindhármat helyzetbe hozta. A feldarabolt Osztrák–Magyar Monarchia Oroszország után Európa második legnagyobb méretű, népességét tekintve pedig Európa harmadik legnépesebb állama volt az Orosz Birodalom és a Német Császárság után. A Habsburg Monarchia lerombolásában szerepet játszott a katolikusok elleni gyűlölet is, ami egyaránt fűtötte az ateista francia Clemenceau-t, a brit protestáns Lloyd George-ot és az amerikai protestáns Wilsont. Nem véletlenül lett Genf, Kálvin és Rousseau városa az új utópista univerzalista világkormányzás első lépésének tekintett, a kollektív biztonságért felelős Népszövetség központja.
Az első világháború győztes nagyhatalmai azért döntöttek a Habsburg Monarchiafeldarabolása mellett, mert elbizakodottságukban azt hitték, hogy annak kiegyenlítő és ellentartó szerepére többé már nem lesz szükségük. Nagyon hamar kiderült azonban, hogy enélkül a közép-európai birodalom nélkül nincs, ami visszafogja a földrész békéjét fenyegető expanzív erőket. A hiányában keletkezett vákuum először a németeket bátorította fel. Harmadik Birodalmukkal a megsemmisülés szélére sodorták földrészünket és persze magukat is. Ezt követően jöttek a szovjetek, akik birodalmuk részévé tették térségünket. Ezzel azonban túlvállalták magukat és 1990-re ők is összeomlottak, aminek következtében mostanra középhatalmi helyzetük elismertetéséért harcolnak. Az utóbbi években földrészünket újra délről fenyegeti migrációs nyomás. Száz év távolából jól látszik, milyen nélkülözhetetlen szerepet játszott a Habsburg Monarchia Európa biztonságában és a hatalmai közötti egyensúly szavatolásában. Egyre egyértelműbb, hogy azok, akik az első világháború végén a megszüntetéséről döntöttek, nemcsak hebehurgyák, rövidlátók és tudatlanok, de mindenekelőtt végzetesen felelőtlenek is voltak.
A Habsburg Birodalom megszüntetése a háború utáni nemzedék szeme láttára ment végbe. Hatására az európai népek életformája gyökeresen megváltozott, és amerikanizálódni kezdett. Wilson a győzelmétől megittasult amerikai elnök, az amerikanizálás felé vezető első lépcsőfoknak a monarchiák felszámolását és köztársasági államformára való átállításukat tekintette. Megkezdődött a demokráciaexport és az ezzel járó káoszteremtés, ami azóta is az amerikai politika állandó velejárója. A német és osztrák császároknak tehát menniük kellett (A brit és a többi nyugati uralkodó maradhatott. Nyilván azokkal nem lehetett olyan szabadon kísérletezni, mint a keleti és egyéb barbárokkal.). Ezzel olyan legitimációs válságba taszította a térséget, ami évtizedekre visszavetette a fejlődését. A Habsburg Birodalom a modellje lehetett volna egy, a nemzetek feletti, multietnikus, multikulturális európai együttélésnek. Az a birodalom ugyanis olyan szellemi, jogi, politikai és kulturális elemek ötvözete volt, amit összekötöttek a szokások, a konyhai élvezetek, az azonos politikai értékek és kulturális kódok. Az Osztrák–Magyar Monarchia világa sokrétű, sokszínű és laza, vagy, ahogy akkor mondták, slampos volt, ami izgalmassá és elviselhetővé tette az életet. Ami túlélte az Osztrák–Magyar Monarchia és a Habsburg Birodalom korát, arra vágyakozva, elismeréssel tekintünk. Otthonosan térülünk-fordulunk Triesztben, Krakkóban, Prágában, Budapesten és Bécsben, mert kulturális hagyományaik közös örökségünk részei, amiket nagy becsben tartunk.
