Schmidt Mária

Megnyitóbeszéd az Angyalok verőfényben című kiállításon

Hölgyeim és Uraim, tisztelettel köszöntöm Önöket!

Az első találkozásom Szentandrássy Istvánnal  Péli Tamás, vagyis Athos műtermében volt, valahol a Váci úton. Nézegettük a képeket, beszélgettünk, ismerkedtünk, amikor felhívta a figyelmemet nagyon tehetséges tanítványára, Szentandrássy Istvánra. Azt mondta, érdemes, sőt muszáj figyelni rá.

De nem tettem. Sokáig nem tettem. Bár műveivel többször is találkoztam, egészen a legutóbbi ideig nem figyeltem rá igazán. Csak most, az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján, amikor kiemelten foglalkoztunk azokkal a cigány hőseinkkel, akik életüket áldozták a hazánkért, a szabadságunkért, csak most kértük fel, hogy fesse meg ezeknek a nagyszerű cigány hősöknek a portréit.

A portrék sokkal többet tudnak, mint a fotók. Képmásokat teremtenek, amik egyszerre idézik meg a modelleket arcvonásaikon, és a mögöttük felsejlő jellemükön keresztül, és a kort, amiben éltek, azzal a világgal együtt, amiben a művész megalkotja őket. Szentandrássy ’56-os portrésorozatának hősei egytől egyig a cigány-magyar sorsközösségről tesznek tanúbizonyságot. Arról a sorsközösségről beszélek, amelynek megannyi bizonyítéka, mint két aranypánt vonul végig Péli és Szentandrássy művészetében.

Szentandrássy István bátor művész. Az igazán bátrak ugyanis nem félnek az emlékeiktől, vállalják magukat, múltjukat, történetüket. Szentandrássy minden képe a cigány hagyományokból, a cigány mese és mondavilágból építkezik. Nála Jézus és a keresztfáját körülállók is cigányok. Cigány Krisztus hal meg értük és érettünk is. De cigány Szent Ferenc is, ahogy Márquez hősei is, mind egy szálig. Igen, Krisztus is cigány, ahogy az összes szentek is. És ahogy a képekre nézünk, nem is találunk ebben semmi meglepőt. Hiszen egyek vagyunk Krisztusban, a keresztény hitben, magyarságunkban, céljainkban, örömeinkben és bánatainkban.

Ezekben a szuggesztív, erőtől feszülő képekben felsejlik a festőművész gyermekkora, az egykori tájak, megelevenednek a hajdanvolt alakok, a jól ismert arcok, a lovak, amik már régen egytől egyig ihletforrássá lényegültek át, hogy a művész közvetítésével egy olyan világ üzenetét fogalmazzák meg a számunkra, ami egyszerre nagyon idegen, és ugyanakkor nagyon is ismerős. A nap, a táj, a természet mindent átütő jelenvalósága, a gyönyörű, erős férfiak és nők vonásai egy távoli mesevilág kellékei, egy olyan mesevilágé, amelyet mindannyian ismerünk, melynek hősei mindannyiunké.

Ezek a képek zsúfolásig vannak élettel. Igazi élettel. Gyűlölet, harag és félelem nélküli élettel. A szabadok életével, a dölyfös és szenvedélyes szabadok életerejével, akikben túlcsordul az élet igenlése.

Ha Szentandrássy művészete csak abból állna, hogy képekbe, gyönyörű, erőtől duzzadó, expresszív képekbe öltöztetné a gondolatait, élményeit, a maga sajátos világát, már az is maga lenne a csoda. De ő többet tesz ennél, sokkal többet.

Minden egyes képével megmenti a lelkünket, amire csak a kiválasztott kevesek képesek.

 Az igazi művészek.

Köszönöm a figyelmüket.