Az, aki nem hagy nyomot maga után, nem is létezik!

Nyomot hagyni.

De milyent?

De kinek? 

És a nyom, amit hagyunk, meddig érvényes?

Kepenyes Pál nevében a köpönyeg szó rejlik, sejlik fel. A köpeny, ami beborít, eltakar, sőt elrejt.

A vándorok, a kalandot keresők, az országutak vándorai burkolódznak be köpönyegeikbe.

A titokzatos idegenek, aki hol itt, hol ott bukkannak fel. Akik mindenhol otthon vannak, és sehol sincs maradásuk. Megpihennek, elidőznek, aztán kisvártatva tovább állnak. 

Ő maga is kepenyes, vagyis köpönyeges ember volt: vándor. Aki állandóan úton volt, folytonos küzdelmet vívott a mozgással, a változással, az elmúlással, az újjászületéssel. Az idővel.

Vagyis: az élet fontos dolgaival. Ezek titkát akarta megfejteni, ezekkel az élet nagy kérdéseire kereste a választ.

Rokonként, ismerősként fogadott minden olyan embert, minden olyan kultúrát, minden olyan alkotást, ami hozzá hasonlóan ezekre az örök kérdésekre kereste a választ.

Ezért értette meg, ezért érezte a magáénak az ősi maja kultúrát. Ezért tudott kapcsolódni hozzá, ezért tudta felfejteni üzenetüket, felvenni az általuk elejtett fonalat, amit aztán tovább szőtt.

Hiszen a maják is ugyanazokkal a kételyekkel, bizonytalanságokkal küszködtek, mint ő. Ugyanazokra a kérdésekre keresték a válaszokat, amikre ő.

Ugyanazokat a titkokat akarták megfejteni, amiket ő.
 

Barátaim!
 

A vándor Kepenyes élete minden tapasztalatát alkotóenergiává szublimálta. A kommunisták börtönében értette meg, hogy az ember alapvető tapasztalata a túlélés lecsupaszított parancsa, a puszta lét feltételeinek biztosítása, ami nehéz feladat. A börtön sötétsége érlelte meg benne a Nap iránti rajongását, ott kezdett az idő titkának és jelentésének felfejtésén gondolkozni.

Hogy lehet műalkotássá, szoborrá sűríteni az időt?

Visszaadni a fény éltető erejét?

Megragadni a keletkezés és az elmúlás misztériumát?

Építéssé változtatni a pusztítást?

Vagyis méltónak lenni a teremtés ezer arcához?

Ezek az alkotások erre az emberfeletti, de mégis nagyon is emberi vállalkozás lenyomatai.

Kepenyes minden szobra egy-egy titkot jár körül.

Minden oszlop, szobor, alak, egy megfejtő-képletet rejt, a benne rejlő titok feltöréséhez. Ki-ki közelebb, vagy távolabb kerülhet a titokhoz, ha megpróbálja megfejteni üzenetét.

De a benne rejlő titok feltörhetetlen.

Rejtve marad előttünk.

Mert a titok csak addig érdekes és fontos, amíg titok marad.

És ezek az alkotások őrzik a titkukat.

Ahogy maja kultúra, az ősi indián kultúra lényege is rejtély marad a számunkra. Hiába ismerjük ezer arcát, a lényeget nem tárja fel előttünk.

Ez a titokzatosságát őrző és megfejthetetlen indián kultúra megérintette Kepenyes szívét. Egyfajta ősi azonosság, ismerősség-érzet kerítette hatalmába. Magáénak érezte a maja kultúrát. Ihletet merített belőle. A sajátjával egyesítve új minőséget: egy ismerős-ismeretlen, de minden elemében saját világot teremtett belőle.

Kepenyes minden alkotása egy-egy játék.

Arra hív, hogy járjam körül, legyek alkotótársa, nyúljak hozzá, érintsem meg, alakítsak rajta.

Hogy kiderüljön, én mihez tudok kezdeni vele?

Mivé formáltam?

Mire jutottunk ketten, ő meg én együtt?

Ezek a szobrok interaktívak, anélkül, hogy ez a kifejezés, akkor létezett volna.

Kepenyes különös viszonyban van az anyaggal. Ami egy szobrásznál persze természetes. Engedelmességre kényszeríti a fémet, a bronzot, a követ, a rezet. Kezesbáránnyá változtatja őket anélkül, hogy átváltoznának.

Félsiker.

Mert a megkövült világot ő sem tudja életre kelteni.

Az anyag az maradt, ami volt.

Más formában, de önazonosan.

Ez is nagy lecke volt. Ezt is megtanulta.

Mi is megtanulhatjuk tőle. 
 

Barátaim!
 

Kepenyes művészete az élet örökös átalakulásának egyes fázisait ragadta meg.

Mint minden művész, ő is a törött világból akart egészet létrehozni.

Ezért munkái egyfajta formadáridóval hökkentenek meg bennünket. Kepenyes tobzódik az anyagban, a formában.

Ezzel tükrözi vissza azt a fénysebességre kapcsolt világot, amiben élünk. A virtuális zuhatagként ránk ömlő élménycunamit, a felgyorsult idő villódzó csapásait, az ólomként ránk nehezedő állandó változás okozta stresszt.

Amivel szemben ő úgy védekezett, hogy volt egy egyszerű rituáléja.

Bármit csinált, három percre abbahagyta, megnézte a naplementét és kívánt valamit.

És hitte, hogy a kívánsága valóra válik.

Ebben hitt.

És a napban, a teremtésben, a munkában, az emberekben, a barátságban, az újjászületésben, a csendben, a megpihenésben.

Szobrai, ékszerei, és egész életműve befejezetlen, mert hogyan is lehetne bármit befejezni? Egy alkotói életművet még akkor sem lehet lezártnak tekinteni, ha az alkotó le akarja zárni.

Ő azonban nem akarta.

Műveit itt hagyta nekünk, hogy dolgozzon bennünk, hogy megdolgoztasson minket.

Hogy gondolkodjunk rajtuk.

Hogy folytassuk…
 

Elhangzott 2024. május 28-án, kedden, Kápolnyásnyéken, Kepenyes Pál szobrászművész A NAPFÉNY SZERELMESE című kiállításának megnyitóján.