Az 1920-ban hebehurgyán és felületesen megalkotott európai rendet máig alig igazították ki, aki korrekciót akar, azt agresszornak tekintik, és mindennek elhordják. Az 1944–47-es rendezések újabb zsákmányszerző békéi azzal az innovációval rukkoltak elő, hogy miközben az 1920-ban meghúzott határokat szinte érintetlenül hagyták, a mögéjük kényszerített kisebbségeket, több mint 10 millió embert, köztük magyarokat, szlovákokat, svábokat, németeket kezdtek ide-oda tologatni, deportálni. A bűnös és ártalmas békék, amiket 1920-ban a világra kényszerítettek, majd 1945-ben megerősítettek, részben, mert nem volt jobb ötletük, részben mert nem volt bennük sem elegendő bölcsesség, sem elég tehetség ahhoz, hogy újat alkossanak, máig meghatározzák a világot.
Az első világháború világméretű összeütközése kényszerpályára állította az egész 20. századot, őskatasztrófává vált (George Kennan), és mint látjuk, hatása napjainkig tart.
Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia két része mára két külön világgá vált. Ausztria nyűgnek érzett katolicizmusát, polgári ethoszát, de mindenekelőtt közép-európaiságát, mint egy elhasznált kabátot levetette és elnyugatosodott. Habsburg múltját megtagadta, pedig azóta is abból él, amit annak az időszaknak a kulturális és építészeti pezsgése eredményezett – mert lássuk be, újabban felmutatott teljesítménye kevés turista odacsalogatására lenne elegendő. Az osztrákok szemmel láthatólag nem tudnak mit kezdeni Habsburg örökségükkel. Márpedig anélkül kik és mik ők? Mi nem tagadtuk meg történelmünknek azt a több mint négyszáz évét, amit a birodalom részeként töltöttünk. Elismerjük hozadékát, kritikusan viszonyulunk hibáihoz.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A „fejlett” Nyugat a mai napig huszadik századi világháborús győzelmeit tekinti legitimációs alapjának. A Nyugat politikai gondolkodásában és a közbeszédben a győztes–vesztes felosztás száz év elteltével sem változott. Ezért mondta nemrég a török külügyminiszter, hogy az első világháború még nem zárult le, hiszen 1920 Párizsa még mindig érvényben van.
100 évvel ezelőtt a győztes nyugatiak homogén nemzetállammá kényszerítették a többnemzetiségű Magyarországot. Azt a Kárpát-medencét, ami évezreden keresztül Európa egyik legtarkább etnikumú területe volt. Mert akkorra Európa nyugati fele már homogén nemzetállamokból állt, míg nálunk együtt éltek az eltérő nemzetek, népek. Mára azonban fordult a kocka. Most a gyarmatosítások visszahatásaként ők váltak többnemzetiségűvé, és ezért 2015-ben előálltak azzal az ötletükkel, hogy mi is engedjünk teret a muszlim migrációnak, hogy mi is újra többnemzetiségűvé váljunk. Hiába, még mindig azt hiszik, hogy újra és újra megszabhatják nekünk, kivel éljünk együtt, és kivel nem.
Ma abban a geostratégiailag legyengített Európában élünk, amit az antant hatalmak száz évvel ezelőtt kialakítottak.
Európa közepe üres, a Habsburg Birodalom helyét nem tudták, vagy nem akarták betölteni. A németek és az oroszok előtt szabaddá vált az út Keletre, illetve Nyugatra és Délre. 1945 és 1990 között a Nyugat bipoláris világot hozott létre és Európa közepét, benne régiónkat a szovjetek alá rendelte. A szovjet megszállás közel félszáz éve azonos történelmi tapasztalatunkká vált és újra közel hozta egymáshoz térségünket. Ahogy az a közös tapasztalat is, hogy régiónk másodszor tapasztalta meg egy birodalom összeomlását, közös élményünkké vált, hogy ahogy az elsőt, úgy ezt is túléltünk, és a romok nem temettek minket maguk alá, sőt. A szovjet megszállók uralma alól kiszabadulva, függetlenül és szabadon léphettünk át az új, a huszonegyedik századba.
A szovjet birodalom megszűnte következtében Európa közepén keletkezett újabb vákuumot ezúttal a hidegháború győztes hatalma: az USA töltötte be.
Barátaim!
A szovjet birodalom felbomlása nem csak a huszadik századnak vetett véget, hanem a birodalmak korának is. Az új, a huszonegyedik ebben sem a huszadik folytatása, hanem valami egészen új. Ennek belátása Európa nyugati felének, amely nem élte meg két birodalmának semmivé válását, igencsak a nehezére esik. Ők a folytonosságot, a status quo-t képviselik, azt, ami már nincs. Úgy tesznek, mintha a hidegháború vége csak a Szovjetuniót törte volna össze és ez sem az USA, sem az általa uralt területeket nem hozta volna lépés- és változtatáskényszerbe. Nem akarják tudomásul venni, hogy a bipoláris világ megszűntében az a régi-új erő játszotta a döntő szerepet, aminek a létét még mindig tagadni igyekeznek. Ez pedig: a nacionalizmus. A huszadik század második fele még a birodalmakról szólt. A huszonegyedik század újra a nemzetekről. Régiónk nemzetállamai a múlt század kilencvenes éveiben visszaszerezték nemzeteik függetlenségét, és ezzel szétzúzták a szovjet birodalmat. Nyomukban a szovjet tagköztársaságok is az önállósodás útjára léptek, ami megpecsételte a Szovjetunió sorsát. A nacionalizmus mára a hegemónná váló USA-t is kikezdte, a világot pedig az egypólusúból a többpólusúvá válás irányába mozdította. Ez az átrendeződés kereskedelmi és véres háborúkkal terhes, mert az USA birodalmi elitje úgy érzi, hogy most még van ereje ahhoz, hogy ezt a világátrendeződési folyamatot feltartóztassa. Kihívói ugyanakkor meg vannak győződve arról, hogy elérkezett az ő idejük. Ennek a világrendszerváltó folyamatnak a nacionalizmus a felhajtó ereje. Ebbe a sorba illeszkedik Trump elnök America First mozgalma, ami 2016-ban győzelemre segítette, ahogy még ugyanebben az évben a britek is kiléptek az Európai Unióból, hogy visszavegyék az életük feletti ellenőrzést.
Ma az egész világban a nacionalizmus az X-faktor. Kína, Oroszország, Afrika, India, az egész türk- és muszlim világ nemzeti szuverenitása megerősítésén, nemzeti érdekei képviseletén munkálkodik. Egyetlen kivétel van: az Európai Unióés azon belül is az elnemzetlenített németek. Az Európai Unió birodalomként tekint magára és úgy is próbál viselkedni. A bökkenő csak az, hogy birodalmi létének elismertetéséhez semmilyen eszközzel nem rendelkezik. Nincs közös hadserege, nincs közös valutája, pénzügye, külpolitikája. Tagjainak egy része továbbra is nemzetállamnak tekinti magát és nem akar egy ilyen pszeudó birodalomban felolvadni. Birodalmi ambícióit mindenekelőtt önjáróvá vált bürokráciája táplálja. Az USA pedig kényelmi szempontból támogatja. A birodalommá való átalakulástól az Európai Unió mai vezetői azt remélik, hogy elodázhatják annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy mik az Unió érdekei, és azokat hogyan kellene képviselniük.
Európa úgy akar birodalommá alakulni, hogy az elmúlt harmincöt évben még a Nyugat és Kelet között húzódó szakadékot sem volt képes átjárhatóvá tenni.
Európa két, évtizedeken keresztül vasfüggönnyel elválasztott része ma távolabb van egymástól, mint a szovjet birodalom bukásakor. Ennek fő oka, hogy míg térségünkben a marxizmus a hetvenes évektől kimúlt, addig Nyugaton – ahogy arra Augusto Del Noce, a nagy olasz katolikus filozófus már 1989-ben, röviddel a halála előtt rámutatott – teljes győzelmet aratott és átvette a hatalmat. Del Noce szerint ugyanis a marxizmus lényege az ateizmus és a materializmus volt, a gazdaságra vonatkozó elképzelései, vagyis a magántulajdon megszüntetése, az államosítás és a tervgazdálkodás gyakorlata ideológiájának csak másodlagos, valójában lényegtelen részét képezte. A marxi világkép az ateizmuson, a materializmuson, a történelmi haladásba vetett utópikus hiten alapult. Ezekhez kapcsolódott a relativizmus és nihilizmus. Míg Keleten a fenti gazdaságpolitikával kísérletező kommunizmus a marxizmussal együtt 1989-re szőröstül-bőröstül megbukott, az Istent tagadó marxista filozófia, a radikális ateizmus, a materializmus és a relativizmus, kiegészítve a történelmi haladásról papoló tudományizmussal, a Nyugat hivatalos világnézetévé, valóságos valláspótlékává vált. A nyugati marxisták szívfájdalom nélkül búcsút mondtak a kizsákmányolásmentes egyenlők társadalmának, helyette a tudományizmusba, vagyis a tudományos szocializmusban és a technologizmusban kezdtek hinni.Ennek megfelelőlen a forradalommal kivívandó kommunista jövő helyett a tudományos és a technológiai fejlődésre hagyatkoznak.
A marxizmus kisöpörte a nyugati világból a keresztény erkölcsöt és értékrendet, de nem adott helyette semmit, ami szinte az elviselhetetlenségig fokozza az emberek elbizonytalanodását, elidegenedését. Nincs közös hit, nincs közös cél, nincs közös jövőkép. Ezt hozta a Nyugatnak a marxizmus győzelme.
1945 és 1956 között a szovjetek és az amerikaiak közötti hidegháború az istentelen marxizmus és a keresztény civilizáció között folyt. Az USA képviselte a régi rend folytonosságát, a szovjetek a forradalmi újat. A marxizmus már ekkor is jelentős hídfőállásokra tett szert Görögországban, Olaszországban és Franciaországban, ahol a brit és amerikai beavatkozás nélkül hatalomra kerültek volna a kommunisták. 1968-ra egyértelművé vált, hogy a szovjet típusú kommunista rendszerek az anyagi javak tekintetében nem váltották be a marxizmusnak a földi paradicsomra vonatkozó ígéretét. Az is kiderült, hogy a nyugati világ proletárjai fogyasztani és középosztályosodni akarnak. Ezért nem sikerült a diákmozgalmaknak ügyüket társadalmasítani, és ezért vallottak kudarcot a hetvenes évek terrorista mozgalmai is, amik sikertelenül próbálták forradalmasítani Franciaországot, az NSZK-t, Olaszországot, illetve az USA-t. Emiatt Gramsci útmutatásának megfelelőn a kulturális hegemónia megszerzésére kezdtek összpontosítani. Elfoglalták a kulturális hídfőállásokat és intézményeket, mindenekelőtt az egyetemeket, az iskolákat, az akadémiai kutatóhelyeket és a médiát. A tömegek támogatásának megszerzéséről lemondtak, és csak az elitekre összpontosítottak. Mára az általuk birtokba vett kulturális hídfőállásokat a tech cégekkel és a közösségi médiumokkal együtt az egész világot behálózó és leuraló tudatipari komplexummá szervezték.
1968 mérföldkőnek bizonyult. Nem mintha a lázadó fiatalok a romboláson kívül bármit is akartak volna. Nem voltak elképzeléseik, csak vágyaik. A lényegről: a politikáról nem volt mondanivalójuk. Elitjeik gyorsan betagolták saját forradalmi hagyományukba a marxizmust, vagyis: visszanyugatosították. Összhangba hozták a francia univerzalizmussal és az amerikai szabadságközpontú demokráciaexporttal. Miután a nyugati tömegeket kielégítette a fokozódó jólét és a fogyasztás látványos bővülése és a harmadik világ elnyomottjai is sorra felszabadultak a gyarmati uralom alól, új elnyomottakat kerestek. Először a harmadik világból érkező bevándorlók idealizálásával kísérleteztek. Tőlük várták, hogy megváltják őket a gyarmatosítás bűne alól. Nem jött be. A gyámolítandók közös vonása, hogy áldozatok és mint ilyenek: bűntelenek, szemben a többségi társadalom bűnös tagjaival.
A marxistává szocializálódott nyugati elit a hetvenes évektől a szexuális forradalom lázában égett, ami még inkább szembe fordította őket a továbbra is puritán és aszexuális keleti, kulturálisan érdektelen, politikailag pedig sikertelen kommunizmussal. A nyugati fiatalok akkor ismerkedtek meg a nihilizmussal, ami élesen elválasztotta őket apáik újjáépítő generációjával. A szexuális forradalom és a kábítószer (LSD) kombója ideig-óráig kielégítette őket, majd többségük megtért a neoliberalizmusnak és kiegyezett a gazdasági- és pénzügyi elittel. Minél jobban összeolvadt a poszthatvannyolcas marxista elit a neoliberális gazdasági és politikai élcsapattal, annál érdekeltebbé vált a fennálló rend megőrzésében, sőt megerősítésében. A kizsákmányolásmentes társadalom megteremtése nem szerepelt többé a terveik között.
Egyenesen taszította őket.
Azzal, hogy az euroatlanti világ kiköltöztette az istenhitet világnézetének a középpontjából, vagyis lemondott a szakralitásról és helyébe a hasznosságot állította, eltüntette a legfontosabb különbséget, ami a kommunista szovjet rendszer és a nyugati világ között húzódott. A múlt század nyolcvanas éveitől többé már nem az istentelenek álltak szemben az istenhívőkkel, hanem két materialista, haszonelvű rendszer rivalizált egymással, amelyik közül az egyik hatékonyabban működött, mint a másik. A marxizmus forradalmi kommunista ága vesztett, a forradalomellenes, szocialista szárnya győzött. A marxi gazdasági modellnek befellegzett, de a többi: a vallásellenesség, a szekularizáció, a tudományizmus, a technikai, technológiai haladásizmus, kibővítve a szexualitás központi témává tételével, győzött. A tudomány leválasztása Istenről befejezett ténnyé vált, aminek következtében mindent eluralt az erkölcs relativizmus.
Amikor 1989-ben a nyugati marxizmus lemondott a kommunizmusról és a forradalomról, hátat fordított minden nagyszabásúnak és heroikusnak. Nem maradt más célja, mint a haszon, a pénz, a növekedés és a fogyasztás hajszolása. Csak a pillanat érdekli. A jövőről nincs mondanivalója.
Mindez a nyugati ember teljes elidegenedését eredményezte.
Valójában öngyilkosságot követett el.
A mai nihilista elit azt ígéri, hogy a tudományizmus révén minden társadalmi problémára megtalálja a megoldást. Át akarja és tudja alakítani a társadalmakat – erről szól a demokráciaexport –, ami általános boldogságot eredményez. De ha a társadalmakat olyan könnyű átalakítani, miért is állnánk meg itt?
Hölgyeim és Uraim!
A Nyugat ma a tökéletességizmus megszállottjává vált. Hiszi, hogy a tudomány és a technológia révén képes a társadalmakat és az embereket átalakítani, nemüket, kinézetüket tetszés szerint megváltoztatni (genderizmus, LMBTQ+). Mi – velük ellentétben – úgy véljük, hogy az ember lehetőségei behatároltak, és a tökéletesség elérhetetlen. Bár a fejlődés, úgy a technologiában, mint az életkörülményekben, kétségtelen tény, de sem az embert, sem a társadalmat nem lehet csak úgy átalakítani. Tapasztalati tény az is, hogy mindenhol, minden korban jelen van a Gonosz. A mai marxisták a gonosz ellehetetlenítését is a tudománytól és a technológiától várják.
A neomarxista bizniszorientált Nyugat a Szovjetunió kimúlásának óráiban haladéktalanul ránk erőltette azt a vadkapitalizmusba oltott újliberalizmust, amiről mi akkor a felzárkóztatásunkat reméltük. Hamar megértettük, hogy ez a mérgező elegy azzal a veszéllyel fenyegeti térségünket, hogy az Európai Unió nyugati feléhez hasonlóan mi is a haszon és a lobbik vadászterületévé válunk. Arra is rádöbbentünk, hogy az Európai Unió azoknak a gazdasági érdekeknek és szereplőknek a kedvéért akarja földrészünk soknemzetiségű és sokfajta kultúrával rendelkező identitását megszüntetni, akikről egyre kevésbé hihető, hogy az európai polgárok közösségét szolgálják. Ezért Európa keleti fele az Európai Unióban egyre inkább veszélyt és nem esélyt lát.
Fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, amivel a Nyugat most próbálkozik, az ugyanaz a marxista ideológia, amit mi a huszadik század második felében már alaposan kiismertünk, és amit három évtizeddel ezelőtt egyszer már legyőztünk.
Legyőztük és túléltük. Térségünk közös tapasztalata, hogy a kommunizmus legyőzhető.
Ahogy az is, hogy képesek vagyunk ellenállni a legdurvább nyomásnak is. Hiszen nem lettünk nácik, nem hagytuk magunkat szovjetizálni, bármekkora nyomást is helyeztek ránk. Amerikanizálni sem hagyjuk magunkat. Mindig volt bennünk elég ellenállóerő.
Ez tesz minket magabiztossá.
Az Európai Unión belüli összecsapások a marxista Nyugat és a marxistátlanított Kelet között folynak. Egyeduralmukat veszélyezteti, hogy Európa keleti felében az embereket még érdekli a politika, amitől még remélnek valamit. Régiónk bízik az európai együttműködésben, de ragaszkodik nemzeti hagyományaihoz és ahhoz a szervesen illeszkedő közösségi és intézményi hálóhoz, ami társadalmait összetartja. Elborzasztja, hogy nyugati fele már feladta saját történetét, nem fogalmaz meg saját célokat.
Az USA klónjává vált.
Az újabb és újabb amerikai egyetemi divatokat mintegy tripben követő nyugat-európai elit egyre látványosabban terrorizálja többségi társadalmait és természetesnek veszi, hogy ahogy azok, visszakérdezés nélkül engedelmeskednek nekik. Tőlünk is ezt várja el. De mi itt, Európa szívtájékán, a totális diktatúrák összes iskoláját kijártuk. Azonnal felismerjük, hogy az az egyneműsítő szándék, amivel szemben állunk, totalitárius természetű. Hiányzik belőle az a habarcs, aminek kölcsönös tiszteletből, az érdekközösség felismeréséből és a jóakaratból kell összeállnia.
Ezért mondunk nemet rá.
Száz év alatt három birodalom megszűnését tapasztaltuk meg. Hol van a Habsburg Birodalom, a nácik Harmadik Birodalma és a Szovjetunió? Eltűntek, de mi itt vagyunk. Ellenálltunk a nácizmusnak, a szovjetizációnak és az amerikanizáció bicskája is kicsorbul rajtunk. Mert szívósak, tapasztaltak és ellenállóak vagyunk. Régiónk életképes és tettre kész.
Ha összefog és közösen képviseli az érdekeit, senki nem hagyhatja figyelmen kívül!
Elhangzott 2024. október 25-én a 3. Nemzetközi Szent Adalbert konferencián, ahol Szent Adalbert-díjban részesült Schmidt Mária Széchenyi-díjas történészprofesszor, a Terror Háza Múzeum főigazgatója.
Jegyzetek:
[1] A díjat Paskai László bíboros alapította. 2017-ig még nagyérmet is adtak, azóta csak kisérméket osztanak.